Blog Kiruccanás a Dolomitokba a Giro magyar kerekeseinek buzdítására
Kiruccanás a Dolomitokba a Giro magyar kerekeseinek buzdítására
Nagy kerékpár rajongó vagyok és nemcsak űzöm ezt a sportot, de lelkesen figyelemmel kísérem a legmagasabb szinten zajló versenyeket is. Ötször voltam már a Tour-on (keróval egyszer) és háromszor a Girót is meglátogattam, természetesen bringatúra keretében. A Grande Partenza Budapest egy olyan esemény volt, melyet talán csak egyszer élhet át az ember, természetesen ott voltam az első szakasz rajtja utáni szakaszon, majd kitekertem Zsámbék utáni szakaszra buzdítani a srácokat.
Az, hogy három magyar is teker egy Grand Touron, hát az valami csodálatos dolog a mi kis hazánkban. Mindhárom srácot személyesen is ismertem, kettővel többször beszélgettem, rajongói szinten. Ezek után nálam természetes volt a folytatás, hiszen már kész tervem volt az olaszországi Dolomit szakaszokra.
1. nap: Miskolc – Budapest (autó) - Rédics (vonat) – Maribor (84 km)
Május 29-én délután fél négykor cuccoltam le a vonatról Rédics állomásnál és rövid szerelvényigazgatás után nekilendültem a határnak. Legutóbb 2013-ban próbálkoztam itt közvetlenül átkelni a határon, de olyan sár fogadott a földúton, hogy kénytelen voltam Bödeháza felé kerülni egy jó nagyot. Mostanra azonban teljesen leaszfaltozták a határ túloldalán fekvő Göntérházáig tartó öt kilométer nyílegyenes, két sávos útszakaszt. Egy erdős részen elrejtettem egy zsákba az utazáshoz használt kényelmes ruházatomat és cipőmet, azzal a nem titkolt szándékommal, hogy hazafelé menet jó hasznát fogom venni a cókmóknak. Nagyon kellemes időben, általam többször bejárt útvonalon nyomtam a pedált a határmenti falvakban. Nem is volt probléma, míg az A5 autópálya vonalában le akartam vágni egy szakaszt és a meredek kavicsúton buktam egy hatalmasat. Összekapartam a cuccaim és magamat és apró sebeim nyalogatva indultam tova. Sveti Jurij környékén már emelkedőkkel is meg kellett küzdenem és bármennyire is ismerős volt a táj, bizony el is kavartam egy pár kilométeres tévútra. Bosszantó volt ez, hiszen sötétedés előtt el kellett érnem Maribort és aztán még szálláshelyet is kellett találnom.
Hét óra körül még megmásztam egy kétszáz méter szintet tartalmazó „hágót”, mely másik oldaláról legurulva hamarosan beértem Mariborba. A korábbi évek jól bevált módszere a Couchsurfing és Warmshowers szálláslehetőségek tárháza ez évre igencsak megcsappant. A koronavírusos időszak nagyon visszavetette az emberek utazási kedvét, a bizonytalanság és a félsz mindenkit visszatartott attól, hogy olyan idegeneket fogadjanak be az otthonukba, akik előtte minden este más ágyban aludtak. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű partnereket találni, de azért írtam pár levelet ebbe a városba is, de még csak egy választ sem kaptam vissza. Persze ez nem tántorított el, visszatértem a régebbi módszeremhez és sátorral, hálózsákkal felszerelkezve vágtam neki a túrámnak. A Google-n kinéztem néhány partszakaszt a Dráva folyó mellett, melyek alkalmasnak tűntek egy éjszakai sátorozásra. A várost már szürkületben hagytam el és nézegettem a megfelelő helyeket. Ahol megfelelő takarás lett volna, ott horgásztak, néhol túl közel volt a főút, máshol meg a házak közelsége okozott problémát. Már erősen sötétedett, közben eleredt az eső is, kénytelen voltam kompromisszumot kötni a körülményekkel és egy lovastanya szomszédságában – egy bokros részen – felállítani a sátrat és gyorsan bedobálni a cuccaim, míg át nem áznak. Teljesen besötétedett már mire bevackoltam magam. Evéshez készülődve kellett konstatálni, hogy a korábbi esésem következtében a csokis puding elhagyta a poharát és jól elvegyült a kajás zacskó egyéb részeivel, így csokis-oldalas-paprikás kenyérrel pótoltam az energiaveszteségem. Az eső közben erősen verte a sátram lapjait, de a füldugóm és a fáradtságom lassan kizárta eme zavaró tényezőt, aminek alvás lett a következménye.
2. Nap: Maribor – Bruggen (289 km)
Sajna az eső reggel 8 órakor, illetve hajnal 2-kor is hű társam maradt, így kénytelen voltam gyorsan összepakolni, miközben totálisan átáztam. A Dráva völgyében haladt az utam, kis falvakon át, szerencsére ritka forgalomban. Nem is csoda, hisz hajnal 3-4 körül mindenki még csak átfordul a másik oldalára. Az eső továbbra sem csillapodott, mikor beértem Dravograd-ba, ahol egy rövid táplálékbevitel után nekivágtam a kétszáz méter szintemelkedésnek. Szinte folyamatosan nyomtam a pedált, mert ha megálltam, vacogtam az öt fokos friss levegőn, miközben csurom vizesre voltam ázva. A szlovén-osztrák határt átlépve már elállt az eső és ha meleg nem is lett hirtelen, legalább nagyjából megszáradtam.
2013-ban már jártam erre, akkor követtem a Dráva kerékpárút vonalát, de mivel nagyon szorosra volt tervezve az idei túrám, ezért inkább a rövidebb utat választottam, ami jóval több szintemelkedést tartalmazott ugyan, de úgy gondoltam, hogy időben sokat nyerhetek ezzel. A Dravograd – Lavamünd – Völkemarkt útvonal sem sík (600 m szint), a korábbi túrámon ott mentem, de többször is mellékvágányra vetődtem. A mostani rövidítésem sem volt leányálom, szintek voltak benne bőven és a folyó megnyugvást adó látványát sem élvezhettem. Két órás késéssel ugyan, de végre leértem a folyópartra és tekertem tova a zúzalékos úton, fákkal övezve.
A Drávamenti kerékpárút összesen mintegy 510 km hosszan vezet a dél-tiroli Toblacher Feld-től a horvát–szlovén határ közelében található Varasd-ig. Az osztrák rész a leghosszabb szakasz és R1 jelzéssel bír, mely nagyban segíti a túrázókat, oly sűrűn van kihelyezve. A folyó vonulatát követve haladtam, mintegy harminc kilométert, nagyrészt makadámúton, részben aszfalton. St. Oswaldnál elhagytam a folyót, mert onnan elég kanyargóssá vált, ráadásul a kerékpárút sem tartott vele mindvégig. Aztán áttévedtem a bal oldalra és innen már országúton jutottam el a környék legnagyobb városába Villach-ba. Valami oknál fogva a kétórás késésemet nem tudtam behozni, sőt még rápakoltam egyet. Talán öregszem? A várost csak a folyópartról láthattam, biztosan megért volna egy kis betekintést, de a lemaradásom miatt tepernem kellett tovább. A bal oldalon maradva nagyon jó minőségű aszfalt kerékpárúton haladtam, majd – a kijelölt R1 utat követve- oldalt váltottam. Már - előre megtervezetten - a nagyobb kanyarulatokat levágtam a párhuzamosan futó százas főúton, némi időt nyerve ezáltal.
Töplitsch mellett található ez a remek íves kerékpárhíd, melyet a hecc kedvéért oda-vissza átkerekeztem. Gyönyörű környéken haladtam át, a folyóvölgyet komoly hegyek követték, sajnos elég kevés fotót készítettem ezekről. Sajna nem sokat gyönyörködhettem a tájban, mert igyekeztem behozni a lemaradásom, ezért csak rövid étkezésekre álltam meg.
Nagy igyekezetemben többször is elvétettem a tervezett útvonalamat, szerencsémre a folyóvölgy megmutatta a helyes irányt. Csupán kétszer jutottam zsákutcába, de rövid visszatérés után rátaláltam a helyes útra. Estefelé már feltámadt a szél és komoly felhők kezdtek gyülekezni a fejem felett. A hátrányom miatt eszembe sem jutott fedezéket keresni még, bíztam abban, hogy kapok még egy kis időt a természettől. Nyolc óra után azonban elkezdett szemerkélni az eső és ideje volt valami fedett hely után nézegetnem. A lehetőségek a nullához közel maradtak, így tekertem, miközben már sötétedett és ez nem csak a nap hiányából fakadt, hanem sötét felhők ijesztegettek. Bruggen települést elhagyva egy szénatárolót néztem ki magamnak az út mentén, de sajna le volt zárva, így csalódottan indultam tovább. Pár száz méterrel arrább, viszont egy vadász magaslest pillantottam meg a fák között és sokat nem is töprengve rákanyarodtam a szűk gyalogösvényre.
Alulról zártnak és viszonylag nagy méretűnek tűnt a vadászles, először felmásztam a hatméteres létrán, mely közel sem volt egyszerű művelet, mert nagyon csúszott a nedves fa és a kemény klipszes cipőm alig akart kontaktust tartani vele. Felérve a „tornácra” egy ajtó fogadott, melyről szerencsére hiányzott a lakat, és az üvegén bekukkantva rögtön tudtam: sehova tova! A kétszer másfél méteres belső részen egy széles priccs terült el, melyet padlószőnyeg borított be, mint ahogy a padlózatot is. Elől panorámaablak könyöklővel, oldalt nyitható ablak, tökéletes kilátás a környékre. Az egyetlen buktató az volt, hogy az ajtó felőli oldalon látszott pár ház pár száz méterre és ha én láttam a házakat, onnan is láthattak engem. Ezt úgy védtem ki, hogy a tornácon lehajolva közlekedtem (kb. két méter hosszan) és az arra eső ablakot letakartam, hogy a fényem ne szűrődjön ki rajta. Három fuvarral felcipeltem a motyóimat és kényelmesen elhelyezkedtem. Közben az eső is rátett egy lapáttal, így mire bevackoltam, addigra jól át is áztam, így átöltözködéssel nyitottam.
A panorámaablakba kiterítettem a vacsorám alkatrészeit és jól belakmároztam az otthoni sült oldalasokkal. A vizes cuccaimat az őzagancsokra kiteregettem, bízva abban, hogy reggelre nagyjából megszáradnak. Mire végeztem a evéssel, már teljesen besötétedett. Megágyaztam a padon és belebújtam a hálózsákomba. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen nagyszerű helyet találtam. Éjjel többször felébredtem arra, hogy a viharos szél csapkodja az ágakat a bódémhoz, miközben szakadt az eső.
3. Nap: Bruggen – Bolsano (218 km)
Az előző napi késedelem okán kénytelen voltam a szokásos két órai ébredésem alkalmazni. Odakinn szakadt az eső és nagyon fújt a szél, ezért úgy döntöttem, hogy adok még magamnak egy óra pihenést, hátha alábbhagy ez az ítéletidő. Újbóli ébredésemkor úgy érzékeltem, hogy némileg csillapodott a helyzet, ezért összerámoltam a cuccaim. A menedékemből kibújva néhány perc alatt bőrig áztam, felmálháztam és kikecmeregtem a keskeny útra. A lámpám fényénél ügyesen kellett kerülgetnem a leszakadt ágacskákat. A levegő nagyon lehűlt, 7-8 °C lehetett és a vizes kesztyűben igencsak fáztak az ujjaim. Másfél órás erdei sötétség után végre pirkadni kezdett és nyílt terepre értem a folyópartot követve. Hamarosan beértem Lienz városába, ahol már világosban keresgélhettem a helyes utat a csepergő esőben. A határig tartó negyven kilométer nem volt olyan laza tekergetés, hiszen több, mint 600 méter szintemelkedést kellett legyőznöm. Szerencsémre nagyszerű aszfaltozott utakon haladhattam, főleg kerékpárút formájában és a napocska is megjelent a hátam mögött.
A határ után még kapaszkodni kellett közel kétszáz métert, mire elértem a vízválasztó magasságot Toblach városánál (1224m), mely egyben a Dráva kerékpárút kiindulópontja is. Ettől a ponttól már a nap végéig – néhány rövid emelkedő kivételével - csökkent a szintkülönbség, közel ezer métert, mely bizakodásra adott okot, annál is inkább, mert kétórás késésben voltam. A Drávamenti kerékpárút ugyan véget ért, de volt folytatás, hiszen az R4 (Európa 7) kerékpárúton – nagyon igényes minőségben- haladhattam tova.
A bringaút vonalvezetése gyakran elhagyta az egyenes - és gyorsabb - haladás lehetőségét, olykor a hegyoldalakba is belekapva, így sokszor elhagytam ezeket és inkább a forgalmat választva, országúton haladtam tovább. Szerencsére ragyogó napsütésben volt részem, az út is inkább lejtett, így gyorsabban tudtam haladni. Először a Rienza nevű folyócska völgyében vitt utam, majd a völgy hirtelen déli kanyarodását követve Brixen-Bressanone városában úgy eltévedtem, mint ahogy a nagy könyvben elő van írva. A kerékpárút táblái először keskeny utcákba vittek, majd fel kellett másznom egy meredeken a város fölé és aztán egyszerűen eltűntek a táblák (vagy elnéztem valamelyiket). Célirányosan visszakeveredtem a hegyekből lekanyarodó Isarco folyó partjára, ami már némi biztonságot adott a déli haladásomhoz. Az olykor beszűkülő gyönyörű völgyeken összetömörült a Brenner hágóról jövő A22 autópálya, a főút, a vasút, a folyó és a kerékpárút, mely szorosa követte az állandóan kanyargó folyó vonalát.
Egy érdekes fotó, mellyen a fa feldolgozásának egy számunkra különös formáját mutatja, nem kis mennyiségre utalva. Öt óra körül értem be a napi etapom végállomására Bolzano-ba. A túrám tervezésekor kalkuláltam azzal, hogy ez egy viszonylag nagy város 15 Warmshovers taggal, biztosan akad legalább egy, aki szállást ad egy éjszakára. El is küldtem leveleket, melyben kértem befogadást és jött is egy pozitív válasz az indulásom előtt két héttel. Korábbi években (a Covid előtt) 10-15 napos túráimkor szinte minden estére sikerült intéznem szállást a Warmshovers-en, vagy a Couchsurfing-en, most azonban igen szomorúan kellett megtapasztalnom, hogy ez a forma igen visszavonulót fújt. A többi estére is írtam néhány levelet, de minden ötödikre jött csak válasz és azok is elutasítóak voltak. Önmagamból kiindulva, mi sem fogadtunk vendégeket a Covid idején (2020-2021), de aztán már nem is igen jöttek felkérések, a korábbi évekhez képest töredéknyi. Nagyon sajnálnám, ha hanyatlana ez a nagyfokú közvetlenséget rejtő jelenség, mert én is sok ismerőst (néhány barátot) találtam meg általa és sokukkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Visszatérve a túrámhoz, Bolzano lett volna az egyetlen pont, ahol befogadásom lett volna, azonban az indulásom napján a partnerem ezt is visszavonta más programra hivatkozásul. Nagyon nem estem ugyan kétségbe, hiszen a sátram egyébként is vittem volna, de jól esett volna egy meleg tusolás, puha ágy és egy baráti beszélgetés.
A városba érve maradtam a folyó melletti kerékpárúton, mely segítőkészen átvitt a településen. Ekkor már alaposan beborult az ég és hamarosan esni kezdet az eső is. A várost elhagyva nézegetni kezdtem alkalmi sátorhelyek irányába. Még a tervezési fázisban a Google-n behatároltam a lehetséges helyeket (tópart, erdő stb.), azonban ide már volt befogadóm (akkor) és a környék is igen beépített, nagyon nehéz megfelelő vadkemping helyet találni. A folyó gátjának oldalában zárt gyümölcsösök, szőlőültetvények terpeszkedtek, vagy már a hegyoldal zárta le a völgyet. Jó pár kilométert elhagytam már a várost, amikor megláttam egy sűrűn benőtt árteret, ahová egy keskeny út vezetett. Mivel még elég világos volt, úgy döntöttem, hogy továbbmegyek, jobb lehetőséget keresve. Néhány kilométer megtétele után egy falucskába érve rájöttem, hogy a szóba jöhető helyek száma a nullával egyenlő, ezért visszafordultam az előzőleg kiszemelt ártérhez. Az esőben sokan nem bringáztak arrafelé, így nyugodtan betolhattam a keskeny ösvényen a bringát. Az úttól jócskán eltávolodva találtam egy helyet, ahol a csalánt letaposva kialakítottam egy sátorhelyet. A sátram felállítva bedobáltam a cuccaim, majd behúzódtam az odúmba. Gyorsan megszabadultam a vizes ruházatomtól, aztán az illatosított nedves törlőkendővel áttörölgettem a testem. E művelet közben találtam a karomban egy kullancsot, ami már elég mélyen beágyazódott. Alaposabban átvizsgálva magam találtam egy állatkát a mellkasomnál, sőt a derekamnál is éreztem egy „behatolást”, ami már kissé aggasztott, ugyanis nem látva a helyet, csupán az érzékelésemre hagyatkozva próbáltam kiműteni a betolakodót a csipeszemmel. A másik kettőt sikerült eltávolítanom, - legalább is akkor úgy gondoltam- és bekentem fertőtlenítővel a sebhelyeket. Kissé aggódva hajtottam álomra a fejem, hiszen itt az idegenben ilyen nomád körülmények között nem egyszerű kezelni ezt a szituációt. Minden bizonnyal az előző este a vadászlesen szerezhettem be ezeket az állatkákat, egy eset is hordozza a fertőzöttség esélyét, de három… hát az már kelthet aggodalmat még számomra is.
4. Nap: Bolzano – Trento – Levico Terme (104 km)
Nem volt egy egyszerű éjszakám. Szinte egész éjjel esett, a sátram oldalt kissé beázott és még a kullancsaim miatt is izgulhattam. Virradatkor összepakoltam a cuccaim, összehajtogattam a vizes kuckóm és nekilódultam a szakadó esőben.
Az eső egy dolog, de ha 5-6 fokos hőmérséklettel párosul, no az már nem kellemes, enyhén szólva. Szerencsére a navigálással nem volt sok gondom, hiszen a folyó töltésén tekerhettem egészen Trento városáig. Mivel a Giro csak négy óra körül ért oda, ezért egy kórházat kellett keresnem, ami nem is volt olyan egyszerű egy 120 ezres városban. A papíralapú térképeimet el is áshattam, embereket kérdezgetve jutottam el a város központjában lévő Santa Chiara kórház portájáig. Ekkor egy újabb akadályt kellett leküzdenem, hiszen az épületbe nem tolhattam be a csurom vizes szerelvényemet (mondjuk a szárazat sem). Tíz percnyi kérlelés után a portás megengedte, hogy a közeli fához láncolhassam a bringám, ahová időként rápillant. Ezután a recepción kerestem egy angolul beszélő hölgyet, akinek elmondtam a problémámat és kitöltöttem egy adatlapot. Kaptam egy fehér karszalagot sorszámmal, majd a várakozóban elhelyezkedtem a többi ötven beteg közé. Kilenc óra után regisztráltam be, a hatalmas kijelzőn ugráltak a sorszámok, de az enyém nem akart megjelenni. Próbáltam kérdezősködni, de a megszólítottak vagy nem értettek angolul, vagy nyugtattak azzal, hogy várjak türelemmel. Közben felvettem a kapcsolatot az utasbiztosításom társaságának a képviselőjével, aki azt mondta, hogy a kezelésről kérjek jelentést és számlát. Tizenegy óra körül aztán megszólítottam egy arra járó orvost, aki megkérdezte, hogy milyen színű karkötőm van. Miután szembesült a fehér színűemmel, elmagyarázta, hogy a piros az életveszélyes, a kék a sürgős, a zöld a kevésbé sürgős és a fehér az a kategória, mely viselője akkor kerül sorra, ha nincs már „erősebb” színű delikvens. Mivel gyakorlatilag folyamatosan érkeztek a betegek, így esélyem sincs arra, hogy sorra kerüljek, de talán este már kevesebben jönnek és akkor talán…
Próbáltam hatni rá és megmutattam a karom, hogy csak megvizsgálni kellene, de mosolyogva széttárta a karját és elviharzott. Teljesen lehangolódtam és a recepción érdeklődtem a további lehetőségeim felől. A hölgy ajánlotta, hogy este jöjjek vissza, vagy menjek át a szomszédban található orvosi ügyeletre, ami ugyan csak este nyolctól üzemel, de nem kell sokat várni, ellenben fizetős. Eldöntöttem, hogy elindulok fel a hegyre és egy alkalmas helyen megvárom a mezőnyt, majd este visszajövök az ügyeletre és meghúzom magam valahol éjszakára. Már a tervezés korszakában egy nagyon bonyolult áthaladást jelentett ez a város, mert a hegyre feljutáshoz egy gyorsforgalmi út vezetett és ezen kívül csak felszabdalt szakaszokon lehetett feljutni. Szerencsémre a nap kisütött és maradt közel három órám az odajutásra. Pár embert kérdezve kijutottam a városból, majd megkezdtem a kapaszkodást a 6-8 % emelkedőn. Tudtam, hogy jó helyen járhatok, mert elég sok bringás előzött meg, köztük három magyar is, akik a zászlómról beazonosítva hangos biztatásba kezdtek. A 300 méter emelkedéssel bíró szakaszt legyűrve megérkezett az eső újabb hulláma erős zápor formájában.
A bringások nagyrésze behúzódott valami fedett helyre, de mivel a mezőny érkezéséig már csak egy órám maradt, így én folytattam a kapaszkodást a szakadó esőben. Közben kaptam egy olyan információt, hogy Valter Attila a szökésben benne van, ezért mindenképpen olyan helyet szerettem volna elfoglalni, ahol kevesen vannak az út mentén. A Passo de Vetriolora vezető hegyi keskeny aszfalton óvatosnak kellet lennem, mert a rendőrmotorosok és a csapatautók nagy sebességgel jöttek a lezárt úton. Pergine Valsugana várostól 6-7 kilométert kapaszkodhattam még, - ami ötszáz méter szintemelkedéssel párosult – ahol találtam egy jól belátható kanyart és egy kis placcot, ahol felállíthattam a sátram a közben kisütő nap sugarainak a befogásához.
A versenyről csupán azt tudtam, hogy szökés van és Ati is benne van, így izgatottam vártam az első csoportot. Hamarosan feltűnt négy kerekes, köztük az egyik nagy kedvencem Mathieu van der Poel, akit hangos szavakkal biztattam, miközben - szabálytalanul - futottam is egy rövidet mellette. Pár perccel később feltűnt egy újabb csapat melyben Attila is tekert, a magyar kiálltásra felfigyelve el is mosolyodott, bár ez nem volt túl őszinte a fáradtságából fakadóan. Sorra érkeztek a kisebb-nagyobb csoportok köztük Peák Barnabás és aztán Fetter Erik, akik szintén megkapták a magyar ordibálóstól a biztatást. Alapvetően szurkoltam én mindenkinek és ennek az eredménye három eldobott kulacs és egy AG2R sapka lett. Közben megváltoztattam a terveimet, mert semmi kedvem nem volt legurulni Trentóba, orvosra várni, a városban éjszakázni, majd reggel újra mászni közel ezer méter szintet. Gondoltam inkább előre menekülök és másnap keresek valami elsősegély helyet a közeli városban. A seprűsautó elhaladása után összeszedtem az időközben megszáradt sátram és megkezdtem a mászásom második szakaszát. Még négyszáz méter szint leküzdése állt előttem. Útközben fél szemmel az útpadkát figyeltem kulacsok után kutatva és találtam is egy példányt. A hágóhoz közeledve sok nézővel találkoztam, akik gyalog, kerékpárral igyekeztek elérni a hátrahagyott járműveiket. Elég kirívó jelenség lehettem, mert sokan biztattak, látva a megpakolt kerómat. A meredek lejtmenetben is nagyon koncentrálnom kellett a lefelé száguldozó bringásokra, autókra és a félutat használó gyalogosokra. A hegy lábához érve örömmel konstatáltam, hogy a közeli városka Levico Terme utcáin ott virítottak a csapatok szervízkamionjai és autóbuszai.
Több se kell egy ilyen elvakult gyűjtőnek, rögvest e utcában landoltam. És persze – ha már ott voltam – ki is használtam a tömegek hiányát és kértem a szerelőktől pár kulacsot, ráadásnak egy pár gumit is adtak, azzal, hogy még használható. A környéken kilenc csapat szálláshelye volt és mivel a napi etap befutója jóval messzebb volt, így türelmesen várták a csapatautókkal érkező versenyzőiket. Egy óra múlva szállingóztak is a kocsik és a szerelők elkezdték a bringák átvizsgálását, tisztítását. Lődörögtem még egy keveset a csapatok között, majd elindultam a tóparti kemping felé. Úgy gondoltam, hogy az elmúlt napok történései miatt megérdemlek egy nyugodt alvást, tisztálkodást és a ruházatomat is ki kellett mosni. A recepción való sorbanállás után mellbevágott a beajánlott ár 32 Euró formájában, amit a sátorozásomért kértek volna el. Ennek a felét sem adtam volna ki egy éjszakáért, így tovaindultam, lesz ahogy lesz gondolattal. A közeli szupermarketben bevásároltam, majd pár kilométerrel odébb egy másik kemping hívogatott. A fiatal recepciós srác kissé meglepett a 16 Eurós ajánlatával, melyet rövid alkudozás után leengedett tízre (persze papír nélkül) miután felajánlottam egy kulacsomat, melyből volt már kettő. Közben kiderült, hogy ő is kerékpározik és büszkén mutatta, hogy nemrég a kemping előtt ment el a mezőny és ő is integetett nekik.
A kempingben nem voltak túl sokan, így szinte bárhová felállíthattam a táborom, majd elmentem tisztálkodni és kimostam egy- két ruhaneműm. Később visszamentem a recepciós sráchoz beszélgetni, meséltem neki a túrámról és megemlítettem neki a kullancsaimat is. Ő felajánlotta, hogy lekezeli a csípéseimet, különös tekintettel a derekamon levőre. Be is vitt az elsősegély szobába és ott végignézte a sebeimet, sőt közben talált egy újabb csípést a térdhajlatomnál. Kiszedte ezt is, lefertőtlenítette, de ragaszkodott hozzá, hogy másnap mutassam meg egy orvosnak a csípéseimet a kórházban. Bőségesen megvacsoráztam, meglepetésemre a szomszéd németek megleptek egy pohár pudinggal is, melyet leöblítettem némi söröcskével.
Ez volt az első estém, amikor száraz időben, nyugalomban hajthattam álomra a fejemet és másnap nem kellett túl korai ébredésben gondolkodnom.
5. Nap: Levico Terme - Sacile (183 km)
A „túl korai ébredés” nálam a két órát jelenti, tehát a hat órás felkelés az teljesen luxusszámba ment. Gyorsan összepakoltam, majd a kiskapun kiosonva elindultam a közeli városba, ahonnan az aznapi etap rajtolt. Egyórás tekerés után már a helyi kórházat keresgéltem és szerencsére hamar rá is találtam.
A portás el is kalauzolt az éjszakai ügyeleteshez. A korombeli orvos első pillanatban nem volt valami boldog, hiszen hamarosan lejárt volna az ügyelete, de mikor látta a kerékpáros megjelenésem, egyből barátságosabb lett, ugyanis ő is kerékpározik amatőr szinten. Levetkőztetett és felfektetett a vizsgáló asztalra és megvizsgálta a csípéseim nagyítóval. Perfekt angolsággal közölte, hogy mindegyiket fel kell tárni, teljesen kitisztítani. Adhatna érzéstelenítőt, de az esetleges allergiás tünetek és az idő hiánya miatt jó lenne ettől eltekinteni. Természetesen beleegyeztem ebbe és ő szikével apró metszésekkel kitisztogatta minden csípésem. Összeszorított fogakkal tűrtem a több, mint félórás „műtétsorozatot”. A végén mindet lefertőtlenítette és leragasztotta. Adott még egy doboz ragtapaszt és egy tubus fertőtlenítőt, hogy naponta kétszer kezeljem le a sebeket és hazaérésemkor feltétlenül menjek el orvoshoz kontrollra. Az ajtón táblázatba voltak a szolgáltatási árak, melyek 40 Eurótól kezdődtek. Megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom, mire ő mosolyogva rámutatott a folyosón lévő automatára és kért egy kávét tejszínnel. Kávézás után megajándékoztam még egy kulaccsal, melynek nagyon megörült.
A kórház után eltekertem a rajt helyszínére, ahol igencsak haladtak az előkészületekkel. Az ajándékosztásra kijelölt sátrak már álltak ugyan, de csak tíz órakor kezdték meg az osztogatásokat, addig eltekertem a város másik végébe kijelölt parkolóhoz, ahová később érkeztek a csapatbuszok, sajnos teljesen körbe volt kerítve. Visszamentem a sátrakhoz és felmértem a beszerezhető ajándékokat és néhol „elvetettem a magvakat”, azaz beszéltem az ottani promóciósokkal a majdani ajándékozásokról. Tíz órakor aztán megkezdtem az „aratást” begyűjtöttem a táskákat, sapkákat, kulacsokat és emelett ettem szendvicseket, süteményeket és kávéztam is… kétszer.
Sok időm nem volt, hiszen még a parkolóban is voltak terveim és a kijelölt szurkolói helyemhez is ki kellett tekernem, ami fenn volt a hágó közelében. Miután bezsákoltam a szuveníreket, kimentem a parkolóhoz, ahol már gyülekeztek a csapatok kamionjai és buszai. Néhányan próbálkoztak bejutni a buszokhoz, de a biztonsági őrök mindenkit visszavezettek a kerítés mögé. Szerettem volna a magyar fiúk közelébe kerülni, de az FDJ busza nagyon távolra állt meg.
Az Eolo Kométa busza elérhető közelségben volt, néhány versenyző feltűnt ugyan, de Eriket nem láttam a jármű körül. Az egyik csapatvezetőt megkértem, hogy hívja már ki egy pillanatra, pár perc múlva intett, hogy nem tud kijönni a magyar fiú. Aztán egyik szerelőt kértem meg arra, hogy a kulacsomra adjon egy aláírást Erik a nevemmel (már többször beszéltem vele, és előző nap is megismert), de sajnos csak aláírást kaptam tőle, valszeg nagyon elfoglalta valami a buszban. Sajnos tovább nem maradhattam, mert akkor nem értem volna fel a Primolano-ra időben.
25 km síkon való haladás után nekivágtam a hegyoldalnak és a fotón látható szerpentinen kapaszkodtam felfelé. Az út mellett rengeteg szurkoló biztatta a bringásokat, de amikor én haladtam el előttük, akkor sokkal nagyobb üdvrivalgásban törtek ki, hatalmas élményt okozva számomra. Négy- öt magyar társaság előtt is elhaladtam és ők is nagy lelkesedéssel üdvözöltek. A hegyi hajrá előtt már nagy tömeg volt, ezért valamennyit visszacsorogva helyezkedtem el.
Először egy négyfős szökevénycsoport érkezett meg, majd kisebb- nagyobb csoportok követték szorosan egymást. A magyar fiúkat nehéz volt kiszúrni a társaságban, de mindegyikőjüknek sikerült egy-két buzdító magyar szót odakiabálnom.
Az Eurosport közvetítést visszanézve a kommentátor meg is jegyezte, hogy előző nap is látott, de a zászlóm feliratát nem tudta elolvasni. A mezőny elhaladtával én is elindultam utánuk, persze eldobált ereklyék után szemezgetve. Nagyjából negyven kilométernyit követtem az útvonalukat és egy kulacsot sikerült begyűjtenem. Aztán a Giro útvonala újra felkapaszkodott a Dolomitok alsó vonulataira, nekem viszont haladnom kellett, hiszen másnap már a szlovén határon kellett várnom őket. Délnek tartva lassan elhagytam az Alpok vonulatait és a Piave folyót követve értem le Susegana városkába, ahol rátértem a számomra emblematikus SS13 főútra. Legalább tízszer kerekeztem már ezen az úton, mely Tarvisióból Velencéig tart. Nagyon forgalmas és sok helyen nincsen egy öklömnyi leállósávja sem, de viszonylag egyenesen halad kelet-nyugati irányba. Mivel sok és nagyobb településen is áthalad, így azokban viszonylag biztonságosan és gyorsan lehet haladni, bár aki fél a nagy forgalomtól azoknak egyáltalán nem ajánlom. Szerettem volna minél messzebbre eljutni, ezért szinte sötétedésig nyomtam a pedált. Öt óra körül elkapott egy zápor, pillanatok alatt bőrig áztam, de szerencsére félóra után alábbhagyott, majd kisütött a nap is. Már kezdett szürkülni amikor Sacile várost elhagyva feltűnt egy félbehagyott építkezés, gondoltam az épület túloldala menedéket ad a kutakodó szemek elől. Az épület mögé behatolva egy jobb lehetőség tárult a szemem elé egy rég bezárt hotel hátsó bejárata formájában.
Egy kicsit rendet raktam és már meg is volt a fedett helyem, szárítási lehetőségekkel. Megvacsoráztam, megnyugtattam az otthoni szeretteimet, majd tisztálkodás után eltettem magam másnapra.
6. Nap: Sacile - Otalez (147 km)
Reggel a nappal ébredtem, gyorsan összerámoltam, majd búcsút intettem az ideiglenes otthonomnak. Az SS13 úton ekkor még nem volt olyan erős forgalom és hamar beértem a környék legnagyobb városába Pordenone-be. A városon átvágva még haladtam egy szakaszt a főúton, de Tagliamento kiszáradt medrét elhagyva letértem egy párhuzamos útra, mert nagyon megnőtt a reggeli autóforgalom. Ez a mellékút vitt el egészen a tartomány fővárosáig Udine-be.
Udine egy százezres város teli műemlékekkel, de nekem csak egy akadályt jelentett, amin minél hamarabb át kellett jutnom. Ez sikerült is egy órán belül, így folytathattam az utam immár az SS54-esen. Cividale városka után elkezdődött a hegymászás, itt már elég sok kerekes igyekezett meghódítani a Giro útvonalába eső hegyeket. Ez lett nekem is a vesztem, hiszen mentem utánuk, anélkül, hogy elővettem volna a térképemet. Egyórás mászás után lett gyanús a dolog, amikor a falvak nevei nem hangoztak ismerősen. Rájöttem, hogy ezek a kerekesek a Kolovrat déli oldalára igyekeznek, míg nekem Északról kellene megközelítenem a további útvonalam miatt. Morfondíroztam, hogy hagyjam veszni ezt a háromszáz méter szintet és menjek vissza a kereszteződéshez, vagy menjek fel a Kolovratra és majd onnan ereszkedjek alá. Gyors számolgatás után visszagurultam a völgybe és a másik útvonalon újra kezdtem a mászásom. Az előző eltévelygésemmel elvesztegettem közel két órát, így nagyon kellett taposnom a pedált, hogy időben felérjek a hegyre. 15 kilométer hossz és 600 méter szintemelkedés állt előttem. Pár kerekes lazán elhajtott mellettem, de engem húzott vissza a táskáim súlya és az elmúlt napok fáradalma. Másfél óra alatt csak felértem a határ túloldalán fekvő Livek településre, ahol már tömegek fogadtak. Egy keveset megpihentem, majd nekiugrottam a Kolovrat felé vivő meredeknek amely 7-12% között adta az ívet. Rengetegen voltak az út mentén és sokan haladtunk felfelé, ki pedált nyomkodva, ki motoros rásegítéssel, ki gyalogosan. Valahogy az volt az érzésem, hogy Szlovénia bő kétmillió lakosának fele itt várja a Giro mezőnyét és ezeknek a fele valamilyen egyesületben kerékpározik. Nagyon sok egyesületi mezben tekerő társaság ült az út mentén, vagy szlalomozott felfelé. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy mennyi kerékpáros sztár került ki ebből a kicsi országból, ahol hatalmas népszerűségnek örvend ez a sportág.
Kínlódva, de nyomtam még felfelé vagy három kilométert és 300 méter szintet. mikor megláttam ezt a kivetítőt és tudtam, hogy itt a helyem. Nagy volt az izgalom, mert a szökevényeknek közel kilenc perc előnye volt és már a lenti falu alatt jártak. Legnagyobb örömömre a szökevények között volt Valter Ati is! A zászlómat – melyet büszkén leterítettem – látván sokan elismerően bólogattak és mutogattak, elsősorban Attila szökésére utalva, de talán az én teljesítményemet is jutalmazva. Több magyar társaság is elhaladt mellettem és közösen éltettük a mi Attilánkat. A kivetítőt figyelve egyre forróbb lett a hangulat és lassan megjelentek a felvezető motorosok is.
Hamarosan feltűnt a kanyarban három szökevény, köztük Ati is és mikor felértek hozzám – kellő távolságot tartva – futottam vele vagy ötven métert. Korábban többször is beszélgettem már vele, de az adrenalin miatt valszeg azt sem tudta, hogy ki futkorászik ott mellette, de azért a bal hüvelykujjával jelezte, hogy minden rendben. Mindhárman még a fülükön is szedték a levegőt. Őket követte vagy harminc méterre Tonelli.
8,5 perc múlva jött az üldözőcsoport Bora felvezetéssel. Magyarul biztattam ezt a csoportot is, hiszen nem tudhattam, hogy a többi fiú közül ki maradt ezzel a társasággal. Később a gruppettó elején feltűnt Erik és Barna, kedélyesen beszélgetve egymással, őket is elkísértem egy pár méteren, miközben nyomtam nekik a lelkesítő szövegem. Még elég sokáig szállingóztak a leszakadt versenyzők, így öt óra is elmúlt, mire felszabadították az utat. A legurulásom Livekbe nem volt egy örömmenet, mert a rengeteg bringás-gyalogos teljesen elfoglalta az utat és nagyon figyelni kellett. A faluba érve elfogytak a gyalogosok és onnan csak a kerekesek száguldoztak lefelé a völgybe. Öt kilométeren ötszáz méter lejtőzés következett tele szerpentinkanyarokkal. A féket szinte állandóan húztam, attól tartottam, hogy mire leérek teljesen elkopik.
A völgybe leérve azonban nem a fékjeim mondták fel a szolgálatot, hanem a hátsó kerekem csapágygolyói engedték szabadjára a zsiradékjukat. Úgy kattogott, hogy kénytelen voltam megállni. Egy kis olajsprayt fújtam be, bár tudtam, hogy ez nem igazán jut el a címzetthez, de bíztam abban, hogy ideiglenesen segít. A terveim szerint másnap este már Magyarországon szerettem volna lenni, amihez aznap még legalább 70-80 kilométert kellett volna lezavarnom, miközben egy hegyláncot is le kellett volna gyűrnöm. Mivel az olajzás nem tompította a zajokat, kénytelen voltam kikapni a kereket és megbontani a kerékagyat. Régebben már kerültem hasonló szituációba, ezért vittem magammal szerszámot ehhez. Igen ám, de ehhez a művelethez szükségem volt kétkulcsra, de csak a vékony kulcsot találtam meg, az állíthatósért hiába pakoltam ki az összes cuccomat, nem találtam. Sebaj - gondoltam - kérek egy 17- es villáskulcsot onnan a szomszédból, ami nem jött össze, mert csupán az egyik házban találtam egy középkorú nőt, aki nem is akarta megérteni a szándékom. Visszamálháztam és lassan csorogtam a faluban, megállva minden lehetőségnél. A falu vége előtt megláttam, hogy egy harmincas srác szereli az autóját az udvaron. Illedelmesen üdvözöltem és előadtam a mondókámat. Nem értett egy árva szót sem belőle, pedig próbáltam angolul, németül. Aztán a tettek mezejére léptem, kikaptam a hátsó kerekem és mutattam, hogy egy kulcsra lenne szükségem. Mosolyogva beinvitált a garázsába és mutatta, hogy válogassak a szerszámok között. Negyedóra múlva már pakolhattam is a zsákjaim a csomagtartóra, miután telenyomtam a csapágyakat kenőanyaggal. Hálából adtam neki egy tarisznyát, majd nekiiramodtam. Közben még az eső is eleredt, de kénytelen voltam elindulni. Nagyon sok időt elpazaroltam ennek a problémának a megoldására, hét óra elmúlván, esőben talán ha 30-40 kilométert nyomhattam volna le, de azt aztán fullon. Egy órányi hajsza után aztán el kellett hagynom a völgyet és kapaszkodásba kezdtem a hegyre fel. Már az első száz méteren le kellett szállnom, mert 10-12% emelkedővel nem tudtam mit kezdeni. A szakadó esőben alig bírtam tolni a szerelvényem, mert olyan meredek volt, hogy a cipőm klipsze minden lépésnél megcsúszott, csak kifordítva a lábfejem tudtam stabilan lépkedni. Elgondolkodtam azon, hogy normális vagyok én, hogy ilyen helyzetekbe hajszolom magam? Talán egy kilométert szenvedhettem így, mikor egy útmenti ház teraszáról megszólított egy házaspár, hogy várjak egy kicsit. Hamarosan egy zacskó narancs-banán-alma kombót nyújtott át nekem a hölgy két energiazselével megtoldva. Már messziről láthatták a kínlódásom és biztosan megsajnáltak. Hát, ahogy kinézhettem és éreztem magam, nem is csodálkoztam ezen. Megköszöntem a jóságukat és elköszöntem, bár jobban örültem volna egy puha ágyajánlatuknak. A faluból kiérve már enyhült az emelkedő és az eső is elállt, így némi lendületet vettem a nyeregbe pattanva. A sátrazási lehetőségek a nullát verdesték, hiszen meredek hegyoldalon haladt az út, mindenütt fákkal. A következő kis faluba érve már kezdett sötétedni és amikor megláttam egy bácsit a kapujából kilépni, rögtön lecsaptam a lehetőségre. Ugyan egy szavamat sem értette, de elmutogattam neki, hogy szeretném felállítani a sátram a kis előkertjébe.
Mutatta, hogy várjak és hamarosan megjelent egy nő kíséretében, akivel angolul megbeszélhettük a dolgainkat. Kiderült, hogy a falu papját szólítottam meg és nekik el kell menni a templomba – gondoltam esti misére – de nyugodtan állítsam fel a kunyhóm éjszakára. Hamarosan be is költözködhettem a vackomba, majd megszabadultam a nedves ruháimtól. Elfogyasztottam a maradék elemózsiám és az ajándék gyümölcsöket, mikor hangos kopogással bejelentkezett az újabb égi áldás. Tisztálkodás után bebújtam a hálózsákomba és mire elszámolhattam volna tízig már aludtam is olyan fáradt voltam.
7. Nap: Otalez – Zalaszombatfa (297 km)
Talán három órát aludhattam, mikor arra ébredtem, hogy tocsog a víz a hálózsákomban. Odakinn dörgött az ég, szakadt az eső, ilyenkor egy normális ember átfordul a másik oldalára és horkol tovább. Egy pillanatra én is elgondolkodtam ezen, de egyrészt nem horkolok, másrészt nem vagyok elég normális, harmadrészt úgy megfázok a vizes hálózsákba, mint még sosem. Más lehetőségem nem lévén, összepakoltam, majd fólia alá kiraktam a táskáim és összecsomagoltam a sátrat, amiből csavarni lehetett a vizet. Mennydörgős villámcsapások közepette szálltam nyeregbe és kapaszkodtam felfelé a keskeny sötét erdőben. Totál horrorisztikus volt a szituáció, már csak valami sötét árnyak, vagy vérfarkasok tették volna egésszé a jelenetsort.
Talán egy órát vánszoroghattam még felfelé, aztán végre átlendülhettem a hágón. A lejtmenet sem tartogatott sok örömet, hiszen majd megfagytam a menetszéltől, a lámpám fénye nem nyújtott elég biztonságot a sötét aszfalton a gyors haladáshoz. Közben áthaladtam néhány kis hegyi falucskán, ahol csak a kutyák ugatása jelezte az életet és kétszer menekülnöm is kellett előlük. Pirkadatig csupán egyetlen autóssal találkoztam, nem mintha nagyon hiányoztak volna a keskeny úttesten. Normál körülmények között élvezetes lehetett volna ez a vadregényes környék, de abban a szituációban nem okozott semmiféle örömet, sőt… Reggel hét óra körül aztán kiértem ebből a hegyszorosból Skofja Loka városánál és a főváros felé vettem az irányt. Időközben elállt ugyan az eső, de nagyon borult maradt az ég és meglehetősen hűvös volt. Nemsokára beértem a következő településre, ami után sajnos tiltva volt a kerékpározás. Először próbálkoztam a padkán, illetve párhuzamos földúton, de olyan sár volt, hogy nem tudtam haladni. Szerencsére később találtam egy keresztutat a Száva partjáig, majd Brod városkától már volt térképem a tovább haladáshoz. Domzale városánál rátértem a 447-es főútra, ahol már tucatszor kerekeztem. Közben újra eleredt az eső és ráadásul egy háromszáz méteres szintemelkedés kezdődött, folyt rólam a víz, de nem az izzadságtól. Másfél óra kapaszkodás után felértem a hágóra, majd leereszkedtem a Celje felé vivő völgybe. A városig még egyórás utam alatt ömlött az eső, alig találtam egy olyan buszmegállót, ahol valami eleséget tudtam magamévá tenni. A várost hamar magam mögött tudtam hagyni, sietnem kellett, mert majdnem kétórás késésben voltam a terveimhez képest.
Az eső nem tántorított mellőlem, és nagyon kemény húszas várt rám, meredek, viszonylag rövid domboldalakkal, de ebből, vagy tizenöt. Az előbb büszkén taglaltam, hogy sokszor jártam be ezt az útvonalat, de egy faluban így is sikerült elnéznem egy kereszteződést és csak félóra hullámzás után lett gyanús a környék. Kénytelen voltam visszakaptatnia kereszteződésig, nagyot bosszankodva. Hamarosan leértem a Dravinja völgyébe, mely a kedvenc szlovén vidékem egyike, békés kis falvaival és gyors síkjával. Majsperknél kikapaszkodtam a völgyből, majd egy meredeken leszáguldottam a Dráva völgyébe.
Ptuj városa borongósan fogadott, nem is marasztalt különösen, késésben is voltam, így hamar átjutottam rajta. A város után egy nagyon régen bejárt útszakasz következett, ami olykor nem kis fejtörést okozott tájékozódás szempontjából. Fáradt is voltam az egész napi hajszától, esett az eső, a térképet sokszor elő kellett vennem és kavarodtak bennem az idegen helységnevek. Ráadásul öt óra elmúlt és még majdnem nyolcvan kilométer volt a magyar határig, ahol egy kedves vendéglátóm várt rám. Fel is hívtam Helgát és elmondtam, hogy elég későn tudok csak odaérni és amennyiben ez nekik probléma, úgy ne várjanak rám. Helga nagyon kedves volt és megnyugtatott, hogy menjek nyugodtan, mindenképpen megvárnak. Ez a beszélgetés hatalmas önbizalmat és reményt öntött belém és szinte megtáltosodva nyargaltam tova. Ez a „féktelen száguldás” azonban nem maradt megtorlás nélkül, mert Borecinél úgy eltévedtem, hogy egy plusz tízest kellett produkálnom. A határhoz közeledve végre elállt az eső és a magyar oldalon sikerült begyűjtenem az odafele úton elrejtett zsákot, benne az utazó cuccaimmal. Már éppen kezdett sötétedni amikor beértem Zalaszombatfára, ahol hangos zeneszóval fogadtak a falu központjában. A fogadóbizottság tagjai azonban nem hagyták abba a táncot, így én sem marasztaltam magam, hanem megkerestem a szállásadóimat, akik már tárt karokkal vártak rám. A meleg köszöntés után megmutatták a szobámat, ahol gyorsan szétpakoltam a holmijaim és végre egy forró tusolással szabadultam meg a hosszú út porától és szagától. Csabi isteni cukkinis tésztát főzött, amit ők készítettek házilag, főleg a saját kertjükben termelt alapanyagokból. Vacsora közben beszélgettünk az életükről a Warmshovers kalandjaikról és a túrám történéseiről. Érdekesség, hogy a szomszédos két faluval (Gáborjánháza és Szijártóháza) együtt a lakosság alig éri el a 150 főt, jellemzően idősek laknak e falvakban, de nagyon összetartóak lehetnek, mert megérkezésemkor gyereknapot tartottak, úgy, hogy az egyetlen gyerek a településen a vendéglátóim kisfia, Döme.
Egészen belemelegedtünk a beszélgetésbe és azon kaptuk magunkat, hogy már majdnem éjfél, így elbúcsúztam és eltettem magam másnapra.
Hajnalban igen ízletes és kiadós reggelivel ébresztettek kedves vendéglátóim, egy keveset tudtam játszani a kis Dömével, sajnos indulnom kellett a vonathoz. Rövid búcsúzkodás után nyeregbe pattantam és elhagytam a békés kis falut. Talán öt kilométerre volt Rédics vasútállomása, mely a túrám kiindulópontja is volt előtte egy hete. A vonat magányában lepergett a kalandjaim filmkockái, friss élményként, hálásan gondoltam Helgára és Csabira, erre a két fantasztikus lényre, akik közvetlenségükkel, természetszeretetükkel és a világhoz való baráti viszonyukkal mély benyomást tettek rám. Ezúton is hálás vagyok a befogadásért, a finom étkekért, a baráti beszélgetésért és az egész miliőért, melyet ők teremtettek ott a határszélen.
Rövid összegzés:
A táv 1322 kilométer volt, melyet közel 13000 méter szintemelkedés tett nehezebbé. A túrám során 5 kilót fogytam, mivel az étkezésre nem fordítottam sok időt és energiát. Minimális anyagi befektetéssel (16 Euró és kb. 20.000 Ft) lehoztam a kalandot. Az erőnlétemmel és ízületeimmel – a viszonylag rövid idő-táv miatt nem voltak problémáim, ha az időjárás kedvezőbb lett volna, (ha nem is folyamatosan, de minden nap esett, olykor egész nap) akkor sokkal élvezhetőbb túrát tudhattam volna magam mögött.
Gratulálok mindhárom srác (Attila, Erik, Barna) teljesítményéhez, - mivel karnyújtásnyira mentek el mellettem – láttam az arcuk kifejezésén, hogy nem volt egy egyszerű menet. Köszönöm szeretett páromnak és kis családomnak a támogatást.
„Ahhoz, hogy igazán tudd értékelni és élvezni a kényelmet, időként át kell élned e hiányát!”
Kérjük, írja meg véleményét:
Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.