Blog "Hadiösvényen..."
Időpont: 2022. április 17. vasárnap 14:51
Szerző: cobranco
Szakág: Országúti
blog bejegyzés ajánlása
Lélegzetelállító kalandtúra a Francia Alpokon át.Fókuszban a természet,égig érő hegyek,feneketlen kanyonok,azúrkék tenger,kristálytiszta tavak,zúgó patakok,az épített látványvilágot Provence ódon erődvárosai biztosítják.Az útról készített több részből álló,egyedi hangulatú,spéci kommentárral fűszerezett kerékpáros "roadmovie"-t ajánlom mindenki szíves figyelmébe.
Blog:
Hát eljött az utolsó nap a 2017-es Alpok-túrán, viszonylag korán keltünk (fél nyolc), mert a bevásárlást még meg akartuk ejteni a hágó megtámadása előtt. Ez azért volt fontos, mert a Colle della Lombarda (2.347 m) hágóútján nem található szigorúan vett lakott terület, csak egy síközpont, viszont ott inkább szállodák a jellemzők, nem a boltok. A sátornak helyet adó kis liget 860 m magasságban terült el a Tinée és egy mesterséges tavacska között, ebből már ki is számítható az utolsó nap feladatának mérőszáma 2.347-860=1.487, tehát a legjobb esetben ennyi lesz a szint a hágóig, ami azért nem kevés, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ezt valamivel több, mint 20 km alatt kell teljesíteni.
Gyors pakolás után fél 9 körül elindultunk Isolába, a napi kaja bevásárlását megejteni, ami igen sikeres akció volt, mert a Tabac (minden lehet itt venni) már nyitva volt és sikerrel is jártunk. Mielőtt belekezdenék a tényleges túra leírásába, helyre tenném a napi tervet. Tehát, először fel a hágóra, majd a túloldalon legurulunk a Stura völgyébe ott kelet felé fordulunk és már az autónál is vagyunk Vinadió határában, na ennyi. 9:10-kor indultunk a meredeknek ígérkező út meghódítására, ami nem hazudtolta meg az elvárásainkat és csökönyösen 10% meredekséggel próbált eltántorítani a tervtől, nekünk viszont nem volt választásunk, csak erre lehetett megközelíteni az autót, meg persze szeretjük is a kihívásokat. Az út nagyon látványosan vezetett a magasabb régiókba, két szerpentin kanyar után a falu és a Tinée völgye már csak mint terepasztal látszott alattunk. Sajnos az ég felhős volt, ami egy kis szürkeséggel vonta be a tájat, de a fölénk tornyosuló sziklás hegyek mindenképpen pazar látványt nyújtottak. Az első km-ek után egy cseppet enyhült a meredekség, a kanyon picit kinyílt, és már a Guercha patakot is sikerült megtekinteni. A víz a medret borító nagy kerek kövek között csetlett-botlott és hangot is adott nemtetszésének, hogy tudni illik „minek akadályoztok a sima folyásban”. A forgalomra semmi panaszunk nem lehetett, elvétve jött egy-két autó, kevés motor, kiegyeztünk volna ennek kétszeresével is 2015-ben Svájcban, na az a forgalom szörnyű volt. A völgy, nyitottabb egyenes vonalvezetésű útja 1.100 m magasságban újra pompás szerpentin kanyarokkal kapaszkodott felfelé a vad sziklás hegyoldalban, viszont itt a meredekség 7% körül stabilizálódott, ami már szinte felüdülésnek számított, már nem csak a túlélés volt a cél, hanem sikerült a látványt is befogadni. Az út elején több alagút szerű építmény is volt, melyek feladata a hegyről leömlő kövek, vizek átvezetése az út felett, tulajdonképpen galériák, lábon áll tetők voltak. Elég jól haladtunk, de már 10:30-tól jól esett volna a második reggeli, sőt még Cobranco is emlegetni kezdte a táplálkozás fontosságát, de tudjuk, hogy nem lehet akárhol enni, csak ahol van kilátás, le lehet ülni kényelmesen stb. Szerencsére 11 körül felfedezett egy házikót – az útkarbantartó társasághoz tartozó kis placcal – ahova fel is erőltettük magunkat a 10%-os rámpán és nyugodtan megreggeliztünk 1.680 m magasságban, tehát nem egészen két óra alatt tettünk meg 800 m szintet.
Innen már alig 650 m volt hátra a hágóig, de ne szaladjunk ennyire előre, mert volt azért addig még látnivaló. Érdekes módon az eddig csupasz sziklákat 1.800 m körül egyre több fenyő népesítette be, pedig pont fordítva kellett volna lennie. Nem csak a fenyők megjelenése volt újdonság, hanem a távolban feltűntek a sífelvonók és a sípályák is. A fenyőkre és a pályákra az lehet a magyarázat, hogy csökkent a hegyek meredeksége, emiatt megmaradt rajta valamennyi humusz és az emberek is képesek voltak lecsúszni a sível. Miközben ezt ilyen jól megfejtettem el is értük Isola 2000 (2.000 m) nevű „település”, ami egy óriási sí-központként mutatkozott be. Itt a völgy szinte véget ért, körben 2.500 m magas gerincek vették körül a kiszélesedett lapos részt, ahova a jó érzékű frankok piszok sok 6-10 emeletes szállodát rittyenttettek, persze kisebb, de még mindig nagy faházak százaival egyetemben. Most szerencsére nem volt nagy nyüzsgés, mivel hónak – szerencsére – nyoma sem volt. A „településen” belül 5 szerpentin kanyar tette kényelmessé a látvány befogadását, nem kellett a nyakunkat forgatni, mert az út forgott alattunk. Ahogy elhagytuk a szállodákat, meredekebbé vált a kaptató, hiába írta ki a szokásos francia tábla a magasságot, várható meredekséget sajnos nem volt pontos. A helyszínen 7-7,5 %-ot jelzett, a GPS 12-13%-ot mutatott és itthon kiértékelve az adatokat bizony volt 12 % is, ami 2.100 m magasságban már nem teszi természetessé a mosolyomat. A hegyek látvány is teljesen megváltozott, nagy színes kövek jelentek meg, melyek zöldes, barnás, bordós árnyalatban sziporkáztak. Ahogy még feljebb jutottunk, a fenyők végleg elkoptak és maradtak a füvek és a színes vadvirágok, sajnos az ég továbbra is komor volt, de nem vártunk esőt, viszont a szél feltámadt. Aztán 2.200 m magasságában északi irányban megjelentek kék foltok az égen, ami mindjárt jobb kedvre derített és reménnyel töltött el, hogy a guruláshoz jó időnk lesz. A hágóra 13:18-ra - azaz 4 óra alatt - értünk fel, ami a reggelit, a nézelődést is figyelembe véve nekünk jó teljesítménynek számít. A hágón még megtekintettük a nagy háború megmaradt katonai létesítményét az olasz oldalon, természetesen ragasztottam hágó matricát, majd 14:04-kor elindultunk lefelé, az egyre javuló időben.
Az úti célunk Vinadio szinte ugyanabban a magasságban helyezkedett el, mint a reggeli kiinduló pontunk Isola, emiatt kiadós gurulásra volt kilátás. Ami indulás után rögtön feltűnt, az a keskeny, szinte csak egy autó szélességű út volt és a színpompás kövek, melyek az utat szegélyezték. A gurulás a felsőbb régiókban kellemes volt az út minősége jó, ami sajnos 3,5 km után hullámossá vált, és dobálta a bringákat. Az úttól balra húzódó mély völgy túloldalán feltűnt a hágóról is látott kolostor (Santuário di Sant’ Anna), ahova Cobranco még fel akart menni, de lebeszéltem róla, mert engem már nagyon húzott a szívem haza, ez a kolostor már nem hiányzott, főleg, hogy az autóhoz érkezés után pakolás és azonnali indulás volt a terv. Azért távolról megnéztük, lefényképeztük az objektumot és haladtunk tovább. A következő szakasz - le a Szent Anna völgyig - fantasztikus volt, a visszafordító kanyarokban láthatóvá vált a további utunk és a felette 800 m-rel tornyosuló sziklafal, ami borzongató érzést keltett, ahogy az utat szegélyező vörösfenyők közül ki kilestünk. A völgytalpi útba becsatlakozva eleinte jó lejtés mellett gurultunk, majd hirtelen orkánerejű szembeszél kerekedett, amit valahogy legyűrtünk, majd néhány visszafordítós kanyar után megérkeztünk a Holdra, vagy arra nagyon hasonlító tájra. Tőlünk jobbra mély kanyon húzódott, balra magas gerinc, az út és a gerinc között kősivatag az eddig is látott színes kövekből, valami fantasztikus látvány, hihetetlen. Utána szerpentin kanyarok garmadája következett, hogy valahogy átjuthassunk a szurdokon keresztül. Elhagyva a kanyarokat, az út lágy ívekbe ment át és nagy sebességgel száguldottunk lefelé, és már a távolban láthatóvá vált a Stura völgye is, csak azt nem láttuk, hogyan fogunk addig eljutni a szűk völgyön. Aztán kiderült újabb jó néhány szerpentin kanyar megoldotta a talányt, aztán újabb egyenes szakaszok következtek és a száguldás, ami közben utolértük azokat az autókat, melyek a felsőbb szakaszon előztek meg. Ekkora már a Stura völgyének túloldali hegyei is megnőttek, de nem siettük el a dolgot, meg kellett állni, a felnik hűtése és a kezek zsibbadásának kimasszírozása miatt, mert úgy szorítottuk a kormányt és a fékkarokat, hogy nem maradt vér az ujjainkban. Amíg üldögéltünk az út menti fém korláton, éktelen diesel zajjal megjelent egy 4 kereke platós Piaggo, ami úgy 2,8 m hosszú volt. Bár nem a méret a lényeg, de a sebesség ige, sajnos ennek a fura szerzetnek az is kicsi volt nem csak a mérete. Kis időt vártunk és gurultunk tovább, és kisvártatva már teljes szélességében láttuk a Stura völgyét, és a magasságmérőre pillantva kiderült, hogy már csak 100 m szintünk van. Innen fantasztikus, 13 kanyaros szerpentinen vitt az utunk, sajnos a kis „gyöszt” utolértük, adtunk neki egy kis előnyt, hogy élvezetesen gurulhassunk, majd újra gurulni kezdtünk. A végén csak beértük, és meg is előztük, de már lent is voltunk a völgyben. Mielőtt kikanyarodtunk volna a főútra, hirtelen feltűnt egy kajáló hely, amit nem hagyhattunk ki, hiszen a kocsi már csak 1-2 km-re volt, ott pedig nem lett volna ilyen kényelmes hely az étkezésre. Pompásan megebédeltünk és 16 órakor indultunk tovább és már 16:05-re el is értük az autónak parkolót adó parkolót és szerencsére a gépjárművet is hiánytalanul a helyén leltük, igaz olyan koszosan, mintha előző életében varacskos disznó lett volna.
Néhány szót a túráról: lehet mondani, hogy a jó szokásához híven Cobranco fantasztikus túra tervet állított össze, amiben voltak kemény emelkedők, élvezetes lejtők, látványos kanyonok, - színesek, nem színesek, mélyek, még mélyebbek, - tavak, riviéra, az idő 98,71 %-ban igazi nyári idő, lehet mondani TÖKÉLETES volt. Innen is köszönetet mondok. Várhatóan 2018-ban is lesz Alpok-túra, a terv már kész.
Utóirat, a haza útról: A pakolás, átöltözés vett némi időt igénybe, de azért 17 óra felé elindultunk, hogy kb. 20 óra alatt elérjük otthonainkat egyben, egészségben. Akkor még nem gondoltuk… A hazaút: ahogy írtam elindultunk 17 óra felé, a terv az volt, hogy először Cuneo, majd az A6-os autópályán Torino, majd az A4-en Milánó, a Como-i tó keleti partján észak felé, majd át Svájcba, az Engadine völgyön keresztül Ausztria, Landeck, majd az osztrák autópálya, ahol egy pihenőben alvás, mert muszáj pihenni, és innen már „egyszerű” lesz.
A tények: a Stura völgyén kb. 40 km alatt elértük Cuneo-t, jól felcsatlakoztunk a Torinó felé menő autópályára, de Torinó előtt belefutottunk egy giga dugóba, vagy egy órán keresztül álltunk araszoltunk, mert az olaszok pont ekkor igyekeztek hazafelé a munkából. Aztán sikerült a Milánói csatlakozás is, de már éhesek voltunk, jó lett volna egy bevásárló központ, amit találtunk is és amikor behajtottam a parkolóba, akkor derült ki, hogy ez az a hely, ahol 3 évvel ezelőtt beakadtak a bringák a magasság korlátba. Na ezt nehezen, de kibekkeltük, de közben kiderült, az üzlet már bezárt, ekkor 21 óra után voltunk valamivel. Tovább haladtunk, elhagytuk Monza-t felcsatlakoztunk a Como-i tó melletti útra a ménkű nagy forgalomban, szerencsésen magunk mögött hagytuk a tavat és már Chiavenne-t is 22 óra körül, ahonnan a Svájci határ már 10 km sincs. Azt gondoltuk, hogy innen jó 2 óra alatt áthajtunk Svájcon és az osztrák pályán már éjfél felé aludhatunk is keveset, ismertük az utat, hiszen autóval már háromszor kerékpárral előző évben is jártunk erre. Na, itt jön az a rész, hogy „akkor még nem gondoltuk”. Átjutva a svájci határon az első település – Bondó – előtt teljes útzár fogadott, egy kamion állt előttünk, várakoztunk vagy fél órát, amikor kiderült, hogy itt 4 napja földcsuszamlás következett be, 8 embert azóta sem találnak és az utat még nem sikerült megtisztítani. Egyébként a falu felett 1.500 m-rel indult meg a hegyoldal a jelentős mennyiségű csapadék miatt. Megtudtuk még, hogy a tervek szerint a következő nap reggel 8-ra talán átadják az utat a forgalomnak, – bár bíztunk a svájciakban – mégis úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Chiavennába és a 2016-ban bringával kihagyott hágón – a Splügen pass-on (2.113 m) – átkelve jutunk el Svájcba, majd Lichtensteinen keresztül Ausztriába. Mondanom sem kell nem nagyon voltam fitt, amikor éjfél után visszafordultunk és 0:45 körül megkezdtük a Splügen meghódítását. Hihetetlenül keskeny, fantasztikus visszafordítókkal tarkított úton kellett feljutni a vak sötétben, 320 m-ről 2.113 m-re, majd a túloldalon még vadabb vidéken le egy olyan helyre, ahol meg lehet állni az út mellett és aludni egy kicsit. Cobranco próbált ébren maradni, hogy én se aludjak el, de ez nem nagyon sikerült. Mármint neki, nekem igen. A szemhéjamat már oda kellett varrni a szemöldökhöz, nehogy becsukódjon, de végül nagy kínok között sikerült lejutnunk, és 2:15 körül végre aludtunk néhány órát az autóban. Reggel 6-kor „fitten” és „frissen” indultunk tovább és végül valamikor este 22:00 körül értünk haza. A svájci szerencsétlenség miatt nekünk is kerülni kellett vagy 150 km-t, de mégis sokkal jobban jártunk, mint azok a szerencsétlenek, akiket maga alá temetett a sár és kőlavina. Ja, volt még egy érdekes történés. Megálltunk valahol Ausztriában egy Asfinag pihenőben, alig szálltunk ki, már mellénk is ugrott egy cigányasszony és bele is fogott a mondókájába, hogy aszongya: Erdélyből jöttek dolgozni (?), illetve hozták őket, mert nagyon akarnának dolgozni, de aki hozta őket, az valami miatt megharagudott, és itt kitette őket, nincs pénzük, nincs ennivalójuk, nem tudnak hazamenni, ők is magyarok, mint mi, segítsünk már neki. Szép volt a történet, az előadással sem volt semmi baj, de azért én gyanakodtam, hogy ebből egy szó sem igaz. Nem az volt a gyanú alapja, hogy a tapasztalat azt mutatja, hogy nem életszerű a cigány dolgozni akarása, hanem az, hogy egy évvel korábban, pont ebben a pihenőben, betűre ezt a történetet hallgattuk meg, akkor egy cigány embertől. Mondtam is a nőnek, hogy ez a mese ismerős, keressen más palimadarat, ennek hallatára úgy eltűnt pár másodperc alatt, hogy híre hamva sem maradt, biztosan hiszékenyebb embert próbált találni. Utána rekonstruáltuk Cobrancóval az előző évi esetet és azt, hogy az is itt történt. Valószínűleg ezeket ide hordják, nap, nap után, hogy kolduljanak valamit a hazafelé menő magyaroktól, de az is lehet, hogy egy éve nem tudnak innen hazamenni, mert a kőszívű magyarok nem segítenek rajtuk.
Kérjük, írja meg véleményét:
Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.