Blog Istam-buli kaland
Isztam-buli
1. nap: Miskolc - Szeged (303 km)
Hajnali három, az ablakot kopogtató esőcseppek riasztottak fel, s ez csak odakinn esett jól, nekem cseppet sem. legszívesebben durmoltam volna tovább, de tudtam, hogy kemény nap áll előttem, talpra fel. Percek alatt elkészültem, kedves párom és fiam segítségével felmálháztuk a kerékpáromat. Észrevehetően csitult a zivatar intenzitása, így gyors búcsúzkodás után nekilendültem idei kalandomnak. A belvárosi korán kelők, vagy előző esti buliból hazatartók fura tekintete ezt sugallta: nem komplett ez az ürge éjszaka, szakadó esőben nyomja a pedált. Mire kiértem a városból és megkezdtem a hagyományosnak mondható pingyomi emelkedőt, akkorra már elállt az eső, de a tetőre felérve sokkal vizesebb lettem, és a lejtőn vacogva tapadtam a fékkarra elgémberedett újaimmal. Pirkadatkor értem ki a hármas főútra, és átöltözéskor úgy döntöttem, hogy nem cipelem magammal a félkilós és terjedelmes vízhatlan zsákot, elrejtettem egy bokorban. A bükkábrányi bányaút sártengerré változott a felhordott föld elázásával, de megbirkóztam vele. A nap első sugarai a jó minőségű Szentistván – Négyes közti önkormányzati aszfalton köszöntöttek. Jókedvemet egy rövid zápor szakította meg. Nem biztos, hogy jó ötlet volt elhagyni a vízhatlan zsákot, de nagyméretű szemeteszsák volt nálam, s ezeket húztam a csomagjaimra. Poroszlóban a „nagytemplom” mellett kényelmesen megreggeliztem, majd irány a gát, mely kedvenc tekerőhelyeim egyike. A Tisza-tavat jó párszor körbetekertem már, akár versenyek alkalmával, túraszerűen a feleségemmel, illetve részlegesen előző túráimon. Nagyon élveztem a száguldást, pláne ha kaptam némi hátszelet is.
.jpg)
Tisza-tó gátja, már gyülekeznek a sötét felhők… már megint???
Derűre ború, újabb zápor keserítette meg élvezkedésemet, ami elkísért a kiskörei duzzasztóig, sőt eztán sem tágított mellőlem. A folyó bal parti aszfaltján folytattam utamat egészen egy zsiliptelepig, ahol átváltott zúzalékos két nyomsávosra a gát. Úgy láttam nagyon még nem ázott át a talaj, és csak csepergett, tehát vállalható volt a továbbmenetel. Egy kilométerrel arrébb viszont már kispórolták a kavicsot is, és a nyomsáv ragadóssá vált, kénytelen voltam középre váltani, itt viszont a magas fű miatt nagyon imbolyogtam. Mivel a következő lehajtó 5-6 km távolságra lehetett, úgy döntöttem visszafordulok és teszek egy jókora kerülőt. Visszatérve a kátyúval telített közútra sem jártam sokkal jobban, de legalább haladtam valamelyest. Tiszaburán átérve hazánk egyik legrosszabb burkolt útszakaszával kellett megküzdenem, szinte az egész egy nagy kátyú volt. Tiszaroff után újra első osztályú aszfalton száguldoztam tova, ekkor már ragyogó napsütésben. Tiszabőnél újra elfogyott az aszfalt, de biztató kavicsos nyomsások vezettek, így nekivágtam. Egy darabig még kitartott a kavics, de aztán nedves, süppedős homokká vált a töltés. Egy friss kerékpárnyom némi bizodalmat adott, és mintha láttam volna is az előttem kerekezőt. Hamarosan fel is tűnt – velem szemben – két roma fiú egy bicajon imbolyogva. Melléjük érve érdeklődésemre elmondták, hogy odébb már nagyon ragad a töltés és ezért inkább visszafordultak. Választanom kellett: továbbmegyek és a hátralevő 5-6 km távot esetleg tolva teszem meg, vagy visszafordulok és körbemegyek Fegyvernek felé, de ez plusz 15 km és a bicajosoknak tiltott négyes főúton is mennem kellene egy keveset. Sokat nem filóztam, tapostam tovább a süppedő homokban és a tengelyig érő gazban felváltva. Már láttam a felmentő gátőrházat, de annyira beragadtak a kerekeim, hogy az utolsó másfél kilométert - ráncigálva a szerelvényemet - gyalog kellett megtennem.
Hamarosan beértem Törökszentmiklósra, ahol a piac mellett elhaladva nem tudtam ellenállni a lángos illatának és némi gyümölccsel is frissítettem a készletemet. A várost elhagyva meglepően erős forgalomban tekerhettem egészen Kunszentmiklósig, de legalább nem esett az eső. Csépa után újra szembesülnöm kellett a magyar útviszonyok olykor minősíthetetlen mivoltával, teljesen szétrázott az úttestnek nevezett gyötrelem.
A csongrádi pontonhíd hullámvasútja
A Tiszát elérve átdübögtem a pontonhídon és Csongrád egyik hűs padján enyhítettem éhségemen. Ekkor ért az első sokkhatás, mikor nem találtam a mobilomat. Kipakoltam az összes cuccot, de közben már tudtam, hogy bizony a konyhaasztalon felejtettem. Ez nagyon lelombozott, hiszen ezzel a kommunikációs lehetőségeim töredékükre csökkentek, és az új helyzethez kellett ezután alkalmazkodnom. Gondolom senkinek sem kell taglalnom, hogy manapság mit jelent a mobiltelefon az életünkben... ezzel a lelki teherrel szálltam újra nyeregbe, időben jól álltam ugyan, de még egy hetvenest le kellett tekernem azon a napon. Ópusztaszeren a nemzeti emlékparknál megálltam egy uzsonna elejéig, majd az igen élénk forgalomban öt óra környékén értem be Szegedre. Mivel szállásadómnak 7-8 órai érkezést írtam – és nem tudtam felhívni – bekerekeztem a központba, ahol hatalmas tömeg fogadott – csak ők nem tudták, hogy jövök. Szeged napja fesztivál keretében koncertek és egyéb rendezvények miatt tele volt a
.jpg)
Dóm- Szeged tér: kemény nap után, nyitott táskával
város . A Dóm előtt készítettem éppen magamról néhány fotót, mikor észrevettem, hogy nyitva van a hátsó táskám, amiben tartottam az övtáskámat az irataimmal és pénztárcámmal. Pánikszerűen kirámoltam a cuccaimat – a Dóm tér közepén szép látvány lehettem - de nem találtam az értékeimet. Beugrott, hogy beérve a városba vettem egy jégkrémet, talán ott felejthettem, vagy azóta eshetett ki útközben. Rögvest nyeregbe pattantam és átverekedve a tömegen száguldottam visszafelé, miközben eszembe jutott, hogy a tömegben valaki el is emelhette. Nem volt egy felemelő érzés, hiszen az egész túrám végét is jelenthette volna, a telefon hiánya, s még ez is... egy kicsit sok lett hirtelen. Jobbra – balra pásztázva az utat loholtam a kisboltig, de ott nem tudtak segíteni problémámon. Még egyszer kipakoltam a táskámból, de semmi. Ekkor a kormánytáskámból kivettem a fényképezéshez használt tabletet és ott voltak a táska alján keresett dolgok. Nagyot koppant az a bizonyos kő, és ez már a második trauma volt azon a napon. (Az idei túra előkészítése egyébként sem volt olyan tökéletes, mint a korábbi években, mert márciustól OKJ tanfolyamra jártam szombatonként Budapestre és az utolsó vizsgám az indulásom előtti napra esett.)
Megkönnyebbülve a lelki tehertől elindultam a szállásomra. Az idei túrámat – egy éjszaka kivételével - Couchsurfing és Warmshowers hálózatra építettem fel. Ezeken az oldalakon olyan emberek regisztrálnak, akik szívesen nyújtanak szállást 1-1 éjszakára az ilyen vándoroknak, mint például én is. Otthon időközben összeült a válságstáb, és úgy gondolták a szeretteim, hogy meg fogom oldani az utamat mobil nélkül is. Andikám telefonált Szegedre és Oszkár már a ház előtt várta érkezésemet. Felcihelődés a harmadikra, tusolás, majd - az anyukája készítette – finom rakott káposztának estünk neki. Beszélgetésünkkor vendéglátóm elmondta, hogy mozgó színházat menedzsel és iskolásoknak, illetve óvodásoknak tartanak előadásokat. A napi fizikai és lelki megpróbáltatások meglehetősen lemerítettek, így rövid internetes családi beszélgetés után nyugovóra is tértem. Nem volt egyszerű napom, de megoldottam és bizakodással telve várhattam a hajnalt.
2. nap: Szeged - Pancsevo (246 km)
Oszkár telója háromkor ébresztett, gyors pakolás, miközben szállásadóm készített némi elemózsiát. A városban nagy élet zajlott, jókedvű fiatalokkal. A belső körúton haladva egyetlen útbaigazító táblát sem találtam, és a Tiszához érve tudtam, hogy túljöttem az ötös kivezető főútján. Visszafordulva négy társaságot kérdeztem meg a jó irányról, de egyik sem tudott érdemben segíteni, mígnem egy taxis igazított a helyes útirányba. Szeged fényeit elhagyva Röszke felé tartottam, majd túljutva azon, közeledtem a határhoz. Egy körforgalomnál rossz érzésem támadt, mikor a határátkelő irány mellett egy behajtani tilos tábla pöffeszkedett, és csak az autópálya felé lehetett menni. Sok lehetőségem nem lévén elindultam a lezárt úton, de a közúti határátkelő le volt zárva - felújítás miatt - és a nagy átkelő kerítéssel volt elzárva. Visszatekertem az elágazáshoz, ahol egy benzinkutastól megkérdeztem a lehetőségeimet, de semmi biztatót nem tudott mondani, csak a hétkor nyitó Tiszaszigeti átkelőt, ami 30km távolságra volt. Két választásom maradt, vagy megkérek egy arra alkalmas jármű vezetőjét, hogy vigyen el odáig, vagy elsomfordálok a pálya szélén. Körülnézve a benzinkúton nem sok lehetőségem volt az első variációra, így maradt a második.
.jpg)
Hajnalban a röszkei határátkelőnél
Alig volt forgalom, így a leállósávban nekilendültem, és ami a csőből kifért… pár perc múlva elértem a határállomást. Az útlevélkezelő hölgy kissé csodálkozva kérdezte uticélomat, miközben azon filózhatott, hogyan kerülhettem idáig. A válaszom hallatán még kerekebbre tágult a szeme: „Isztambulba sokan mennek innen, de autópályán bicajjal?”
Átgurultam a szerb oldalra, ahol szinte megismétlődött az előző jelenet, csak éppen nem értettünk egymás szavából sokat. Kérdésemre, hogy Horgosra hogyan jutok el csak intett előre. El is indultam, de mindkét oldalt csak kerítést láttam, majd jött egy 250 m múlva autópálya tábla és elgondolkodhattam a továbbiakról. Kerestem az egérutat, és egy felüljárónál felcsillant némi remény. Az egyébként kétméteres kerítés itt megszakadt, illetve egy betonlapról méteresre csökkent. Lemálháztam, átdobáltam a táskáimat, majd a bicajt is átrakva átmásztam, aztán a meredek oldalán lecsúsztam a kukoricaföldre. Még el is gondolkodtam, hogy ha egy határőr meglát, biztosan ezt gondolja: Ki ez az idióta, aki ennyire menekül az Unióból, miközben tízezrek az ellenkező irányba szöknek mostanság. Sáros földutakon végül is eljutottam Horgosra, és eldöntöttem: ha beleszakadok is visszafelé már Tiszaszigeten fogok átjutni, ami este hétig van nyitva. Törökkanizsánál átjutottam a Tiszán, ahol akkora köd telepedett le, hogy kénytelen voltam a hátsó villogómat bekapcsolni.
A Nagy ködben elveszett alattam a Tisza
Padé falucska után egy rövidítést terveztem be, de hamar rá kellett jönnöm, hogy google earth tervezéseim között ez volt a legkatasztrofálisabb szakasz. Az eleje nem kezdődött olyan rosszul, mezőgazdasági aszfaltozott út, lehetett rajta haladni egy- másfél kilométert. Aztán egyre rosszabb minőségű aszfalt, majd szinte csak foltokban maradt meg az út jellege. Hatalmas gödrök teli vízzel, szakaszokban csak sáros földút, sokszori leszállással. Egy órai szenvedés után egy tanyáról két kutya rohant ki fékevesztetten, szerencsémre hamar megjelent a juhász is, aki nem igazán tudta hová tenni ezt az eltévedt csodabogarat. Azért botjával mutatta az irányt, valószínűleg neki nem okozott gondot ez az út gyalogosan. További félóra gyötrelem után feltűnt egy Yugo, de nálam az sem haladt gyorsabban. Végül egy tehénlepényes szakasz után beértem Bocsárra és megfogadtam magamban, hogy még a környéket is elkerülöm visszafelé jövet. Ezután már nem volt gondom az útminőséggel, nagyobb fokozatba kapcsolva próbáltam behozni az elvesztegetett időt. Nagybecskerek egyik lámpájánál fura figura integetett. Kiderült, hogy a francia srác Törökországból indulva tart hazafelé. Bulgáriában ellopták a táskáját, úgyhogy egy zöldséges ládát a csomagtartóra szerelt, s ebben hordta a pótolt holmijait. Adott egy bolgár autósatlaszt, melynek jó hasznát vettem a későbbiekben.
A Francia figura a fura felszerelésével nem kis feltünést keltett
A következő szakaszon igencsak bele kellett feküdnöm a kormányba, mert erős szembeszél hátráltatta a haladásomat. Már csak húsz kilométerre lehettem a célomtól, mikor a felhőkből eleredt az égi áldás. Bosszantott a dolog, de beöltöztem és nyomtam tovább a pedált. A szűnni nem akaró zuhéban hamar megtaláltam a megadott címet, ahol a csengetésemre egy százötven kilós barna bőrű tag lépett ki, s közölte, hogy nem is ismeri a szóban forgó személyt. A mobilhiányom újabb következménye. Közben a segítségemre sietett a lánya, aki beszélt angolul, és megkértem, hogy hívja fel a kanapészörfös partneremet. Miután sikerült a kapcsolat, hamarosan megjelent a szakadó esőben Miroslav és átkísért a szemben lévő lakótelep egyik nem túl korszerű lakásába. Közben kiderült, hogy csak egy számot tévedett, mikor megadta a címét, így nem csoda, hogy nem találtam meg oly egyszerűen. Felcihelődés a harmadik emeletre, tusolás, miközben vendéglátóm egy óriási gyros-szal lepett meg, melyet egy sörrel öblítettünk le. Elmondta, hogy egy internettel foglalkozó cégnél dolgozik és mindenhová bicajjal jár. Nagyon segítőkész volt, és jól elbeszélgetünk mindenféléről. Közben át akartam adni neki egy szerény ajándékot, de a gulyáskrém kitört a tubusából és jól összemaszatolt mindent a környékén, legalább félórás elfoglaltságot adva számomra. A reggeli határtörténet és az úttalan szakaszt leszámítva tűrhető napon voltam túl, és elalvás előtt reménykedtem a még jobb folytatásban, bár tudtam, hogy a következő napon egy hosszú szakasz vár rám.
3. nap: Pancsevo - Nis (288 km)
Két óra, ébresztő, esik az eső. Pakolás, búcsúzkodás. Hamar kijutottam a városból, de az esőt szél is kísérte, így hideg is volt… hát nem erről álmodoztam előző este. A következő település egyórányi járásra lehetett, fogaimat összeszorítva belefeküdtem a kormányba és nyomtam a sötétben, szerencsére elég gyér forgalomban. A faluban ért az első kutyatámadás, melyet még ki tudtam védeni felgyorsulásom által. Közben, és aztán egész utam alatt fogfájással küszködtem, mert elindulásom előtt nem mertem bevállalni egy gyökérkezelés elkezdését, inkább napi két- három fájdalomcsillapítóval próbáltam kezelni a helyzetet változó sikerrel. Már pirkadt, amikor elértem a Duna hídjához. Itt már majdnem másfél kilométer széles a folyó, és egy klasszikus jutott eszembe a Republik együttestől: ”Azért széles a folyó, mert nagyon hosszú a híd”. Továbbhaladva egy autóút tábla bukkant elő a bokrok közül, hogy miért nem az útszakasz elejére rakták? Nemigen volt kedvem visszafordulni - csak egy átkötő szakasz lehetett -, így belefeküdtem a kormányba és mint az őrült ki letépte láncát, hasítottam a leállósávban. Mikor túljutottam ezen az 5-6 km szakaszon, akkor kénytelen voltam egy kis pihenőt beiktatni, némi eleségbevitellel kombinálva. Olyan szakasz következett ahol szinte egymást érték a települések, nagy forgalom, rossz útminőséggel. Érdekesség volt ezekben a falvakban, hogy sok elhagyatott, valaha szebbet látott kastélyszerű nagy házak hivalkodtak, oroszlános kapukkal, díszes kerítésekkel. Talán húsz százalékukban lakhattak, a többit átadták az enyészetnek.
Felépítették.............és átadták az enyészetnek
Ezen a szakaszon jó néhány gyümölcsöt áruló bodega volt, ahol 100 dínár (280 Ft) körül lehetett epret és cseresznyét venni. Ettől kezdve mindig volt a kezem ügyében valamelyikből egészen Törökországig, mert Bulgáriában is hasonló áron árulták e csemegéket. A feltámadó szél miatt érdeklődési körömbe kerültek a traktorok, melyek gyakran fel – feltűntek az úton, és ha megfelelt számomra a sebességük, akkor szívesen csatlakoztam szélárnyékukhoz. Egy ilyen kis malacszállításra használt masina húzott vagy hat kilométeren keresztül, még a trágya szagát is elviseltem a potyázás mellékhatásaként. Egy-két a hetvenes évek szocialista építészeténél megragadt városkán is keresztülhaladtam ahol a haladást talán csak a tizenéves nyugati autók jelezték. Kora délután megint kaptam egy kicsit az égi áldásból, és egy hegyvonulat is hátráltatta a haladásomat, de túljutottam rajtuk.
Ezután már szinte folyamatosan az A1 autópályával párhuzamosan haladtam, de a viszonylag sík rész elmaradt és kemény dombokkal tarkított táj következett. Aleksinac városkánál volt egy kis eltévelygésem, de a nagyobb probléma föntről leselkedett rám, közelgő sötét fellegek formájában. Egy hegyi szakaszon csapott le rám a vihar, villámcsapásokkal, erős széllel megspékelve. Menedéket csupán a fák alatt találhattam volna, de a villámcsapásoktól tartva inkább folytattam a kapaszkodást, legalább termeltem némi hőt és nem fáztam annyira. A vihar félórás tombolás után elvonult és a nap is előbukkant a nyomában. Egy óra múlva elértem aznapi állomásom helyszínét, a környék központját, Nis városát. Körülbelül Debrecen nagyságú és lélekszámú település. Némi bizonytalanság után megtaláltam a szállásomat, de hiába csöngettem, senki nem reagált erre. Telefonom nem lévén, közvetlen kapcsolatot nem tudtam létesíteni, így alternatív megoldást kellett találnom minél hamarabb, ugyanis vizes cuccban fáztam egy kissé, és jó lett volna valami biztosat tudni az éjszakámról. Egy négyemeletes tömb volt a célállomás, ahol összefutottam néhány szomszéddal, de érdemi infót nem tudott adni senki, míg egy fiatal pár megadta a wifi kódjukat, és a lépcsőházból tudtam üzenetet küldeni az otthoniaknak. Hamarosan megjött a válasz Andikától, hogy húsz perc és jön a vendéglátóm. Fél óra múlva megjelent egy szakállas srác és közölte, hogy ő még nem a szállásadóm, csak az ő kérésére jött ide, hogy megnyugtasson. Nem ugráltam örömömben, mert akadtak gondjaim a két órás várakozás következtében, de már látni véltem az alagút végét. Újabb félóra múltán végre megérkezett Viktor a kutyájával és felhurcolkodtunk a harmadik emeleti bérelt lakásába. Feltűnt valakinek, hogy ez már a harmadik – harmadik emelet? Rövid ismerkedés, tusolás, közben a szakállas sráccal igen elmélyülten dolgozott valami emberjogi témán. Szerencsémre maradt egy kevés elemózsiám, mert Viktor hűtőjéből még a kutyája sem lakott volna jól. Előszedtem kedvenc anyósom sós és édes sütijét és megkínáltam a srácokat is. Gondoltam leugrok valami közeli boltba, de állítólag csak a központban volt akkor már nyitva tartó üzlet, amihez semmi ingerem nem volt.
A kényelmes munka netovábbja .....................eddig tartott a festő komfortzónája
Az otthonról hozott sült oldalast jóízűen megettem két kiflivel, a kutya is jól járt a csontokkal. Viktor egyébként egy nagyon szimpatikus spanyol fiú, aki misszionáriusként dolgozik Nis-ben, valami egyenlőségjogi projektben. Nagyon lazán kezeli a dolgokat, de hát fiatal… Időközben eljárt az idő és elköszönve a fiúktól visszavonultam a szobámba. Ez sem volt egy egyszerű nap - de hát melyik az? Azzal a gondolattal aludtam el, hogy holnap egy viszonylag rövid etap következik, bár hegymászás az bíz lesz benne.
4. nap: Nis - Szófia (180 km)
Mivel rövid aznapi távval számoltam, ezért - kirúgva a hámból - csak háromkor keltem, illetve keltett Viktor, aki - szerintem - le se feküdt. Pakolás, majd bóklászás a kivilágított utcákon, keresve a kivezető utat. Rögvest felébredtem, mikor az egyik benzinkút mellől három jól megtermett eb rohant felém túlugatva egymást. Mint ha az életemért hajtottam volna, oly pedálfordulatra kapcsoltam, érezve a csaholásukat a kerekeim mögött. Öt-hatszáz méter üldözés után lemaradtak és végre kifújhattam magam kb. két percre, amikor egy újabb kutya tűnt elő valahonnan. Újra nekilendültem, de hamarosan egy autó ért utol és az eb lemondott a további üldözésemről. Eztán már - kissé rettegve – jobban figyeltem az útmenti területet, de a sötétből és a világosból is bármikor előtörhetett egy falka. A várost elhagyva mellékútra kanyarodtam, mely keresztülvisz az előttem tornyosuló hegyeken. Az első falucskában a kutyák végigugatták a települést, de csak egy kisebb méretű eb szaladt ki, akit sikerült elriasztanom.
Hajnalban sikerült a köd fölé tekernem , volt még 4 fok is.......
Itt már meredeken emelkedett a hegyoldal, nagy áttétellel, lassan tudtam csak haladni. Az egész szakaszon nagyszabású autópálya építés folyt (szerencsére éjszaka lévén nyugalom uralkodott), ezért sok helyen elterelték a forgalmat. Sárfelhordások, felbontások akadályozták volna a haladásomat, ha egyébként nyolcnál többel tudtam volna menni. Egyik ilyen építkezésnél egy kutya rohant ki az útra, és mivel lassan haladtam, kénytelen voltam leszállni és kődobálást imitálva elriasztani. Lassan pirkadt és én még küzdöttem a 10-15% -os emelkedővel, de a felkelő nap látványa, ahogy megcsillant a szemközti hegyek csúcsán lévő havon… hát az kárpótolt mindenért.
Egyórás mászás után végre felértem a fennsíkra, majd megkezdtem az ereszkedést. Sokat nem lejtőztem, mert belerohantam a ködfüggönybe és az ujjaim is teljesen elgémberedtek a négy fokos hidegben. Kendő a fejre, dupla zokni az egyébként is hosszú ujjú kesztyűre, dzseki és már folytatódhatott az ereszkedés finoman. Hamarosan leértem a völgybe és rákanyarodtam az E 80 főútra, mely összekötötte Szófiát Európával. Korai időpont lévén még nem volt erős forgalom, így hamar beértem a közeli városba, ami Bela Palanka névre hallgatott. Már nagyon éhes voltam, hiszen előző este minden tartalékom elfogyott, ezért egy kisebb boltban feltöltöttem készleteimet. Innen két alternatíva állt előttem: 1. haladok tovább a főúton, vállalva az erős kamionforgalom veszélyeit, 2. bevetem magam a hegyekbe és mellékutakon jutok el a legközelebbi városig. Úgy ítéltem meg, hogy ez a forgalom még vállalható, ezért nekivágtam a főútnak, immár ragyogó napsütésben. Az autópálya építése itt is folytatódott, ami segítségemre volt több szempontból is. Egyrészt tele volt sebességkorlátozó táblával (amit inkább figyelmen kívül hagytak), másrészt a kész, leaszfaltozott pályaszakaszokra felmerészkedve biztonságosan és gyorsan tudtam haladni. Pirot után megszűnt ez a lehetőség, de elviselhető maradt a járművek száma, viszont emelkedőkkel tarkítottá vált a terep.
Borús időben értem el a bolgár határt
Utam során találkoztam több menekült csoporttal, akik vagy az út szélén baktattak, vagy a fák hűsében pihentek, de ezen a szakaszon viszonylag sok kisebb – nagyobb csoportot is láttam és mindenki Bulgária felé haladt. Nem értettem, miért nem északra mentek, lehet, hogy Bulgária, Románia és Magyarország egyszerűbb útvonal volt, mint közvetlenül a magyar határhoz menni? A szerb-bolgár határon simán átjutottam és a nyolcas főúton folytattam utamat, mely egész Bulgárián keresztül társam lett az következő napokban. Várt még rám egy kétszáz méteres szintemelkedés, de a nagyobb problémát a megnövekedett kamionok száma okozta, mely a szűk szerpentines úton nem volt éppen veszélytelen kaland. Mikor túljutottam ezen, a jutalmam egy húsz kilométeres lejtőzés lett, amit felturbózott egy kis hátszél is. Dél környékén elértem a bolgár fővárost, de az nem akart egyszerűen befogadni, ugyanis az „egyenesen behatolok a központba” tervemet rögtön az elején meghiúsította egy nagyszabású elterelés formájában.
Az Aleksander Nyevszkij székesegyház előtt pózolva
Felmérve a helyzetet, kerülőutakon mégiscsak eljutottam a központig. Érdekesség, hogy az útszéli vízelvezető rácsok vagy hiányoztak, vagy kifordultak a helyükről, nagy veszélyt jelentettek a kerekesek számára.
3-4 órás városnézést terveztem be a belvárosban. Felkerestem a Nedelja katedrálist és Aleksander Nyevszkij székesegyházat, csodatévő Szent Miklós templomot, lefotóztam néhány jellegzetes régi épületet, jártam két parkban is és jókat kajáltam. A szállásom felé tartva áthaladtam egy nagy parkon, ahol valamilyen fesztivál zajlott, majorette bemutatóval. Viszonylag hamar megtaláltam a központtól nem messze levő utcát, de a házszámok hiányoztak sok épületről. Ahogy megállítottam egy járókelőt, abban a pillanatban egy autó állt meg mellettünk és kiszólt a vezető: „László?” Meglepődni sem volt időm, kipattant egy fiatal hölgy és kezet nyújtva bemutatkozott. Ő volt Rumi, a Warmshowers-es befogadóm. Épp a házuk előtt találkoztunk, félreállt és a hátsó gyerekülésből előhalászta a hat hónapos kisfiát, Dimitrij-t. Levelében írta, hogy a hetediken laknak, lift van ugyan, de a bicaj nem fér be. Fogtam a kerót és a szűk fordulókban sasszézva felcipeltem a hetedik emeletre, visszasírva a korábbi harmadik szinteket. Lepakoltam, majd elkísértem őket a közeli csemegeboltba, ahol én is bevásároltam az elkövetkező napra. A ház elé visszaérve várt bennünket egy costa-ricai kerékpáros Földkerülő srác, aki néhány nappal azelőtt érkezett hozzájuk. Éppen tusoltam, mikor megérkezett a ház ura, Georgi, aki már a levelei alapján is nagyon szimpatikusnak tűnt, és ezt a valóság sem cáfolta meg.
Dimitrij , Rumi és Georgi társaságában nagyszerű estét tölthettem el
Ő informatikusként dolgozott és hármasban éltek a háromszobás, egyszerűen berendezett lakásban (már amikor nem fogadtak vendégeket). Közös vacsorakészítésbe kezdtünk, közben mindenki mesélt valamit önmagáról. A közép-amerikai srác három éve indult otthonról és USA, Anglia, Nyugat-Európa után jutott el Szófiáig. Közben mindenhol dolgozott, így teremtve meg a feltételeket a továbbjutáshoz és megélhetéshez. Ottlétemkor még nem talált munkát, de a közösségi oldalak szerint azóta már Törökországban teker. A vacsora zöldségekkel sűrített lencseleves volt, legalább háromszor szedtem belőle és némi sörrel öblítettük le. Georgi készített egy hatalmas tál, isteni brownie-t, melyből szintén tetemes mennyiséget magamévá tettem. Közben eljárt az idő és elbandukoltam a szobámba - telefon hiányában - megkérve a házigazdát a hajnali felriasztásra. Nagyon jól éreztem magam Rumiéknál, finom vacsora, laza beszélgetések egész este, hideg sör… mi kellhet még egy jó feltöltődéshez?
5. nap: Szófia - Haskovo (268 km)
Fél kettőkor arra ébredtem, hogy Georgi a szemközti konyhában készíti a szendvicseimet. Teljesen meghatódtam a jelenettől, ráadásul a maradék sütit is becsomagolta nekem útravalónak. Lehordtuk a cuccokat és elbúcsúzva jótevőmtől nekivágtam a szófiai éjszakának. A városból 2x3 sávos úton kifelé haladva észrevettem a túloldalon egy kutyafalkát, de ami rosszabb volt ennél, ők is felfigyeltek rám és vad rohanásba kezdtek irányomba. Tudtam, hogy ez nem tréfa, és mint az őrült elkezdtem tekerni. Mögöttem hallottam az ugatásukat, de visszatekintve láttam, hogy nem bírják a tempómat és végül leszakadtak. HŰŰŰŰ, ez már megint meleg helyzet volt. Eredetileg a várost elhagyva egy mellékúton kellett volna párhuzamosan haladnom, de mivel tábla nem tiltotta az úton maradásomat és a forgalom is elég gyér volt, így jó néhány kilométert haladtam tovább ezen az autópályának hitt úton egészen addig, amíg le nem vált róla a 8. sz. főút. A következő faluban szintén volt egy kalandom a kutyákkal, melyet a felgyorsulásos menekülés módszerrel oldottam meg. Megint egy órás kapaszkodás következett, meglehetősen csípős hőmérséklettel. Ekkor már kezdett gyanússá válni, hogy mindössze néhány autóval találkoztam, de a következő falu (Vakarel) végén rajzolódott ki egyértelműen a talány. A 8. sz. főút - amit jelzett minden térkép, google, stb. - egyszer csak megszűnt, illetve felmart aszfalt, kátyúk tömkelege maradt belőle és a réseken kinőtt gaz alapján nem tegnap óta volt használatlan ez a szakasz. Meglepett a helyzet, de sokat nem filozofáltam rajta és nekilódultam a minősíthetetlen útnak, bízva abban, hogy nem lesz olyan akadály, melyet nem tudok áthidalni. Az irány jó volt, mert az autópályával párhuzamosan haladtam és olykor még lehetett is jól tekerni, valószínűleg elromlott a marógépük. Talán tíz kilométer után becsatlakozott egy út, ahonnan már autók is jöttek, de a tábla egyértelműen erre az útra mutatott, hogy Szófia 38 km.
Ez volt ( és most is van ) a 8. sz. főút .....teljesen lepusztulva
Nemsokára beértem egy meglehetősen lepusztult városkába, Ihtiman-ba, ahol újabb feladat várt rám: visszafelé jövet valahol ezen a környéken kellene eltöltenem egy éjszakát – nem véletlenül nem sikerült ide partnert találnom. Abszolút nem tetszett a város, felbontott utcáival, kopott házaival és alvégi putri sokaságával. Néhány kilométerrel később azonban felfedeztem egy ablakhiányos házat a bokrok takarásában és – mint első lehetőség - közelebbről is szemügyre vettem. Egy elhagyott vasúti állomás szolgálati épületeként funkcionálhatott valaha, melyet körbenőtt a gaz, tehát már rég nem járt oda senki. A következő városig (Kostenets), sőt még nagyon sokáig, feltérképeztem a további lehetőségeket is, de nem találtam jobb menedéket. Ha hoztam volna sátrat – mint korábbi túráimon –, akkor bárhol az erdőben megoldottam volna e problémát, de az időjárás miatt kénytelen voltam fedett helyet keresni.
Folytatva az utamat újabb hegyi szerpentines szakasz várt rám gyér forgalommal. Aztán leértem egy sík területre, ahol megkaptam a magam pofaszelét és hozzá jó kis forgalmat. Dél környékén értem be a 400 000 lakosú Plovdiv-ba, ahol bevásároltam és egy hűs parkban engedélyeztem magamnak egy félórás pihenőt. Rekkenő hőség uralkodott ekkor, a kulacsom tartalmát magamra locsolva próbáltam enyhíteni a helyzeten. A városból kijövet nem volt egyértelmű az irány, de egy autós egyértelműen jelezte, hogy merre tartsak. Pár km után gyanús lett a környék, és egy benzinkúton beigazolódott, hogy rossz útra tévedtem. 15 km bónusztekerés után visszataláltam a nyolcasra, ahol igen erős kamion áradat és hektikusan felerősödő szembeszél fogadott. Nem túlságosan bíztató jelek a hátralévő közel száz kilométerre nézve, de idővel elég jól álltam. Az útmenti cseresznye árusoktól többször is pótoltam a finomságot, tunningolva ezzel is magamat. Ahogy nyomtam a pedált, mögöttem valami egyre erősödő dübörgő hang nyomta el az MP4 zenéjét. Visszapillantva. meglepődve észleltem, hogy egy páncélozott jármű karaván közeleg, viszonylag nagy sebességgel. Gyorsan félreálltam, és megvártam, amíg a harckocsik elszáguldanak mellettem, nem akartam kockáztatni, hogy a kisablakból kukucskáló kiskatonák szemszögéből kiesve keresztülhajtsanak rajtam.
Nem elég a kamionáradat, még a harckocsikkal is „küzdöttem”
Egy idő múlva kezdett a táj jellege komolyodni, húzós és lejtőkkel. Az úttest burkolata olyan lett, mintha a megolvadt aszfaltra zúzalékkövet szórtak volna, a kerekeket állandó rezgésben tartva. Hat óra körül véget értek a megpróbáltatásaim, mikor megérkeztem aznapi állomásomra Haskovo-ba. Volt ugyan némi eltévelygés, de hamarosan megtaláltam a keresett címet, éppen időben, mert cseperészni kezdett az eső. Ez egy viszonylag új építésű társasház volt, mely nagyon kitűnt a hatvanas éveket idéző panelrengeteg perifériáján. Az ajtó száma fel volt ugyan írva, de hiába nyomkodtam a gombot, semmi visszacsatolásom nem volt. Egy jól megtermett barna férfi jelent meg a bejárati ajtóban hatalmas dobozokkal, tőle próbáltam valami infót szerezni, mire ő az utcafronti csehóba küldött, talán ott tudnak segíteni. Egy középkorú férfi - aki ott lakott – közölte, hogy nem ismeri ugyan a befogadómat, de szívesen felhívja telefonon. Pár perc elteltével megjelent szállásadóm Arkan, aki szívélyesen üdvözölt, majd felhordtuk a holmim a ÖTÖDIK emeletre. Arkan egy kurd származású fiatalember, aki Uniós projektben dolgozik itt egy éve. A bérelt modern, kényelmes kétszobás lakásból nagyszerű kilátás nyílt a környező dombságra. Rövid eszmecsere után hozzálátott a vacsora elkészítéséhez, én pedig birtokba vettem a fürdőszobáját. A menü különleges ízesítésű rizs, melyhez nagyon finom salátát készített, s mindezt sörrel öblítettük le.
Kurd nemzeti eledel... a rizs valami fantasztikus ízesítéssel
Közben kurd népi dalokat hallgattunk, mely gyors ritmusú nemzeti hagyományokra komponált hangszeres alap, a dalszövegek pedig inkább a mai politikai helyzetet jellemezték. Elmesélte, hogy évekkel ezelőtt volt egy magyar barátnője és sok időt töltött Magyarországon, illetve néhány mondatot tudott is magyarul. Nagyon szeretnivaló, szimpatikus srác, aki igen művelt és perfekt angol tudással rendelkezik. Egy idő után – mivel nem értettem a szöveget – már nem hatott az újdonság erejével a zenehallgatás, el is álmosodtam ezért elvonultam alukálni. Elalvás előtt végigpergett előttem a nap és azzal a boldog tudattal ringattam álomba magam, hogy holnap már nagyon közel leszek a célomhoz.
6. nap: Haskovo - Corlu (280 km)
A telefonom hiánya azon az éjjelen is kísértett, mert többször is felriadtam azon, hogy ne hogy elaludjak. A kerékpáros órámhoz lámpa is kellett, zavart, hogy Arkan vajon felkelt-e majd időben, szóval nem volt egy nyugodt éjszakám, ja persze odakinn esett az eső folyamatosan. Kár volt izgulni, mert az ébresztés időben megtörtént, az eső is elállt addigra. Összepakoltam, majd két fuvarral lehordtam a szerelvényemet. Mikor a bejárati ajtót kinyitottam, a viharos erejű szél kivágta a kezemből és nagy csattanással landolt az ütközőben. Azon imádkoztam, hogy nehogy keleti, vagy déli legyen, mert akkor nagyon kemény nap elé nézek. A városból kijövet megkaptam a szokásos kutyakíséretet, de nagy zsákmányt nem látott bennem a nagytermetű fehér eb - vagy gyorsan elfáradt -, mindenesetre hamar feladta. Az erős szél sajnos déli irányból támadott és először ugyan oldalról kaptam, de pirkadat után utam délnek fordult és mivel kénytelen voltam követni őt, így megkaptam a kemény pofaszelet. Ljubimets városkában bevásároltam egy kis szatócsboltban, és meg is reggeliztem a kávézóknak fenntartott teraszon. Úgy terveztem, hogy nem megyek egyből át Törökországba, hanem - egy kis kerülőt megtéve - átmegyek Görögországba és onnan haladok dél felé. Ennek megfelelően elhagytam a főutat és a pár kilométerre lévő görög határ felé tartottam. Az átkelőhöz érve útlevél ellenőrzés után legalább két kilométeres határsáv következett mielőtt a görög oldali vámhoz értem volna.
Görögország ........jó lett volna többet időzni itt , de haladnom kellett
Ezen simán túljutva egy nagyon széles kiváló minőségű úttesten pedáloztam tova, alig találkoztam néhány kocsival. Lankás dombok és üde, zöld környezet jellemezte a környéket, melyen intenzív mezőgazdasági élet folyt. Mindössze negyven kilométert tekertem görög honban és csak a határon fekvő Kastanies kisváros esett utamba. Élénk mozgolódás jellemezte a központot, gondolom a kánikula előtt mindenki el akarta intézni az ügyeit. A város szélén volt az ellenőrzés, mely egy ablakon beadott útlevélkontrollból állt. A határsáv másik oldalán viszont géppisztolyos szűrés fogadott, majd még egy sorompó és csak ezután az török átkelő tucatnyi fegyveressel. Hosszú sor, kocsi átvizsgálás, sokkal könnyebb az Unió területére bejutni, mint Törökországba. Előretörtetve átadtam az útlevelemet a vámosnak, aki hosszas vizsgálódás után intett, hogy mehetek. Még egy ellenőrző pont és már szabaddá vált az út Isztambul felé. Az első kis faluban rögtön két minaret és egy kis mecset emelkedett a házak fölé. Ezután két kilométer irgalmatlan rossz macskaköves út nehezítette utamat, kénytelen voltam a járdát használni, bár az is csak szakaszosan volt kiépítve.
Edirne , az egykori főváros , az első nagy volumenű mecsettel
Egy formás kőhíd vetett véget rázkódásaimnak, majd egy másik, és már benn is voltam Edirne-ben, ami egykor még főváros is volt. Éppen ekkor szólalt meg a közeli mecset hangszóróján keresztül a müezzin, hosszas énekkel a déli imára szólítva fel az iszlám híveit. A napi öt ima pirkadatkor, délben, délután, naplementekor és az esti sötétség beálltakor aktuális. Régen, mikor még nem voltak hangszórók, akkor 300 méterre kellett, hogy hangjuk elszálljon. Ma az elektromos eszközök segítségével 2 km távolságra is elhallatszik. Van, ahol magnóról játszanak le egy előre rögzített felvételt, de vallási előírások szerint ezt követően élő szóban is elő kell adni az "éneket". A nyüzsgő várost elhagyva kétszer két sávos plusz leállósávval rendelkező kiváló minőségű út fogadott, mely elkísért egészen a célomig. A szél is csendesedett, így bizakodással telve vágtam neki a hátralévő 140 kilométernek.
A jókedvem kissé alábbhagyott azonban az első emelkedőre mászva, melyre felkapaszkodva egykedvűen konstatáltam, hogy biz itt hullámvasútozás vár rám. A szél miatt lefelé is tekerni kellett, és a hosszan elnyúló (0,6-1,5 km) emelkedők ugyan nem voltak túlságosan durvák (4-8 %), de nagyon hektikussá tették a haladásomat. Egy benzinkúton zajló étkezésem során észrevettem egy túrázót a dombra felfelé izzadva, és intésemre lekanyarodott hozzám. Mesut, huszonéves török fiú, aki Isztambulból Edirne-be tartott. Nem sokat tudott angolul, de amikor elmagyaráztam neki, hogy én este már Corlu-ban leszek, bizony leesett az álla, hiszen ő harmadik napja szenved a dombok megmászásával. Megosztottam vele kekszeimet, néhány fotó és már nyeregben is voltam, nem volt vesztegetni való időm az előttem tornyosuló nehézségek miatt.
Babaeski , már a neve is elég hátborzongató , de a sártenger ami a főutcán fogadott ......
Az első utamba akadó, gyerekveszejtéséről híres város Babaeski már nevében sem volt túl szimpatikus, de mikor a központba érve az aszfaltot felváltotta a sártenger, hát kissé kiakadtam. A főutcát láthatóan nem tegnap óta 3-4 cm sár borította nagyon hosszan, ebben közlekedtek az autók, gyalogosok. Nem is értettem, de a városon kívül nyomát sem láttam az esőnek, itt meg az autók összecsaptak mindent. Kiérve, szinte áldásnak vettem az emelkedőt és a szép tiszta úttestet. A mellettem elhaladó – de a szembe jövők is – gyakran kürtöltek, integettek, kikiabáltak, éreztetve velem, hogy nem vagyok egyedül. A következő város Lüleburgaz akadt utamba, mely ugyan nem sokkal különbözött egy szerb vagy bolgár várostól, de legalább rendezett és tiszta környezetet mutatott. Rövid pihenő után nekilendültem az utolsó ötvenesnek, a hullámvasúton. Az út mentén itt is elhaladtam egy cigánytábor mellett, mely sátrakból, öreg mikrobuszokból állt össze, közöttük szaladgáló gyerekekkel és legelésző lovakkal, szamarakkal. Corlu egy kétszázötvenezres város, bár előre bejelöltem az útvonalamat a szállásig, azonban nem számoltam azzal, hogy az utat kerítéssel zárják el, ezért egy nagyot kellett kerülnöm. A ház ahová tartottam, egy új építésű lakóparkban volt, amit még a GPS sem tudott beazonosítani. Egy fiatalokból álló társaságtól kértem segítséget, akik útba igazítottak. Mikor odaértem a húszemeletes ház bejáratához, természetesen nem találtam meg a nevet a kaputelefonon. Ekkor lépett mögém az egyik srác azok közül, akiktől az infót kaptam és rögvest a segítségemre sietett. Először becsengettünk a házmesternéhez, akinek semmit sem mondott a név, majd jött a klasszikus módszer: a fiú telefonált és húsz másodperc múlva megjelent Burak, szívélyesen üdvözölve.
Most először mázlim volt, mert a földszinten lakott és a keróm is kényelmesen elfért a folyosón. Három egyetemista társával bérelte ezt a négyszobás hatalmas lakást, nagy szobákkal és tágas helyiségekkel együtt legalább 120 m2 lehetett. Az erkélyen helyet foglalva rögtön faggatni kezdett a négy fiú eddigi utamról, kalandjaimról. Nagyon kedvesek és udvariasak voltak, tea, gyümölcs is előkerült a hűtőből. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy mindenki szakállas volt, és ez egyébkent is jellemző volt a török fiatalemberekre, mint ahogy az idősebbek nyolcvan százaléka bajuszos. Burak kiváltképp leste minden kívánságomat, illetve állandóan érdeklődött esetleges igényeim felől, és felpattanva, gyors léptekkel – majdnem hogy szaladva – már elő is teremtette. Kikészített törölközőt, tisztálkodási eszközöket, felajánlotta a mosás lehetőségét, közben vacsorát is készített. A többiek időközben elindultak valami buliba, kérdésemre Burak határozottan közölte, hogy ő marad. Azt nem tudom, hogy a szórakozóhelyen volt-e alkohol, de a lakásban nyomát sem láttam annak, hogy ott nagy ivászatok lennének. Ami nagyon meglepett az Burak szobája volt, ahol Magyarország és Budapest térképe, metró hálózata, és még vagy öt kép fővárosunkról volt kiragasztva. Kérdésemre elmondta, hogy két napot már volt ott és tervezi a város alaposabb megismerését, mert nagyon tetszett neki. Egyébként végzős és jogi tanulmányokat folytat és nagyon sokat tanul.
Burak a végtelen kedves egyetemista és a finom vacsora
Közben elkészült a vacsora, isteni sült hal, ízesített krumpli és sült zöldségek kerültek a terítékre, bőven fedezve a energiaszükségemet. A figyelmessége ezután sem lankadt, már-már kényelmetlenül éreztem magam a határtalan kedvessége miatt. (Azóta is tartjuk a kapcsolatot, közösségi oldalon végigkísérte utamat és nemrég sikerült megszerezni a diplomáját is). Elalvás előtt arra gondoltam, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy személyesen megtapasztalhatok olyan dolgokat, melyet hallomásból sem ismerhetnék. Ezek a török fiatalok nálam jelesre vizsgáztak tisztességből, hazaszeretettből és életfelfogásból.
7. nap: Corlu - Isztambul (84+10 km)
Mikor három órakor felébredtem, a lakótársak az erkélyen dohányozva beszélgettek, szerintem le sem feküdtek az éjszaka. Burak sajtos omlettet készített valami fűszernövénnyel erősen megszórva, s ezzel egészen egyedi hatást érve el. Jó érzés volt ezekkel a fiatalokkal beszélgetni, de nekem sajnos indulnom kellett, várt rám a Boszporusz. A főútra vezető irány már ismert volt számomra, így hamar kiértem a városból és jó tempót vettem fel a gyér forgalomban. Pirkadatkor a közeli város minaretjéből felhangzott a müezzin éneke (valószínűleg felvételről) terítve a környéket. Nagyjából két kilométerre lehetett tőlem a mecset, de mintha az út mellett szólt volna a hangszóró, nem irigyeltem a közelben élőket a korai ébresztésért, bár ők ezt valószínűleg más aspektusból élték meg. Már éppen azon gondolkodtam, hogy ez az első nyugodt hajnalom, mikor egy kerítés mögül két kutya rontott elő, s mivel elém érkeztek kénytelen voltam lepattanva védekezni. Szerencsémre kavicsokat találtam a földön és ezek aktivizálásával sikerült távolabbra zavarnom őket, s először tolva, majd nyeregbe pattanva eliszkolnom.
A Márvány tenger.........az eső miatt a mártózást későbbre kellett halasztanom
Még szürkületkor elértem a Márvány-tenger vonalát, mely végigkísérte hátralévő utamat ettől kezdve már egybefüggő lakott területek következtek, bár ez még nem közvetlenül Isztambul elővárosait jelentette. Időközben eleredt az eső, úgyhogy mártózásról szó sem lehetett, de a mély homokba bekínlódtam egy darabig a járgányomat egy fotó kedvéért és legalább a kezemet megmostam a tengerben. A terep itt is kaptatókkal szabdalt volt, de a korai időpontnak köszönhetően erős forgalommal nem kellett számolnom. A környező dombokon sűrűn lakott, de jól elkülönített települések és lakótelepek jellemezték a tájat. Az egyre erősödő forgalomban olykor párhuzamos szervizúton, olykor az autók sűrűjében kellett talpon, illetve kereken maradnom. Egy kisebb boltnál megálltam kifújni magam és venni valami édességet. A hűtőpult íves tetején gúlákban állt a Nutella és mikor a legfelsőt leemeltem a körülötte lévők sem akartak maradni. A zsonglőr ügyességével kapkodtam a gravitációnak eleget tévő üvegek után. Egyet elkaptam, egyet sikerült a cipőmmel tompítani a földet érését, egy üveg viszont a szétpukkanás sorsára jutott, beterítve ezzel az egyik cipőmet. A kezemben tartott üvegek árcímkéjét megpillantva - az itthoni duplája – tudtam, ez nem volt jó húzás. A középkorú férfi eladó hátrajött a pulttól, felmérte a károkat és legyintve hozott egy seprűt meg egy lapátot. Motyogott valamit törökül, miközben sepregetett és egy kéztörlőt kezembe nyomva mutogatta, hogy töröljem le a cipőmet. Miután nagyjából eltávolítottam a barna krémet a cipőmről, a pénztárhoz vonultam rendezni ügyeinket, de ő széles mosollyal mutogatta, hogy nem kell fizetnem. Vegyes érzelmekkel léptem ki a boltból, egyrészt lehettem volna ügyesebb, másrészt ha nem egy íves hűtőfedélen tornyosult volna a termék, akkor stabilabb alapja is lehetett volna.
Ilyen szép tengerparti kerékpárutat még nem láttam ( kár , hogy bringást sem rajta )
Folytattam utamat a metropolisz belseje felé immár dugulás-közeli forgalomban. A helyzet számomra nem volt egyszerű, mert a jobbról betorkolló sávokban érkező autók erőszakosan soroltak be és sokszor két kocsi közé sorolva kellett egyensúlyoznom. A tömegével jelen lévő dolmusz kisbuszok - az járókelők intésére – egyszerűen lefékeztek az út közepén, majd felszállás után - anélkül, hogy a tükörbe nézett volna a vezető – repülőrajtot vettek. Elinduláskor, megálláskor, vagy sávváltáskor alig használnak irányjelzőt, a dudát viszont annál gyakrabban nyomogatják. Amíg a belvárosba értem (kb. 60km) egyetlen bicajossal találkoztam (ő is szőke legény volt), tehát a sofőrök nem igazán tudják hová tenni és ezáltal kezelni a kerékpárosokat. Ezen elővárosokban néha több mint 200m (6-10 %) szintemelkedést is le kellett gyűrnöm miközben a közlekedő partnerekre nagyon kell figyelnem. Egy keskeny földszorosnál egy gyönyörű tengerparti park mellett haladtam és legnagyobb meglepetésemre a kovácsolt kerítés mögött egy égszínkék kerékpárutat fedeztem fel. Amire végre kaput találtam, akkorra már elkanyarodott a tenger felé, így maradtam a biztos irányt adó főútnál. Hamarosan elértem a város legnagyobb repülőterét, melyet természetesen a legnagyobb törökről, Mustafa Kemal Atatürk-ről (törökök atyja) neveztek el. A török függetlenségi háború hőse, a Török Köztársaság megalapítója és első elnöke kultusza a mai napig jelen van közintézmények, bankjegy és érméken, utcanevek, szobrok formájában. A reptérnél - némi nyugalomra vágyva - elhagytam a bevezető főutat és lekanyarodtam a tengerpartot követő útra mely elvitt egészen az Aranyszarv félszigetig, majd a parti sétányon a Boszporuszig tekertem.
A Boszporusz - szoros.......végre megérkeztem !
Már itt is tucatjával lődörögtek a nagyméretű kóbor kutyák, - melyek fülében biléta lógott – de ezek szelíden vonszolták magukat a hőségben, vagy elterülve aludtak a betonon. A híres Galata-híd lábánál vettem egy döner-t, melyhez adtak egy pohár ayran-t (joghurt) és jóízűen elfogyasztottam. A közeli Yeni Camii (Új mecset) éppen a déli ima helyszíne volt, a hívek a mecset előtti téren is imádkoztak szőnyegeiken. Ezután feltekertem a domboldalon található Szulejmán dzsámi-hoz, melynek teraszáról nagyszerű látványt nyújtott az Aranyszarv öböl. A csomagjaim miatt csak a belső udvarára sétáltam be néhány percre, csodálatos oszlopai és lenyűgöző méretei teljesen elkápráztattak. Innen legurultam a Kék-mecsethez, ahová a bejutásomat géppisztolyos őrök utasították el a bicajomra mutogatva. A szomszédos Hagia Sophia templomból mecsetté lett zarándokhelynél sem jártam jobban, itt vagy 300m sor várakozott a bejutásra. A Topkapi-hoz átjutva megismétlődtek az előbbiek, már a birodalmi kapunál árgus szemmel figyelő fegyveresek mutatták, hogy ide ugyan be nem tolod a járgányod. Azért annyit elértem, hogy az őrbódé mellé leállítottam a bicajt és gyalogosan beosontam a kapun néhány fotó elejéig. A szomszédos Ahmet kútja nevezetességet is körüljártam, de lassan kezdtem telítődni a sok élménnyel és el is fáradtam kissé, így a visszavonulás mellett döntöttem.
A Galata -hídon , háttérben a Yeni Camii
A Galata-hídon rengeteg horgász dobálta a horgait a vízbe, de zsákmányból sem volt hiány, némelyikük ott helyben megsütötte a tenyérnyi halakat és árulta őket egy csésze tea kíséretében. A híd alsó szintjén butikok és éttermek sorakoztak, de olyan tömeg áramlott közöttük, hogy inkább kihagytam a végigjárásukat. Az öböl túloldalán még tolakodtam a sűrű forgalomban, majd balra fordulva nekivágtam a hegynek, ami kemény tolást jelentett a szűk utcákon. Néhol a tolás túlzásnak tűnt, inkább csak rángattam felfelé a kerómat a csúszós macskakövön.
A híres kék mecset előtt.....csak ez jutott , mert bemenni nem tudtam
Aztán egy sugárúton tekertem egy keveset, majd újra meredek szakasz következett. Ez a környék mér nem tartozott az elit helyhez, sőt elég lepusztult házak és kevésbé előkelő emberek jellemezték. Végre megtaláltam a keresett utcát, és a 32. számot keresve eléggé lehidaltam, ugyanis a 28 és 40 házszám között az utcafronton egy romos épület virított, mögötte egy háromszintes szintén lepusztult ház volt. Három koszos gyerek játszott a hulladékkal telített udvaron, de hamarosan megjelent egy nagyobb fiú és tőle érdeklődtem a szállásom felől. Csak törökül tudott, a névre csak rázta a fejét, ő biz nem ismeri. Kijött egy még idősebb fiú, megmutattam neki a papíromat és hadarva elkezdte magyarázni, hogy nem 32. van címként írva, hanem 10. megkönnyebbülten köszöntem meg a segítségét, és gyorsan kiiszkoltam a romok közül. Talán, ha nem vagyok lusta és előveszem a szemüvegemet, akkor megúszhattam volna ezt a kellemetlen színjátékot. A meredek utca már olyan százalékot ért el, hogy a klipszem csak csúszott a kövön és oldalazva tudtam csak kaparni felfelé. Mikor már ez sem ment, levettem a cipőm és a zoknim és mezítláb rángattam a negyven fokos emelkedőn a bringámat. Végre eljutottam a tízes számhoz, aminek a bejáratánál két csengő díszelgett, a név nélkülit megnyomva kattant a zár. A földszinti lakásajtó zárva, így felfutottam az emeletre, ahol egy csadorba öltözött hölgy várt az ajtóban. Közöltem, hogy kit keresek, mire ő heves mozdulatokkal - és számomra érthetetlen nyelven mutogatta, hogy nem és nem, majd becsapta az ajtót. Olyan dejavu érzésem volt, visszamenve a másik csengővel próbálkoztam, sikertelenül. Átkullogtam a szemben lévő zöldségeshez, gondolva, hogy Nikolaj néven dán szőke srác nem sok szaladgál a környéken, biztos ismerik, de itt sem volt szerencsém. A ház lépcsőjén üldögéltem, mikor egy hatvan év körüli férfi lépett az ajtóhoz egy fiatal lány kíséretében. A lány valamit megértett az angolomból, de nem ismerték a keresett férfit. Megkértem őket, hogy hívják fel telefonon, de készülék híján ez sem sikerült. Magyarázott még valamit, majd mutatta, hogy várjak és eltűnt a fölszinti ajtóban. hamarosan visszajött és mutatta, hogy menjek le a pincébe, ott lakik, akit keresek. „A romhalmaztól egy fokkal talán jobb a pince’’ gondolattal lecammogtam, kopogásomra egy szőke szakállas férfi nyito
Nikolaj , Meryem csodálatos és nagyon humanista pár
nyitott ajtót . Az öröm kölcsönös volt, megöleltük egymást – mintha régi barátok lennénk - és a kedves felesége, Meryem is előkerült a konyhából. A barátságosan berendezett három kisszoba egyikét kaptam meg, szétpakoltam, majd - az ajánlatukat elfogadva – mosógépbe dobáltam a szennyeseimet. A tusolás egy hosszított wc fülkében zajlott, csak úgy az aljzatba süllyesztett összefolyón távozott a víz. Beszélgetésünk nagy része magyar nyelven folyt, Niko ugyanis korábban Pesten dolgozott négy évig, mint angol tanár, és elég jól elsajátította a nyelvünket. Török feleségével New Yorkban éltek, s pár hónappal ezelőtt jöttek vissza Isztambulba családi problémák miatt, de hamarosan visszatérnek az USA-ba. Azáltal, hogy folyamatosan tudtunk beszélni magyarul nagyon sokat tudtam meg róluk és én is sokat meséltem magamról – közben Nikolaj fordított a feleségének. A vacsora lencséhez hasonló zöldséglevesből és salátákból tevődött össze, némi rágcsálnivaló süteményekkel. Azon az estén legalább öt csésze finom feketeteát megittam forrón. Skype-oltam még egyet a családommal, megnyugtatva őket a biztos pozíciómról, majd tizenegy körül elvonultam aludni. Az élmények sokasága – és a sok tea – miatt forgolódtam egy jó darabig, de aztán mégis elaludtam.
8. nap: Isztambul, Boszporusz – szoros körbetekerése (kb. 100km)
A szobám 30x30–as ablakán nem sok fény szűrődött ugyan be, de hosszú ideje nem érzékeltem napfényt az ébredésemkor. Nyolc óra, az étkezőasztal telítve minden finomsággal, zöldséges rántotta, gyümölcsök és hatféle olajbogyó, melyeket Meryem szüleinek az ültetvényéről valók. Evés közben oly sokáig beszélgettünk, hogy majdnem tizenegy lett, mire elindultam. A szűk utcák meredek lejtőin nagyon kellett figyelnem, mert a macskakövekre kiöntött szennyeződések nagyon csúsztak, ha jött egy autó félre kellett állnom. Lassan lecsorogtam a főútra, mely a Boszporusszal párhuzamosan haladt és megkezdtem a szorost megkerülő túrámat. Hamar odaértem a Dolmabache palotához - mely a szultánok lakhelyéül szolgált –, de a kapunál posztoló fegyveres mutatta, hogy kerékpárral ne tovább. Ránéztem az órámra, a hosszú sorra és a továbbmenetel mellett döntöttem.
Az egyik köldökzsinór Európa és Ázsia között
Az első Boszporusz híd /(Bogazici Köprüsü) 1560m hosszú 39m széles és 64 méterrel a tengerszint felett köti össze Európát Ázsiával. Ezen nem közlekedhetnek kamionok, hídpénzt (3TL) pedig csak az európai oldalon kell fizetni az autósoknak. Eleinte használhatták a járdát is gyalogosok,- és az a pár kerékpáros - de a sok öngyilkosság miatt ma már nem szabad. A szoros sétányán tekerve a sok kóbor eb belerondított a kikötőkben hullámzó vitorlások, yacht-ok látványába. Öt kilométerrel odébb a Győzedelmes Mehmed Szultán hídja hasonló paraméterekkel büszkélkedhet. Jónéhány öböl és félszigetszerű kinövései vannak a szorosnak, mely mint egy folyó úgy kanyarog, hol keskenyebb, máshol meg dupla szélességű. Lassan elhagytam a metropoliszt és kisebb településeken folytattam a pihenőnapra szánt lazulásomat. Megálltam egy döner-t és a hozzátartozó ayran-t venni, bár a sárga tábla itt már 3,50 TL mutatott - de egyszer élünk. Az eladó törökül kérdezte, hogy bárányt, vagy csirkét kérek, mire én vállat vonva jeleztem, hogy nekem mindegy. Aztán talált egy angol szót: „mix” erre én rábólintottam, miközben a másik férfinak odaadtam egy húszast. Becsomagolva megkaptam a kaját, de - a pénz számolva – a visszajáróként keveselltem a 7,50 Lírát. A szeletelő mester elkezdte magyarázni törökül, hogy tett bele csirkét is, bárányt is sőt extrát is és így a duplájának a duplájába kerül. Én mutattam a táblát, mire fogta a lepényt és kikaparta a húsadag és zöldségek felét, majd mosolyogva átnyújtotta a maradékot. A bosszúságtól eltekintve sokkal finomabb volt az addigiaknál és jóízűen elfogyasztottam.
Sokan úgy vélik , hogy a Boszporusz egyenes és széles .........de a valóság valamelyest más..
Egy kisváros után fel kellett kapaszkodnom a szorost ölelő hegyre, ami nem esett valami jól a 15% és 250m emelkedőjével. Már messziről ágaskodtak az újonnan épülő harmadik híd mindkét parti pillérjei, melyhez autópályát is vezetnek, elterelve így a városból az Ázsiába tartó forgalmat. Még néhány kilométer és elérkeztem Európa dél-keleti csücskéhez, ahol a Boszporusz beletorkollik a Fekete-tengerbe. Az itt található település Rumenifeneri kikötőjének a sarkában található egy szikla, ahol egy étterem teraszáról csodálatos látvány tárul elénk. Egyik oldalon a végtelen tenger, a másikon a két kontinenst elválasztó szoros, nem mindennapi élmény látni mindezt.
Európa Dél - Keleti csücske ott az a szikla mögöttem
Tavaly a kontinensünk legészakibb pontján jártam és ekkor átlósan a másik végén pózolhattam. Meglehetősen hűvös szelek jártak, az étteremben is csak egy német család húzódott meg, akitől kértem néhány fotó elkészítését, miközben elmeséltem rövid történetemet. A tengeri fürdőzésből megint csak kézlötykölődés maradt, de ez az én formám, előző nap kánikula, aznap meg széldzseki. Visszaindultam a hegyi szakaszon és az első lehetőségnél – ahol áthajózhattam a túloldalra – megkerestem a kikötőt. Szomorúan konstatáltam, hogy csak másfél óra múlva indul hajó, ezért továbbtekertem a következő átkelési lehetőségig. Egy hajó éppen indulásra készült, de jegyet automatából kellett volna vennem, ráadásul a karos beengedő rendszer miatt itt nem juthattam át. Előkerítettem az eligazító emberkét, kezébe nyomtam a 4 lírás viteldíjat, átengedett ugyan, de ez a hajó már elment. Kárpótlásul kaptam egy flakon ásványvizet, és hamarosan beállt egy másik hajó, melyre felszállhattam. A vízi jármű azonban – nem kis megdöbbenésemre – nem a másik oldal felé vette az irányt, hanem a part mentén visszafelé haladt, majd kikötött ott ahol előzőleg sokalltam a várakozást rá. Felszálló nem lévén most már az ázsiai oldalt vette célba. Kerékpározva jobb lett volna átkelni egy másik kontinensre, de ez is egy felejthetetlen élmény maradt.
Kiszállva egy poros kis falucskában - a sok üzleten kívül - sok érdekességet nem láttam, így nekiindultam a közművesítésnek áldozatul eső úton. A part menti parkokban sokan piknikeztek a szomorú időben, körülöttük az elmaradhatatlan eb csordákkal.
Janicsár vitézek..........csak nehogy észrevegyenek , mint gyaur lovast
Ezen az oldalon is fel kellett kapaszkodnom a hegyre, bár csomagok nélkül ez nem okozott komoly problémát, de hát csak a pihenőnapom rovására ment mindez. A közeli városban nagy fesztivált tartottak – a következő hétvégi parlamenti választások okán - színpadokon fellépő táncosokkal, énekesekkel és nagyon sok középkori jelmezbe (pasa, janicsár, gyaur vitéz) öltözött férfiak sétálgattak a tömegben. Elnézelődtem volna még, de az idő gyorsan elszaladt. Az ázsiai oldal jellegében nem különbözik a túloldaltól, talán a sok part melletti villa, míg odaát a hosszan elnyúló kikötők jellemzőek. A hidak alatt átjutva kerestem egy kikötőt, ahonnan visszahajózhatok a szoroson. Rutinosan egyből a kezelőhöz hajtottam, aki beengedett a sorompón, és még pénzt sem kért. Legalább tíz komp állt a mólón, és egyszerre kettőre lehetett felszállni, miközben az érkező hajók folyamatosan ontották magukból az embertömeget. Szombat lévén, nem volt zsúfoltság a kompon, a zárt utastérben kényelmes üléseken pihenhettem az átkelés 15-20 percét.
Átkelés a szoroson....háttérben az épülő harmadik kapocs
Újra bringámra pattanva a bazár felé vettem utamat, hiszen hat óra környékén járt az idő és semmi ajándékot nem vettem még szeretteimnek. A nagy bazár bejáratánál újra szembesülnöm kellett a „biztonság mindenek felett” nézettel, s a biztonsági őr természetesen nem engedett be bicajjal. Hozzálakatoltam ugyan egy oszlophoz, de mivel kuriózumszámba ment ott egy kerékpár sokáig nem mertem magára hagyni hű társamat. A nagy bazár főutcáján elsétáltam egy darabig, ahol főleg aranyat áruló boltok sorakoztak egymás mellett. A mellékutcákban láttam ruha, szőnyeg, csillár és mindenféle cikket forgalmazó kereskedőt, de sajna már pakoló félben volt a bazár és én is féltettem a bringámat. Szerencsémre még egyben találtam és a környező kis utcák kínálatából próbáltam valami ihletet meríteni. Errefelé azonban csak használati tárgyakat árultak kifejezetten Isztambulhoz kapcsolódó ajándéktárgyat nemigen láttam. A felbomlás folyamata itt is tartott, így sok időm nem maradt a tétovázásra. A turisták körében nagyon népszerű volt a selfie bot, gondoltam miért ne. Általában 12 és 15 líra közötti árakat láttam és az egyik árusnál bepróbálkoztam az alkudozással. Mivel Euróban szerettem volna fizetni, így hosszas egyeztetés után 12 Euróban maradtunk a négy botért. Fizetni szerettem volna, de nem találtam a közös valutát, ekkor ugrott be, hogy bizony a nagy táskámban maradt (biztonsági szempontból több helyre dugtam a pénzeket). Bankkártyával itt nem lehetett fizetni, előkapartam az otthonról hozott maradék lírámat. 31,50 TL birtokában további alkudozásra kényszerültem, de az eladó fiatal srác csak három botot akart adni ezért a pénzért. Sajnálkozásom közepette eltoltam a bringámat, de a következő sarkon már utolért a fiú és visszahívott a standjához. A négy különböző színű bothoz így jutottam kb. 800Ft/db áron. Csengettyűkkel, vagy minaretekkel jobban jártam volna, mert ezek a botok súlyra és terjedelemre is megterhelték csomagjaimat. Miután lenulláztam magam lírából, elindultam a szállásom felé. Mezítlábra vetkőzve újra felmásztam a meredek dombra, de az út már ismerős volt számomra.
Istambul meredek utcáit nem kerékpárosokra szabták.........nincs is belőlük sok
Visszaérve Nikoláj-ékhoz új lakók is fogadtak. Egyikük egy húszéves srác Szíriából érkezett és a háborús helyzetből menekülve talált pártfogót a házigazdáinkban. Segítenek neki a tanulmányait elkezdeni, munkát szerezni és közben náluk lakik. Minden elismerésem Meryemnek és Nikoláj-nak ezért a humánus cselekedeteikért. A másik fiút a háziasszony tanította angolul, még a kezdeteknél tartottak. Vacsorához összeült a „nagy család”, zöldségekkel telített tésztát készített Niko, hozzá egy nagy tál salátát. A mennyiséget nagyon alulméretezte, mert amire kiadagolta a két fiú már el is tüntette a tányérjaikról az ételt. Én rutinosan kenyeret majszoltam a tészta mellé, miközben szorgosan kortyolgattam a teát. Niko szabadkozott, majd száraz süteménnyel próbálta menteni a helyzetet. Szegény nem szokott hozzá, hogy két fejlődésben lévő tinédzser és egy éhenkórász vándor ilyen étvággyal bír. Aztán előkerült a hűtőből sajt és vaj és lekvár és ez már teljesen kielégítette az igényeket. Én a következő napra gondolva elköszöntem és nyugovóra tértem. Igazán ekkor bántam nagyon, hogy nem maradhattam még egy- két napot, hiszen a nevezettességekből csak a felszínt láttam és a város lüktető életét sem tudtam eléggé magamévá tenni. Ezt a hiányérzetet biztosan enyhíteni fogom hamarosan a párommal együtt, mert Isztambul „megér még egy misét!”
Útszéli kajálda.........most is bánom , hogy kihagytam a gözelmét !
9. nap: Istambul - Edirne (265 km)
Hajnal kettő, Nikoláj ébresztésére riadtam fel, pakolás, indulnék, Niko sehol. Nem akartam felébreszteni senkit, halkan benyitottam a nappaliba, majd a hálóba, rajta kívül mindenki megvolt. Épp indulni akartam, mikor mosolyogva megjelent két kenyérrel a hóna alatt és mentegetőzött, hogy este elfogyott, így elszaladt a közeli pékségbe, és átadott egy friss kenyeret. Hát… ilyen fantasztikus vendéglátóm volt nekem. Teljesen meghatódva öleltem át. Segített felcihelődni, egy két fotó, még az utca végére érve is integetésére fordultam meg. Kár, hogy kevés ilyen önzetlen, kedves és szimpatikus ember van a földön. Óvatosan leereszkedtem a meredek utcákon, majd egy sugárúton haladtam a kiszemelt híd felé. A közelébe érve láttam a korlátokat és a feliratot: tisztítás. Nagyon nem hatott meg a tiltás,- csak nem kerülök a másik hídig - megkerülve már tekertem is az Aranyszarv – öböl felett. A híd túloldalán olyan forgalom fogadott mintha nappal lenne, sárga taxik tömege cikázott a kivilágított sugárúton, bennük a hajnalig mulató kuncsaftokkal. Gyalogosan is sokan mozgolódtak, a környező szórakozóhelyek előtt pedig kifejezetten nagy tömeg alakult ki. Nagyon kellett figyelnem, mert az én kis „reflektorom” nem volt elég feltűnő a kanyarodó kocsik számára. Lassan elhagytam a belváros nyüzsgését, kezdődtek a meredek emelkedők és a városrészek között sötét foltok nehezítették utamat. Az egyik ilyen elhagyatott részen egy öt kutyából álló falka rontott ki a bokrok közül. Mivel majdnem szemből támadtak semmi esélyem nem maradt a gyors menekülésre, így leugrottam a bringáról és védekező állást vettem fel. A kutyák megtartották a három méteres távolságot, de hiába ijesztgettem őket, nem tágítottak. Eléggé félelmetesen ugattak a nagytestű korcs ebek, kénytelen voltam lassan elindulni. Közben jó néhány kocsi elsuhant mögöttem, de egy fékezett és megállt tőlem 3-4 méterre, majd két férfi ugrott ki belőle. Nagy ordítozásukra és heves karmozdulatukra a falka meghátrált, azután ők intettek hogy induljak el nyugodtan. Hálálkodva gagyogtam valamit, felpattantam a bicajra és tekertem, mint az őrült. Hűűűű, ez nagyon meleg helyzet volt, még sokáig magamon éreztem a kutyák dühös tekintetét.
Akárcsak Indiában....csak itt a kóbor kutyákat tekinthetik szent állatnak.......rengeteg van belőlük
A repülőtéren már zajlott az élet, de lehet, hogy csak postajáratok szálldogáltak, mert valamennyi Türkis Airlines felirattal repült. Pirkadatkor felharsantak a közeli mecsetek müezzin-jeinek hangjai – valószínűleg egyeztettek, mert egyszerre sosem – imára szólítva a híveket. Hat óra felé megálltam egy külvárosi benzinkútnál reggelizni, épp kipakoltam egy padra, mikor odajött két kutas és barátságosan kérdezgetni kezdtek mivoltomról. Törökül nem tudván, mutattam nekik a zászlóm, miközben egyikük elment és egy nagy pohár cappuccio-val tért vissza. Életemben kb. két kávét ittam eddig, de nem utasíthattam vissza kedvességüket, nagyon jól esett a meleg ital a reggelihez. Mire elhagytam Isztambult addigra a nap is felkelt és vele a szembeszél is. Ahogy gyűrtem magam mögé a szelet, utolértem egy vidám fiúcsapatot, akik az autójuk mellett táncolva, énekelve az éjszakai bulit próbálták megnyújtani. Utolsó pillantást vetettem a Márvány-tengerre, majd eltérve tőle nyakamba vettem az újabb hullámvasutat. Tíz órakor már harminc fok fölé ugrott a hőmérő, később pedig jócskán meghaladta azt. Időközben találtam a táskámba két török lírát, és betértem egy kisebb boltba megszabadulni tőle. Vajat szerettem volna venni a felvágott mellé, de a kipakolt választékból a legolcsóbb is a dupla annyi lírába került, mint amennyi volt nálam. Mutattam a kedves bajuszos eladónak a pénzem és magyaráztam, hogy adjon bármit érte. Mosolyogva felkapta az egyik doboz vajat és intett, vigyem el azért a két líráért (4.50 TL volt az árcímkén).
Végtelen ( és meredek ) hullámvasút.....hozzá a negyven fok meleg........... de haladni kell.....
Kora délután két lengyel kolléga birkózott a meredek kaptatón ellenkező irányba, miközben én lazán integetve száguldottam lefelé. A folyadék pótlása nem volt egyszerű, mert kézpénzem már nem volt, kártyával csak a nagyobb benzinkutakon tudtam venni ásványvizet jó pénzért, de legalább hideg volt. Egy bukkanóban vidám montis csapat tűnt fel, még nem is láttam több törököt együtt tekerni. Idefelé jövet eldugtam egy csomagot, benne a szerb dínár, bolgár leva és térképek, biztonsági szempontból (vésztartalék), amit újra birtokomba vettem. Mivel elég korán indultam és jó tempót is tudtam produkálni, így már hat óra körül beértem Edirne-be. Nagy várakozással tekintettem e városra, hiszen nagyon sok túrázót fogadnak a warmshowers szerint és jókat írnak a fogadtatásukról, partikról.
Egyből megtaláltam a Trkya Bisiklet kerékpárboltot, ahol a két tulajdonos úgy üdvözölt, mintha régi ismerősök lennénk.
A Trakya bisiklet ..minden vándort befogad.....
Az egyik tulaj felkísért a szemközti ház negyedik emeleti lakásába, megmutatta a szobámat és elköszönt azzal, hogy majd látogassak le hozzájuk, ha összeszedtem magam. Maga a lakás meglehetősen lelakott állapotba volt, egyszerű berendezéssel. Az én szobám volt a legnagyobb, a másik szobában – a nyitott ajtón keresztül nézve – egy franciaágy és legalább öt bicaj töltötte be a teret. A konyhában számtalan üres sörösüveg láttán arra gondoltam, hogy valószínűleg a tulaj fia lakik itt és este lesz egy kis ivászat. Letusoltam, és lesétáltam a boltba, ahol néhány fotót készítettünk közösen és az „emlékkönyvükbe” is írtam néhány sort a többi hatszáz vendég után. Mikor elmeséltem a túrámat kissé hitetlenkedve hallgatták, ilyen teljesítménymániás ürge még nem járt azon a környéken. Elmondta a tulaj, hogy reggel indult tőle négy holland bicajos… lehet, hogy másnap utolérem őket. Közben megérkezett a vidám csapat, akikkel idefelé találkoztam és kiderült, hogy a tulajdonos lánya, annak barátja és a barátaik voltak. Beszélgettünk egy darabig (a lány versenyszerűen montizik), majd elköszöntek és én körülnéztem a boltban. Csak itt volt wifi, ezért innen hosszasan skype-oltam a családommal. Az üzlet este tízig volt nyitva – ezt nem akartam kivárni - így felmentem a lakásba, miközben a bicajt kikötöttem a pincelejáróba. Odafenn a lány és a barátja nassizott a szűk erkélyen egy négyéves kislánnyal játszadozva. Nem sokáig maradtak velem, elköszöntek, így a sörözésről dédelgetett álmaim szertefoszlottak. Előszedtem maradék elemózsiám és némi ásványvíz kíséretében elfogyasztottam. Éppen a fogamat mostam, mikor egy idős szakállas muzulmán férfi nyitott be a lakásba. Kérdezte, honnan származom és a válasz hallatán sarkon fordult és bement a konyhába. Hmmmm… lehet, hogy ennyit tudott angolul, vagy nem tetszett neki a válaszom? Éppen belebújtam a hálózsákomba, mikor megérkezett a fiatal pár és a kislány. Hangos beszélgetésbe kezdtek – ezt még talán elnyomta volna a két füldugók hatékonysága -, de a kislány valami földöntúli frekvencián sipítozott, egy idő után úgy tűnt, hogy ugyanazokat a mondatot ismételte. Később megjött a bolt tulajdonosa is – ezek szerint ő is ott lakott - és a tíz centis fal kevésnek bizonyult a hangok szigeteléséhez. Átköltöztem a szoba túlsó felére (összesen négy ágy volt), miközben azon morfondíroztam magamban, hogy nekem jutott a nagy szoba, ők meg öten aludhattak a két kis szobában. Hát ez is egyfajta önzetlenség…
10. nap: Edirne - Kostenets (272 km)
Két óra… nem aludtam valami jól, meleg is volt és majréztam azon, hogy nem fog ébreszteni a tablet. Halkan összepakoltam és lehurcolkodtam a negyedik emeletről. Éppen kifordultam a főútra, mikor két kutya iramodott a nyomomba, rögtön kimosva az álmosságot a szememből. Lerázva őket áthajtottam e - még sötétben is szép – hajdani birodalmi fővároson és a közeli határ felé vettem az irányt. Az egyik falucska portájáról már megint egy ebroham részese lettem. Csak egy kutya ugatott ugyan mögöttem, de nagyon kitartóan loholt, aztán belátta, hogy nagyon kevés ő hozzám. A határ eljövetelét hosszú kamionsor jelezte, s köztük két magyar sofőrre is ráköszöntem. Előretolakodtam az ellenőrzéshez és szó nélkül kiengedtek az országból. A bolgár oldalon is álmosan nyújtotta vissza útlevelem a finánc, miközben az autók csomagtartóit teljesen kiürítették. Az első lejáróig egy négysávos autópálya felvezető-útján tekertem, a karámból kiszabadult kamionok menetszelében. Tekertem még néhány mérföldet, mikor az utamat egy nagy földkupac zárta el, minden előzetes jelzés nélkül. Ja, mondanom sem kell ez a nyolcas számú főút volt! Álldogáltam egy darabig, s mikor egy autó közeledett a baloldali fölúton leintettem segítségért. A férfi elmutogatta, hogy ha áttolom a földkupacot, akkor mehetek tovább, a földút ugyan rövidebb, de rossz minőségű. Maradtam az első variációnál, de nem hiszem, hogy jobban jártam, mert borzasztóan kátyús szakasz következett. Valahogy mégis eljutottam Svilengrádba, ahol megpróbáltam valami élelmiszerhez hozzájutni, de túl korai volt az időpont. Eféle igényeimet csak két órával később Hamarli-ban tudtam kielégíteni. Éppen nyolckor nyitott a Lidl, ahol úgy elkapott a hév, hogy alig tudtam elpakolni a vásárolt finomságokat.
Egy hétköznapi reggeli....valahol az országút mentén
Miután jól belaktam, nekivágtam a dimbes-dombos útszakasznak, nem kis kamionforgalommal övezve. Erről a délelőttről csak az maradt meg, hogy rekkenő hőség, rengeteg kamion és szenvedés. Plovdív-ban sikerült újra eltévednem, de egy hűs parkban összeszedtem magam és nekiduráltam magam a hátralévő száz kilométernek. A folyadék utánpótlással nem volt gondom a felmelegedett vízzel meg magamat locsolgattam. Elérve a hegyek vonulatát és völgyek hűvösségét, új lendületet kaptam. Szükség volt is erre, mert csupán két órám maradt arra, hogy elérjem a kiszemelt alvóhelyemet. Ekkor találkoztam egy olasz bringással, aki ellenkező irányba tartott - egyébként Burgaszba - és már megfelelő sátorozó hely felé kacsingatott.
Beérve Kostenets-be találtam egy boltot és vettem hideg ásványvizet és sört. Innen már nem volt messze a helyem, de folyamatosan emelkedett az út és csak nem akart feltűnni a házam, amit idefelé úton néztem ki magamnak. Végre elértem a hegynyergre és balra ledűtöttem a gépet, gyorsan beszaladtam a bokrok közé, nehogy feltűnjek valakinek. Ez egy kétszintes vasúti szolgálati hely lehetett valaha – az állomás épülete 200 méterre volt, szintén lakatlan, de be volt zárva -, de a gazból ítélve hetek óta nem járt erre senki. Ablakait már ellopták, de a bejárati ajtaja megvolt még és nyikorogva engedett az erőszaknak. A földszintet bejárva jól látható volt, hogy valaha „betyártanya” lehetett. Szanaszét használt ruhák, cserepek és törmelék hevert, az egyik szobában azonban meghagyták a teljes padlózatot.
Nem éppen Ritz hotel , de egy rövid pihenőre megteszi
Mielőtt kipakoltam, körülnéztem a felső szinten is, nehogy kellemetlen meglepetés érjen, de a helyzet hasonló volt a fölszintihez. Cserepekkel eltorlaszoltam az ajtót, majd a „szobámban’’ egy sarkot megtisztítottam és fóliát letéve megágyaztam magamnak. Mire végeztem a vacsorával be is sötétedett, bevackoltam magam. A füldugókra itt is szükség volt, mert egyik oldalon vonat zakatolt időként, a másikon a közút és mellette az autópálya zaja hallatszott. Egész túrám egyetlen bizonytalan estéje volt ez, és elalvás előtt megkönnyebbülve konstatáltam, hogy a lehetőségekhez képest jól alakult a sorsom, korábban volt már ennél sokkal rizikósabb táborhelyem is.
11. nap: Kostenets - Nis (272 km)
Üdén és frissen ébredtem… na jó, ez nem igaz. Négy órát aludtam. Gyorsan összerámoltam és csupa vizes lettem, mire kiértem a derékig érő harmatos gaztengerből. Ihtiman roma lakta részén számítottam a kutyákra, s azok nem is okoztak csalódást, ketten leptek meg a gyéren megvilágított utcában, száguldásra kényszerítve szerénységemet. Ám ennél is kellemetlenebb volt a tény, hogy sötétben kellett botorkálnom a nyolcas főút azon szakaszán, ahol - korábban már részleteztem - felszedték az aszfalt egy részét és a maradék tele volt nagy gödrökkel. A lámpám fényénél ugyan kerülgettem a nagy fekete foltokat, de nem volt hová menekülni, bakkantam olykor akkorát, hogy csak na. No, de átjutottam rajta, és aztán már csak Vakarel ebeit kellett levakarnom a hátsó kerekemről.
Szófia ....egy csodaszép ortodox templom Szent Miklósról elnevezve
Egy hosszas emelkedő, majd lejtő és a nap első sugarai Szófia bevezető autópályájánál virítottak rám én meg a leállósávban próbáltam minél előbb elérni a fővárost (egyébként tiltás nem volt). A lakott területre érve elterelték a forgalmat a másik oldalra, de az aszfaltozás már majdnem készen volt, s a csábításának nem tudtam ellenállni. A korai időpont miatt a gépek még nem dolgoztak, így vagy öt kilométert tekerhettem a tíz méter széles szakaszon. A hajnali napfényben készítettem néhány egészen jó fotót. A centrumban megreggeliztem egy parkban, majd a gyér forgalmat kihasználva hamar kijutottam a bolgár fővárosból. Megkezdtem lassan emelkedő utamat a határ felé elviselhető forgalomban. Maradt még néhány levám, de az előttem lévő városokat vagy elkerülte a főút, vagy nem láttam boltot a közelben, kerülni meg nem sok kedvem volt. A határátkelőhöz közeledve ismét több kilométeres kamionsor mellett haladtam el, jókat kurjantva néhány honfitársam járműve mellett. Az út mellett találtam egy bodegát, ahol vettem kenyeret, sajtot, konzervet és mivel árak nem voltak feltüntetve, arra kértem az eladót, hogy adjon valamit a maradék pénzért. Szerintem jól jártam, mert kaptam egy hatalmas szendvicset, két nápolyis szeletet és egy fél liter hideg ásványvizet is. Az átkelőkön pillanatok alatt átjutottam és már tekerhettem is az autópályán. Igen ott, de ezt csak két kilométerrel arrébb tudtam meg, mikor jelezte a pálya végét. A forgalom megerősödött, ezért nem kellett nagy merészség ahhoz, hogy ismét kihasználjam az autópálya építés azon szakaszát, amikor már készen van az aszfalt, de még az egyéb külsőségek hiányoznak. Legalább húsz kilométert koptathattam az új aszfaltot, igaz hogy a végén – figyelmetlenségem miatt – eltávolodott a főúttól és egy zúzalékos, vacak úton térhettem csak vissza.
Hála , hogy vége az autópályának...........................igaz , hogy kb. ötszáz méter hosszú volt.
Borzasztó meleg volt (az órám 44 fokot mutatott), ezért Pirot városában kénytelen voltam egy kényszerpihenőt beiktatni, melyet epervásárlással tunningoltam fel. A következő szakaszon ismét csak elcsábultam a friss aszfalt láttán, bár itt már munkagépek is dolgoztak, de ellavíroztam közöttük és nem szólt rám senki. Három óra körül értem el ahhoz a ponthoz ahol át kell kelnem a „nagy” hegyen. Előtte - egy kis faluban - leültem a kocsma elé a hűvösbe némi kalóriát betermelni. A helyi ivócimborák kérdezősködni kezdtek, de sokat nem értettem belőle, így csak a zászlómat mutattam meg… ebből talán megértettek valamit és visszavonultak.
A 44 % talán túlzás , de meglehetősen meredek kaptatók voltak
Nekivágtam a meredek hegyoldalnak, ahol a kaptató, a hőség mellett egy harmadik nehézséggel is meg kellett küzdenem. Hatalmas hattengelyes teherautók hordták fel a hegyre a kavicsot az autópálya építéshez. Ez egy keskeny hegyi út, ahol az autók csak lépésben bírtak cammogni – nálam azért gyorsabban - mikor megelőztek akkor legalább három percig szívtam a kipufogójuk termékét. Némi felüdülést jelentett egy levendula ültetvény szépsége, a csodálatos környezet. Végre felértem a fennsíkra és a teherautók is elmaradtak, jöhet a lejtőzés! – gondoltam, de korai volt az örömöm. A másik oldalon ugyanis szintén billencsek jelentek meg, azok pedig a lefelé menetükkel akkora port kavartak, hogy alig láttam egy-egy autó elhaladása után. Nagyon visszasírtam az ellenkező irányból történő átkelésem a hajnali csend és békesség közepette. No, de ezt is túléltem és leérve a hegyről, már lehetett látni a várost. A bevezető úton haladva, egyszer csak integet valaki a járdáról, egy kolléga személyében. Ő Seung Kyun Seok egy dél-koreai srác, aki hónapok óta teker a földön összevissza, és Bulgária felé tart. Én is elmeséltem röviden a túrámat, az együttlétünk alatt legalább tízszer elmondta a „crazy man” kifejezést és közben folyamatosan mosolygott. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, éppen ezen íráskor szerelték össze a bicaját Budapesten. Történt ugyanis, hogy Romániában egy zsúfolt vonaton utazott és a bicajt csak a két vagon közé, az átjáróba tudta elhelyezni. A bringa eldőlhetett és egy kanyarodáskor elhajlott az első teleszkóp és a kerék, de nem kicsit. Elég speciális a kerékpárja is, így otthonról rendelt hozzá új telót. A szállítás tíz nap volt és közben átruccant pestre és ott építették be az időközben megérkezett alkatrészt.
A Dél - Koreai ,,kolléga'' földkörüli úton....
Visszatérve: átadtam neki azt az a bolgár atlaszt, melyet én kaptam a francia sráctól anno. Jó utat kívántam neki és újra robogtam, hiszen Viktor már várt Nis-ben, hisz megígérte. Hát… nem várt, én vártam egy darabig, majd eltekertem a központba valami kajáért és vissza. Mivel még hírmondója sem volt, kénytelen voltam újra eljátszani az egy héttel előtte történteket. Egy lépéselőnyöm már volt, hiszen az előzőekben kisírt wifi kód birtokában- felszaladva a negyedikre – nagy nehezen sikerült üzenetet küldenem a fiamnak, Viktornak, aki felhívta Andikát és ő üzent a spanyol Viktornak. Közben lerohantam a szabadon hagyott járgányomhoz, majd vissza. Vendéglátóm üzente, hogy hamarosan érkezik. Fél óra múlva meg is jött a kutyájával, sűrű elnézésemet kérve. Tusolás, vacsora (még szerencse, hogy elmentem a boltba) és beszélgettünk még egy órácskát a munkájáról és a túrámról. Lefekvéskor arra gondoltam, hogy jó-jó ez a túráskodás, de három nap múlva otthon lesz a legjobb!
12. nap: Nis - Pancsevo (260 km)
Már teljesen beálltam erre a kétórás ébredésre, a szervezetemnek elég volt a négy, esetenként öt órás alvás. Lehordtam cuccaim és bátran nekivágtam a városnak, hiszen elég jól megismertem azt (legalábbis a belvárosát). Kellemes időben és alig forgalomban értem ki, és kezdtem el egy dimbes-dombos szakaszt az A4 autópályát követve. A napi kutyafuttatásomat ezúttal sem hagytam ki, bár különösebb veszélyt nem jelentett. Délelőtt három jelentősebb (20-30 ezer lakosú) városon is áthaladtam, de a túrám szempontjából teljesen jelentéktelenek voltak. Délben már nagyon meleg volt és gyakrabban kerestem a hűs fák árnyékát, akár az úton, akár a falvakban. Mivel az etap nem volt oly érdekfeszítő, néhány gondolat a táplálkozásomról. Naponta általában öt fő étkezést iktattam be, de közben is majszolgattam kekszet, nápolyit, csokit és köpködtem szotyit vagy tökmagot. Nem ettem semmi különleges ételt, a mindennapi beszerzési lehetőségeket használtam ki, de desszert (lekvár, nutella) mindig követte a mértékadó mennyiségű táplálékbevitelt. Este – lehetőség szerint - teleettem magam és ilyenkor nagyon jól esett egy sör, vagy valami szénsavas hideg ital. A romlandó készítményeket fogyasztottam el először, aztán jöhetett a konzerv (májkrém, olajoshal), melyeket zöldséggel egészítettem ki. Az első három napom meghatározó étke a feleségem által kisütött majd lefagyasztott oldalas - már évek óta – ami nem a legegészségesebb, de nagyon tápláló és finom. Multivitamint, kálciumot és izotóniás port naponta többször is szedtem és persze minden napra jutott valami szezonális gyümölcs vagy a pultról, vagy a fáról.
Ha rátekintünk a térképre, akkor sínak tűnik a táj , de a valóságban minden méterért meg kell küzdeni
Visszatérve túrám történetéhez, nagyon szenvedősre sikerült ugyan a napom, de folyamatosan tudtam haladni, a 10-15 perces hűsöléseket leszámítva. Radinac településhez érve figyelni kezdtem az autóút táblát, ugyanis egy héttel korábban itt futottam bele a tilosba. A szakasz elején sehol a tábla, majd pár kilométerrel odébb (egy kereszteződésnél) tűnt fel a kék jelzés. Itt le kellett volna térnem és egy nagy kerülőt lecsapva vissza a két kilométerre lévő Duna-hídhoz. Hát még mit nem… Pár perc pörgő tekeréssel áthidaltam a problémát, s már taposhattam felfelé a Duna kecses hídján. A hőség a tetőpontjára hágott, így engedélyeztem magamnak egy rövid pihenőt, miután vettem egy hideg ásványvizet. Már csak harminc km lehetett hátra, de a napi hullámvölgyem nemigen akart engedni. Megalkudtam önmagammal és úgy döntöttem, hogy két részre osztva a távot elindulok. Már azelőtt is betértem egy-két benzinkúthoz ahol wifi-t reméltem, de sehol sem volt szerencsém. Tudtam, hogy a megbeszélt 7-8 óránál sokkal hamarabb megérkezem Miroslav-hoz, ezért jó lett volna valami üzenetfélét küldeni neki. A második részt is gyorsan magam mögött hagyva végre beérkeztem Pancsevo-ba. Az illem úgy kívánta, hogy én prezentáljam a vacsorát, ezért beugrottam egy boltba és vettem néhány hozzávalót. Miroslav házához érve szomorúan tapasztaltam, hogy még nincs otthon, így várakozó álláspontra helyezkedtem. A telefonhiány újra visszaütött, immár sokadszor. Egy óra elteltével próbálkoztam egy-két arra járó szomszéddal, de vagy nem értette a mondanivalómat, vagy nem volt mobilja. Aztán kocsival érkezett egy hölgy – gondoltam neki biztosan van készüléke -, akivel tudtam kommunikálni és már csörögte is a számot. A srác közölte velem, hogy sajnos dolgoznia kell, de hazaugrik és beenged a lakásba. Húsz perc múlva meg is jelent és - sűrű elnézést kérve - régi haverként üdvözöltük egymást. Segített felcipelni a szerelvényem, majd elköszönt azzal, hogy nyugodtan feküdjek le, mert csak későn érkezik haza. Tisztálkodás után felvettem a kapcsolatot az otthoniakkal, és hosszasan konzultáltunk a mögöttünk lévő történésekről. Aztán készítettem magamnak egy kiadós rántottát kolbásszal bolondítva a srác része meg a hűtőben landolt.
Túrám első meleg vacsorája , melyet én készítettem
Vacsora után még megterveztem a következő nap útvonalát, majd ágyba bújtam. Nagyon jól alakultak az elmúlt napok eseményei, reméltem, hogy ez nem is fog megváltozni, és a lényeg: az elkövetkező este már hazai földön hajthatom álomba a fejem!
13. nap: Pancsevo - Szeged (269 km)
Azt a luxust megengedhettem magamnak, hogy csak három órakor szólaljon meg a tabletem, és teljesen frissen és üdén ugrottam ki az ágyból. Miroslav is beáldozta magát és segített összepakolnom és lehordani a cuccaimat. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy nyugodt körülményeket biztosított, minden óhajomat teljesítette, belevaló rendes fiatal fiú. Nekivágtam a kivilágított város csendes utcáinak, majd azt elhagyva a totál sötét országútnak. Nagy magányomban arra gondoltam, hogy hosszú idők óta ez az első reggelem, hogy csak hallottam kutyaugatást, de nem kellett előlük iszkolnom. Pirkadatkor a szél is feltámadt - természetesen majdnem szembe fújt - és a hosszú egyenes út meglehetősen unalmas órákat produkált, ráadásul az aszfalt minősége is elég silány képet mutatott. Egyik faluban megállt egy kis traktor - elsőbbséget adva nekem – és fohászkodásom meghallgatásra került, az irány megegyezett az enyémmel, így piócaként ragadtam rá. Sajnos pár km után inkább a szántóföldet választotta, így megint bele kellett feküdnöm a kormányba, hogy legyen némi sebességem. Több mint tizenöt kilométeres tök egyenes szakasz, sehol egy bokor, semmi szélárnyék… haladni viszont kellett.
Nagybecskerek csodaszép tóparti környezete
Végre beértem Nagybecskerekre és a képen látható szép környezetben megreggeliztem. A várost elhagyva ismét megküzdöttem a széllel. Egy közeli faluban azonban újra rám kacsintott a szerencse egy traktor képében. Nagyon pihentető volt húzatni magam, és a szimpatikus traktoros mikor időként hátrapillantott – visszapillantó tükör hiányában - széles mosollyal nyugtázta, hogy még megvagyok. Félórás potyázásomnak egy karlendítés vetett véget, mellyel jelezte, hogy lekanyarodik.
Később a forróság kissé eltompított és egy lerövidítést elnéztem, ami plusz öt kilométert jelentett számomra. Utolsó dínárjaimat hagytam ott egy boltban, egy hideg ásványvízért és egy csokiért fejében. Útközben néhány érdekes magyar nevű települést is érintettem Kevevára, Szekerény, Ópáva, Bótos, Bégafő, Basahíd. Az írásom elején taglalt, nagyon rossz, aszfalthiányos szakaszt mindenképpen el akartam kerülni, ezért egy hosszabb útvonalat néztem ki. Nagykikinda városában kissé eltévedtem, de magyar szóval útbaigazítottak. Feketetó falunál két lehetőség előtt álltam, sajnos - mint később kiderült – a sokkal rosszabbat választottam, mert egy olyan hat kilométeres etap következett, ahol két méter egybefüggő aszfalton nem tudtam tekerni, hatalmas kátyúkkal. Egyházaskér településen elfelejtették kitenni az útbaigazító táblát, ezért megálltam a kisbolt előtt és az ernyő alatt hűsölő két férfitől kértem segítséget. Az egyik magyar középkorú férfi meghívott egy sörre, amit előbb elutasítottam, de miután kedvesen kérve felajánlott jégkrémet, vagy akármi édességet, inkább a hideg sör mellett maradtam. Sajnos a neve nem maradt meg emlékezetemben, de az, hogy az előző héten véget ért Giro Italia szakaszait, győzteseit és érdekesebb pillanatait fejből vágta, hát azt nem gondoltam volna ebben az eldugott kis vajdasági magyar faluban. Ebben a tikkasztó hőségben nagyon jól esett a hideg ital, és fel is töltődtem az ízes magyar szavak hallatán, új erővel vágtam neki a hátralévő távnak.
A rekkenő hőségben életmentő volt a jéghideg sör a jóakaróm jóvoltából
Oroszlámos községnél kaptam némi szusszanást a széltől (így az oldalamat hűtötte), de Törökkanizsa után duplán megdolgoztam ezért az előnyért, alig bírtam tizenöttel tekerni. Idővel nagyon jól álltam, ezért a rossz emlékű röszkei átkelőt mindenképpen el akartam kerülni. A Tiszasziget kishatárforgalmi határállomás este hétig nyitva volt, és még rövidebb útvonalat is jelentett. Az erős szél sötét felhőket tolt maga előtt, mely nem sok jót jelentett számomra. A Vámosok igencsak elcsodálkoztak a zászlóm feliratán, és amíg fóliáztam a csomagjaimat, rövid beszámolót tartottam nekik az eddig történtekről. Majd elindultam a nagyon jó minőségű kerékpárúton - amely egészen Szegedig elvitt - de Tiszaszigetre beérve már annyira esett az eső, hogy kénytelen voltam egy buszmegállóban menedéket keresni.
Tiszasziget és magyar hon burúval és esővel fogadta megtért hazafiát
Sokáig nem tartott a zivatar így elindultam, s hamarosan már a Tisza hídon verőfényes napsütésben hajthattam át. Még csak öt óra lévén először eltekertem a szegedi Dóm térre - ahol tizenkét nappal ezelőtt fényképezgettem -, és készítettem néhány fotót, igaz, hogy koncert miatt az egész tér le volt zárva. A leendő szállásom a belvárosban volt, ezért elindultam megkeresni, bízva abban, hogy talán most az egyszer szerencsém lesz. A társasház kaputelefonjának másik vége néma maradt, így maradt a jól bevált módszer és megállítottam egy bicajos srácot, aki rögtön felajánlotta a mobilját. A vonal másik végén a befogadóm, Gyuri jelentkezett, aki közölte, hogy fél óra múlva találkozunk. Kihasználva ezt elhajtottam egy közeli boltba és feltöltöttem készleteimet. Szállásadóm már a kapuban várt és - a bicajt a garázsába betéve - felhurcolkodtunk az negyedik emeleti tetőtéri lakásába. Sajnálkozva közölte, hogy neki el kell hamarosan mennie egy megbeszélésre, és amíg készülődött, addig váltottunk néhány mondatot. Ő az egyetemen oktató és kutatómunkát végez a hátrányos helyzetű fiatalok felzárkóztatása témában. A lakásban egyedül él, mert a barátnője külföldön dolgozik, akihez gyakran ki szokott utazni. Mikor elment, megvacsoráztam és rendezgettem soraimat az utolsó felvonás előtt. Sajnos rossz volt az internet, ezáltal teljesen el voltam zárva a külvilágtól, de legalább jó korán le tudtam feküdni. A szél egész nap csak fújt ellenem, reméltem, hogy másnapra megfordul az irány és hazarepít szeretteimhez.
A kép ismerős lehet ..... csak két hét differencia és közben beépítették a teret
14. nap: Szeged - Miskolc (296 km)
Hajnalban beteljesedett a rémálmom, hiszen arra ébredtem, hogy világos van! Majdnem öt órakor történt ez és ráadásul az ablakból kinézve a fák nagyon hajlongtak az északi szél előtt. Gyorsan összepakoltam és negyed óra múlva már Szeged körútján tekertem. A város elhagyása után szembesültem igazán a szél erejével, mely elég lassú haladásra kényszerített, és szinte áldás volt egy teherautó előzése. Baks településnél sikerült benéznem egy elágazást, és egy kanális partján kötöttem ki, ahol egy horgász elmondta, hogy egy földúton megspórolhatom a visszautat, mely némi nehézség árán meg is történt. Csongrádnál átzötyögtem a pontonhídon, majd egy vacak minőségű aszfalton nyomtam a pedált észak felé. Kunszentmárton után az erős forgalom még a javamra is hajtotta a szelet, bár nagy átlagot így sem tudtam menni. Törökszentmiklóson a két héttel azelőtt elfogyasztott lángos íze még a számban volt, de sajnos a piac már bezárt mire odaértem, így csak a szupermarket termékeivel vigasztalhattam magam.
A Tisza-gát , igaz , hogy részben aszfaltozott csak , de szinte végig tekerhető ( száraz időben )
Hamarosan a Tisza töltésén futó két nyomsávos földúton törtettem előre, mely szinte porzott a szárazságtól. Tiszabő után már kiváló aszfalton törtem a szűnni nem akaró szembeszelet és a harminc fokos hőmérsékletet, mikor az egyik átemelő szivattyútelepnél ideális árnyékot fedeztem fel az étkezéshez. Ez egy lakókocsi formájában jött és legnagyobb meglepetésemben még lakója is volt. Evés közben az ott posztoló biztonsági őr elmondta, hogy ő elsősorban a védmű fémszerkezeteire felügyel, mert különben a környék lakosságának egy rétege közreműködésével ezek a fémek a szerkezetek már valamelyik színesfém kereskedő udvarán hevernének. A másik feladata az ártér erdőségének védelme a fa tolvajok ellen.
A környék egyetlen hűvös helye egy őrbódé a fémtoljajok megfékezézét szolgálja
Kiskörére érve teljesen megdöbbentem azon, hogy a kemping strandján egyetlen embert sem láttam. Igaz, hogy péntek volt és még iskolaszezon, de a kánikula sem csábította ki a családokat a vízpartra. Ez a jelenség a Tisza-tó egész nyugati oldalára jellemző volt, egy árva lelket sem láttam fürödni a vízben. Egy őrült fazon mégiscsak akadt, én ugyanis Sarudnál legurultam a töltésről és - csak úgy mezben és betétes nadrágban – csobbantam egyet a hűs vízben. A kellemes felfrissülés után jobban esett a tekerés, bár a szél ereje nemigen hagyott alább. Szerettem volna sötétedés előtt hazaérni, ezért szinte folyamatosan gyűrtem magam mögé a szelet. Felszedtem az előzőekben eldugott vízhatlan csomagtakarómat, majd Harsányban egy fiatal társaságot megkértem arra, hogy hagy értesítsem a fogadóbizottságot az érkezésemről. Hagyományaimhoz híven még szenvedtem egy jó nagyot a két emelkedőn és melegség öntötte el belsőmet, mikor a pingyomi tetőn elém tárult a Mi-skolciánk. A belvárosból már feltűnt a Petőfi téren várakozó családi szurkolótábor. A feleségem, lányom és fiam ujjongó integetése felért egy fúvós zenekar fogadóbizottságával… meghatódva ölelkeztünk össze.
Túrám legboldogabb pillanata a szeretett családom gyűrűjében .....
Összegzés
Az elmúlt évek túráihoz képest alapvetően ez nem számított túlságosan merésznek, de aki végigcsinálja ugyanezt, az előtt megemelem a kalapomat. A túra teljes hossza 3408 km és hat nap (+ néhány óra) kifelé, két nap Isztambulban és hat nap visszafelé. Az időjárással meg lehetek elégedve, az első három nap esett ugyan eső - de nem volt hideg – aztán totális hőség – amit elég jól tűrök – és a szél, mely gyakran okozta szenvedésem. Navigációs szempontból nem volt egy túlságosan bonyolult útvonal - és néhány kisebb eltévelygéstől eltekintve – nem voltak ezzel különösebb problémáim. A terepviszonyok elviselhető nehézségűek voltak, nagyrészt dombokkal tűzdelt részek, voltak teljesen sík tájegységek (Magyarország) és volt több hegység vonulatán is átjutottam. Évek óta először nem volt semmi technikai problémám, köszönhető ez a remek kerékpáromnak (Genesis Columbia, Oláh János barátom ajándéka) és a lelkiismeretes felkészítésemnek. Szponzort az idén nem sikerült szereznem - bár néhány kísérletet tettem ez ügyben -, úgy látom még mindig nem eléggé „hírértékűek” ezek a kalandozások. Szokásomhoz híven minimál költségvetéssel oldottam meg: 60 TL, 1000 dínár, 30 leva és kb. 15.000 Ft. A Couchsurfing és Warmshowers szállások újra jól működtek (bár a telefonom hiányában kommunikációs problémák voltak), korán keltem ugyan, de mindig 5-6 órakor már megérkeztem, nagyszerű emberekkel ismerkedhettem meg.
Erőnlétben nagyon jól bírtam ezt a kalandot (bár a fogam miatt szinte folyamatosan szedtem fájdalomcsillapítót) és mentálisan is nagyon a toppon voltam. A történet pikantériája, hogy végigtekertem fél Európát, túléltem a bolgár és török kamionosok rossz hírnevét és megérkezésem után két nappal összetörtem magam. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy eredetileg két nappal többet szerettem volna Isztambulban tölteni, de nem akartam kihagyni ezt a hazai rendezésű Kondenzgyík Maratont, ahol egy lejtő alján szaltóztam egy nagyot és eltört a jobb kulcscsontom, valamint az oldalam is tele lett zúzódásokkal. Hát megérte hazasietni!
Köszönettel tartozom feleségemnek a lehetőségért és türelméért, lányomnak és fiamnak a diszpécseri és tolmácsszolgáltatásokért, munkahelyi főnökeimnek és kollégáimnak a pozitív hozzáállásukért.
Kérjük, írja meg véleményét:
Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.