Tizenöt éve hunyt el a legendás Marco Pantani

E-mail  Nyomtatás
2019. február 15. péntek
  |   Szerző: m.norbi
Címkék:

Agustin Sagasti, Frank Vanderbroucke vagy Chava Jimenez csak néhány név azok közül, akik tragikusan fiatalon mentek el közülünk. Tizenöt év telt el azóta, hogy Rimini városában 2004. február 14-én holtak találták a legendás „Kalózt”, Marco Pantanit. Il Pirata a Dolomitok csúcsai között vált igazán naggyá, de síkságon, egy tengerparti városban hagyott el bennünket. Tragikus története intő példa kell, hogy legyen minden fiatal versenyző számára, a „Kalóz” élete az igazi bizonyíték arra, hogy a csúcsról lehet a legnagyobbat bukni.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Pantani pályafutását egy doppingügy, és az azt követő, ellene lefolytatott médiahadjárat törte darabokra 1999-ben, amikor négy hegyi szakasz megnyerése után a Maglia Rosában tündöklő versenyzőt magas hematokrit-szintje miatt, egészségügyi okokra hivatkozva kizárták a Giróról. A magas hematokrit-szint önmagában nem számít doppingvétségnek, ugyanakkor az EPO használatára utaló jel, ami után akkoriban három hetes „egészségügyi kényszerpihenő” várt a versenyzőkre. A „Kalóz” rövid, ám annál nagyobb port kavaró eltiltása után már sohasem lett újra a régi, hátralévő életében folyamatosan saját démonaival viaskodott, lelkileg igen nehezen viselte, hogy sokan elfordultak tőle azok közül, akiket pedig sikeres éveiben egykor a barátainak gondolt. Depresszióval küzdött, magánéleti problémákkal, alkohol-és drogfüggőségével harcolt, és ez erőteljes kihatással volt az aszfalton mutatott teljesítményére is. Pantani versenyzésén generációk nőttek fel, fénykorában bemutatott nagyszerű hegyi támadásai révén olyan mai nagyszerű versenyzők példaképe volt, mint Vincenzo Nibali. Pantani azonban a könnyebbik utat választotta, ahonnan már nem tudott visszajönni. Hogy miért alakult így a sorsa, arról sok mindent lehetne mondani, egy biztos, egy normális világban nem ezt érdemelte volna.


Pantani pedig egészen addig a tragikus májusi napig igazán példásan építette fel a karrierjét, lépésről-lépésre haladva tette egyre magasabbra a lécet, amíg a legnagyobbak közé nem emelkedett. 1990-ben harmadik, 1991-ben második lett a „Baby Giron”. 1992-ben aztán végül meg is nyerte a viadalt, ami már elegendő érv volt Davide Boifaiva csapatvezető számára, hogy szerződést kínáljon a fiatal tehetségnek. A Carrera Jeans akkoriban igazi sztárcsapat volt, olyan nagyszerű versenyzőkkel, mint Claudio Chiapucci, Guido Bontempi, Stephen Roche, Andrea Tafi, vagy a kimondhatatlan nevű üzbég sprinter, Dzamolidine Abduzhaparov. Pantani igen hamar megtalálta helyét a csapatban, és rögtön a harmadik szezonjában, 1994-ben figyelemre méltó eredményekkel robbant be a nagy körversenyek világába. A Girón két kiemelt hegyi szakaszt (Merano és Aprica) is megnyerve, összetettben végül a második helyen végzett az orosz Jevgenyij Berzin mögött, és ami nem kis tett volt, megelőzte a nagy Miguel Induraint is. Ennyi már önmagában elég lenne ahhoz, hogy egy nagyszerű tehetség feltűnéséről beszélhessünk, a Touron azonban az olasz még egy lapáttal rá tudott tenni az addigi remek szereplésére, és az összetett harmadik helyezése mellé hazavihette a legjobb fiatalnak járó fehér trikót is.

 

Diavetítéshez kattints a képre


A következő évben, 1995-ben egy tavaszi sérülés miatt Pantani kénytelen volt kihagyni a Girót, a Touron azonban a korábban látott formájában tért vissza. Összetettben ugyan „csak” tizenharmadik lett, az Alpe d’Huez és a Guzet Neige szakaszok megnyerését viszont nem kell megmagyarázni, nagyszerű győzelem volt mindkettő. Ezek után nem meglepő az sem, hogy pályafutása során másodszor is elnyerte a fehér trikót a legjelentősebb három hetes viadalon. Korábban senkinek sem sikerült „dupláznia” ebben a diszciplínában, a „Kalóz” volt az első, aki két alkalommal is fehérben pompázott Párizsban a pódiumon. Igaz, azóta Jan Ullrich és Andy Schleck is megdöntötték ezt a rekordot, a német és a luxemburgi egyaránt háromszor nyert. Az már csak hab volt a tortán, hogy Pantani a szezon végén a kolumbiai világbajnokság mezőnyversenyében bronzérmet szerzett a két baszk nagyágyú, Abraham Olano és Miguel Indurain mögött.


Az addig szépen formálódó karrier aztán a következő másfél évben egy időre megtört, miután a felkészülési időszakban edzés közben Pantanit elütötte egy autó, ami miatt a teljes 1996-os esztendőt ki kellett hagynia, és a következő szezont is némi késéssel kezdhette csak el. Az életéről készült nagyszerű filmből azonban kiderül, hogy ez az időszak mégis erőteljes kihatással volt későbbi pályájára, ebben az évben ismerte meg ugyanis későbbi élettársát, Christinát, és az ő általa biztosított nyugodt családi háttér megteremtette a lehetőségét annak, hogy Pantani a legmagasabb csúcsokat ostromolhassa a jövőben. 1997-ben a „Kalóz” a Mercatone Uno csapatában tért vissza a mezőnybe, egy erőtől duzzadó, sikerre éhes, minden korábbinál karizmatikusabb hegyimenőt köszönthettünk újra. A Giro nem sikerült igazán jól számára, egy fekete macska (!) okozta tömegbukásban szerzett sérülései miatt fel is kellett adnia a viadalt. A Touron azonban a „Kalóz” nagyszerű teljesítménnyel bizonyította tehetségét a kétkedőknek, és jelezte, súlyos hiba volt őt leírni hosszú kihagyása ellenére is. Karrierje során másodszor is megnyerte a legendás Alpe d’Huez emelkedőt. Két nappal később Morzine-ban is a „Kalóz” győzött, összetettben, pedig az élete legjobb Tourját teljesítő Jan Ullrich, és a francia hegyivadász Richard Virenque mögött a harmadik helyen végzett.


1998 volt Pantani életében az az év, amikor felért végre a csúcsra, és egyben történelmet írt. Már tavasszal lehetett érezni, hogy valami nagy dolog van készülőben, a „Kalóz” nem kevesebb, mint kilenc győzelemmel hangolt a Giróra. Az Olasz Körön aztán felvonultatta a teljes arzenálját, az összes hegyi szakaszon a legjobbak között volt, a Pianvacallo és a Montecampione tetején pedig nem akadt nála erősebb a mezőnyben. Magabiztos versenyzéssel, végül másfél perc előnnyel győzte le Pavel Tonkovot, és hódította el karrierje során első ízben a Maglia Rosát. Azt, hogy a győzelem a legjobb helyre került, fényesen bizonyítja az a tény, hogy a rosa mellé Pantani bónuszként berakhatta a zsákba a legjobb hegyimenőnek járó zöld trikót is. Impozáns teljesítmény volt. De aki azt gondolná, hogy ezen a ponton megelégedett volna magával, az nagyon téved, másfél év kihagyás után ugyanis mindennél jobban vágyott a versenyekre, és a Giro győzelme után nekivágott a Tournak is. A címvédő Jan Ullrich volt a nagy esélyese a viadalnak, a német, az időfutamon összehasonlíthatatlanul jobb volt az összes riválisánál, és a hegyek között is az élmezőnyben tekert. De Pantanit sem kellett félteni, már a Pireneusokban belendült, a Plateau de Beille megnyerésével pedig benyújtotta igényét az összetettre is. Igazán felejthetetlent azonban az Alpokban nyújtott, a Les des Alpes szakaszon nem kevesebb, mint kilenc percet (!) hozott legnagyobb vetélytársán, dacára annak, hogy Udo Bölts és a két évvel korábbi győztes Bjarne Riis is a célig segítette az erejével teljesen elkészült rostockit. Pantani ezután megérdemelten átvette a sárga trikót, és Párizsig ki sem engedte a kezéből. Az pedig külön bravúr volt, hogy még az utolsó időfutamon is harmadik tudott lenni, pedig sohasem volt rá jellemző ez a fajta tudomány. Ezzel a győzelmével történelmet írt, Felice Gimondi 1965-ös győzelme óta az első olasz Tour győztes lett, Miguel Indurain évekkel korábbi bravúrja óta pedig az első olyan versenyző, aki egyazon évben megnyerte a Girót és a Tourt is. Bravúrját azóta sem sikerült megismételnie senkinek sem.

 

Diavetítéshez kattints a képre


1999-ben aztán Pantani ott folytatta, ahol előző évben abbahagyta, legalábbis egészen a Giro 20. szakaszáig a lábai előtt hevert a világ. Nem kevesebb, mint négy hegyi szakaszt tudott megnyerni, a Gran Sasso, az Oropa, a Pampeago és a Madonna di Pampiglio is behódolt előtte. A Pampiglio után azonban robbant a bomba, az összetettben addigra behozhatatlan előnnyel vezető Pantanit magas hematokrit-szintje miatt kizárták a versenyből, és a győzelem így a reménytelen helyzetben lévő Ivan Gotti ölébe hullott. A rá nehezedő nyomás, és az ellene folytatott hadjárat miatt végül Pantani nem indult el a Touron sem. A korábban rekordokat döntögető, csúcsokat ostromló pályafutás ekkor fájdalmasan megbicsaklott, és megkezdődött a cesenai versenyző pokoljárása, amiért végül az életével fizetett.


Pantani a Giróról történő kizárása után depresszióval, magánéleti válsággal küzdött. Szakított élettársával, Christinával, ami rettentően megviselte, ezzel elveszítette a korábban meglévő biztos családi hátterét, és versenyzőként is meg kellett küzdenie a média sokszor igazságtalan, őt becsmérlő írásaival, ami szintén nem tett jót az önbizalmának. Hegyimenőként már soha nem lett ugyanaz, mint ami korábban volt. 2000-ben tért vissza újra az aszfaltra, a Girón esélye sem volt a győzelemre, emberi nagyságát azonban fényesen bizonyítja, hogy teljesítette a viadalt csak azért, hogy csapattársát, Stefano Garzellit győzelemhez segíthesse. A kopasz olasz minden nyilatkozatában igyekezett kiemelni, mennyit köszönhetett Pantaninak a Maglia Rosáért folytatott harcában. Ugyanebben az évben a Touron még egyszer utoljára megcsillantotta tehetségét, a Mount Ventoux-n heroikus küzdelemben győzte le Armstrongot, a Courchevelon pedig a hozzá hasonlóan tragikusan fiatalon elhunyt egykori legendával, Chava Jimenezzel meccselt fantasztikusat. Ki gondolta volna ekkor, hogy ez volt pályafutásának utolsó nagy győzelme. Pantani összetettben azonban nem volt érdekelt a Morzine hegyi szakaszán beszedett 13 perce után másnap gyomorrontásra hivatkozva már nem is állt rajthoz. Ezzel együtt is ez volt talán az utolsó olyan nagy körverseny, ahol Pantani a nevéhez méltóan versenyzett. Egyben ez volt élete utolsó Tourja is.


2001 után Pantani morálisan teljesen a padlóra került. A Girón egy éjszakai rendőrségi razzia során a csapatának egyik szállodai szobájában inzulint találtak, ami miatt az olasz kerékpáros szövetség nyolc hónapra eltiltotta. Ezt a döntést később bizonyítékok hiányában visszavonták, az újabb igazságtalan meghurcolás azonban csak egy újabb szög volt Pantani koporsójában. Lelkileg teljesen megtörve, abszolút kedvetlenül versenyezve rombolta saját nimbuszát a Vueáltán, a grupettóban, sprinterek társaságában teljesített hegyi szakaszok után pedig hamar úgy döntött, hogy inkább feladja a viadalt. 2002-ben egy betegségre hivatkozva a Girón sem ment végig, és az év hátralévő részében már nem is volt hajlandó versenyezni. 2003-ban aztán a csapata és társai unszolására hála, ismét nekivágott a Girónak, ahol még egyszer utoljára megcsillantott egy kis szikrát. Úgy tűnt, ismét van kedve versenyezni, és bár két év vegetálás után nem is várhatott jobbat, mint egy összetett 14. helyezés, néhány hegyi szakaszon azért kimondottan bíztatóan versenyzett, de végül egyik támadási kísérlete sem sikerült. Úgy tűnt, hogy talán végre ki tud jönni a gödörből, de aztán a szezon további részében már nem ült újra nyeregbe, idegi kimerültségre hivatkozva lemondta az év összes további versenyét. Júniusban aztán Pantani egy magánklinikára vonult, hogy kezeltesse drogfüggőségét és depresszióját.

 

Diavetítéshez kattints a képre


2004. február 14-én érkezett a megdöbbentő hír, hogy Pantani nincs többé, testét Riminiben egy szállodában találták meg holtan. Az utolsó napjaiban sem a barátaival, sem a családjával nem tartotta a kapcsolatot, a szálloda alkalmazottainak visszaemlékezései alapján egyedül csak enni hagyta el a szobáját. Élete utolsó napjait magányosan, a világtól teljesen elzárva töltötte az egykor hősként tisztelt ikon. A „Kalózt” szülővárosában, Cesenában helyezték végső nyugalomra, temetésén 20000 rajongó mellett olyan nagyságok tették tiszteletüket, mint Franco Ballerini, Alberto Tomba, Mario Cippolini, Stefano Garzelli vagy Diego Maradona.


Pantani tiszteletére a szülővárosában, Cesenában, a Mortirolón és a Galibier-en is szobrot emeltek, a Mortirolo csúcs pedig, amely oly fontos szerepet töltött be pályafutásában, halála óta a Cima Pantani nevet viseli.

 

Győri Tamás írása nyomán...

 





Tetszett a cikk? Ossza meg ismerőseivel:



Kérjük, írja meg véleményét:

Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.


Felhasználó név:
Jelszó:
  
Szöveg:
Kérjük írja ide a képen látható karaktereket:

Eddig hozzáfűzött kommentek:

2019.02.19. 10:00
"A Kalóz mindig velünk lesz a hegyekben." (B.Gergő)

Aki teheti, látogasson el Cesenatico-ba, Pantani sírjához, de vétek volna kihagyni a Spazio Pantani-t is, ahol a pályafutásának számos relikviája van kiállítva...
Remélem pár éven belül ismét sikerül kimenni a Giro-ra. A halálfejes lobogó nem fog otthon maradni!

2019.02.16. 20:06
Hihetetlen, hogy már tizenöt éve. Számomra midig is ö volt, és ö lesz a legnagyobb HEGYIMENŐ!!! Így csupa nagybetűvel. Egyszerűen imádtam a stílusát. Amikor támadott, már sejteni lehetett, hogy nem lesz ellenfele. Zseniális bringás volt. Leginkább azt sajnálom, hogy soha nem láthattam élőben versenyezni. Szinte miatta lettem kerékpárrajongó, és mindig alig vártam a nagy körversenyeket hogy láthassam a kivételes tehetségét megvillanni. Sajnos nagyon korán itthagyott bennúnket, és nagyon hiányzik nem csak a mai mezőnyből, hanem úgy általában egy olyan kaliberű hegyimenő, aki ha egyszer elindult az emelkedőn, soha nem nézett hátra. Emlékszem, hogy szinte mindig tapsolt egyet a célban, mielőtt a magasba emelte a kezeit...
Azoknak pedig akik csak legyintenek, amikor meghallják Pantani nevét, mondván hogy ő is csak egy csaló a sok közül, azért megjegyezném, hogy önmagában a doppingszer senkit nem tesz kiváló hegyimenővé, mert erre születni kell.
Nyugodj békében, Marco.





Francia Alpok 2017. Francia Alpok 2017.
Távolság: 980 km
Szintkülönbség: 11000 m
Nehézségi fok: 8
Albán-Anzix 2017.
Távolság: 999 km
Szintkülönbség: 12000 m
Nehézségi fok: 8
Alpok kommandó 2016.
Távolság: 590 km
Szintkülönbség: 7200 m
Nehézségi fok: 8






Velo.hu bringamagazin.
Biciklis hírek, tesztek, felszerelések, túrák és apróhirdetések