Blog Csak biciklik?

Kerékpárüzlet kirakata előtt állok, nézegetem a szénből készült álmokat, mellettem egy 10-12 éves kisfiú az apjával. A srác áhítattal nézi a karbon országútikat: „apa, nézd, milyen szuper bringák!” A gyökér fel sem néz a telefonból, úgy húzza arrébb a gyereket: „hagyd fiam, azok csak biciklik.”

Én pedig elgondolkozom, a saját életem kapcsán is: tényleg csak biciklik?

Száz és ezerszámra jönnek elő a kerékpárral kapcsolatos élmények...

Úgy emlékszem, nagyjából 17 éves voltam, amikor először láttam külföldi kerékpárversenyt a tévében. Emlékszem a színes forgatagra, a hegyekre, a népsportból kiollózott nyilatkozatra Bugno-tól: „majd ha fölmegyünk a hegyekbe, kiderül, ki a jobb kerékpáros.” Órákig ültem az eurosport előtt - pont, mint most:))) - ahol a helikopterzajon kívül nem sokat értettem, de nem bírtam levenni a szemem a bringásokról, a tájról, a végeláthatatlanul meredek és hosszú hegyekről. Emlékszem a vágyra, hogy milyen jó lenne legalább egy olyan színű biciklit birtokolni, mint ők, és milyen jó lenne olyan hegyeken tekerni, mint ők…

A „bicikli”-nek hála mindkettő megadatott.

Emlékszem Pataki Józsi bácsi műhelyére, ahol először láttam „kattogós” váltókart Pataki Ibolya 5000 márkás kerékpárján. Abban az időben a Favorit volt 2000 forint, és az is a vágy tárgya volt,:)))

Emlékszem 1998 nyarára, amikor a Nella boltba belépve egy full 7700-as Dura Ace szettel szerelt kék Koga-Miyata volt kiállítva az oldalsó tárlóban, és hogy nagyjából 30 percig kerülgettek az eladók és az igazi vevők.

Emlékszem, ahogy a lányomat tanítottam biciklízni, és emlékszem, amikor először mentünk el ketten - 5 éves volt! - a „horgonyos kocsmába” fagyizni Hárosra a XI-ből.

Emlékszem, milyen boldog volt, amikor összeraktam neki egy nevére matricázott 24-es montit, és emlékszem, milyen jó volt együtt tekerni.

Emlékszem, mikor pár évvel később már a 26-os, általa választott vázon, neki tetsző alkatrészekkel, és pillangós kulacstartóval szerelt:))) montival külföldön feltekert a 10%-os emelkedőn, és emlékszem, milyen boldog volt, mert körbetekertük a Velencei tavat. És hol volt az ő boldogsága az enyémhez...

Emlékszem az első „komolyabb” kerékpáromra, egy Benottora, amire rengeteg munka és még több utánajárás volt az előző évezredben szerezni egy 105 SC váltót, és mennyire irigyek voltak rám érte…

Emlékszem a már valóban komoly, 7200-as Dura szettel szerelt KTM versenygépre szintén az előző századból, amit a 2000-es évek közepére fordulva felváltott az általam épített/összeéhezett acélvázas muffos Olmo, 6500-as Ultegrával. Akkor az nekem a csúcsok csúcsa volt. Kilométerek tízezreit hajtottam vele, miközben már arról ábrándoztam, hogy egyszer milyen jó lenne azokon a hegyeken menni, ahol Armstrong, Pantani, Basso – ha már ilyen fantaszikus bringám van… Amit elképzeltünk, arról soha nem szabad lemondani, és a kerékpárnak köszönhetően tekerhettem azokon a hegyeken, ahol a tévében csodált ikonok hajtottak és küzdöttek egymással.

Emlékszem, milyen volt tekerni Stubán Ferivel, Antalfival, látni Filutás világrekordját a Millin. (Feri a 39/21-et forgatta úgy síkon, hogy én hiába szenvedtem már nagytányér kónuszon: távolodott...)

Emlékszem, mennyit álmodoztam titán és karbon kerékpárról, és némi időbe telt ugyan, de megépítettem a titánvázas De Rosa-t. Később a karbon került előtérbe, és amikor megláttam élőben egy a Pinarello Paris vázat, akkor el voltam veszve... Aztán a fantasztikus Marvel... Mai napig rá tudok csodálkozni a 9-10-11 sebességes Dura Ace szettek működésére, és élvezem a váltásuk hangját:)

Emlékszem az alkotás, építés érzésére, amikor a vágyott, megálmodott dolog valósággá válik.

Emlékszem egy sok évvel ezelőtti október-november környékére, a nyákos, dzsuvás időben mentem fel Dobogókőre, és valahol a Pilis közepén utolértem egy furgont, aki egy csapatmezes srácot kísért. Elmentem mellettük, és közben hallottam az apa biztatását: „látod fiam, ő is edz ilyen szar időben, gyerünk!”

Hajtás közben azon gondolkoztam, milyen jó is lenne, ha tudnék magyarnak szurkolni a nagy versenyeken. 2007-ben sírva-üvöltve átéltem Bodrogi fantasztikus VB ezüstérmét, majd kis szünet után, 4000 nap elteltével egy fiatal csömöri srác hegyiszakaszt nyert élő adásban a fiatalok legfontosabb versenyén, a Tour de L’Aveniren. Két évvel később a csömöri gyerek rózsaszínbe öltözött 3 napra – és rózsaszínbe öltöztette az országot is!

Emlékszem, milyen volt megélni Valter rózsaszín trikóját, másnap olyanok is érdeklődtek a kerékpárról, akik utoljára gyerekkorukban bicikliztek... Hihetetlen volt, hogy rajtam kívül még sok-sok hülye rózsaszín sapkában, trikóban, egymáson röhögve és ujjongva járkált a városban 3 napig:)

Emlékszem, 13 évvel ezelőtt „teszteltem” - valójában élvezhettem - egy Bianchit, és ott beszélgettem hozzám hasonló kerékpárimádókkal. Közülük az egyikkel pár héttel később találkoztam a Biondó előtt – Márti szokás szerint késett – és a nálam lévő hideg sör révén megismerkedtem egy copfos, rendíthetetlen Campagnolo hívő Colnago Master tulajdonossal:) Az ismeretségből barátság lett, és neki köszönhetően valósíthattam meg életem egyik álmát: kerékpározhattam az addig csak képernyőn látott tájakon. Megmászhattam a Pordoi-t, Grossglocknert, Giau-t , Sellát, Gardenát, Marmoladát, stb. és fényképezkedhettem Simoni kőbe zárt kerékpárjával. Haldokolhattam a Zoncolanon és a Tre Cime-n (hazudok, minden hegyen haldokoltam), szurkolhattam csodálatos helyszíneken olyanoknak, mint

Garzelli, Menchov, Valverde, Purito, Carapaz, Cavendish, Cunego, Contador, Nibali, Basso, Scarponi, Landa, Quintana, Nieve, De Gendt...

Látom magam előtt Contadort, amikor pont előttünk megindul a Grossglockneren, és előttem van Scarponi 2012-ben: a görcs miatt nem tudott menni Purito és Hesjedal támadásával (hiába üti a combját ököllel) és úgy ült a kocsiban Cortina D' Ampezzo-ban, mint egy lefosott kilométerkő.

Emlékszem, mennyire vágytam arra, hogy hazai versenyzőnek szurkolhassak egy nagy nemzetközi versenyen… Mostanra eljutottunk oda, hogy Dina, Fetter, Peák, Valter alanyi jogon szerepel a profik között, és meg fogjuk élni, hogy szakaszokat, majd versenyek fognak nyerni.

Talán nyálas és lányregényeket idéző, de tény: a kerékpár miatt még a nagybetűs SZERELEMben is részem lehetett - pedig nagyon nem egy lányregény az életem. A kerékpár kapcsán találkozhattam egy olyan nővel, akiről a férfiak nagy része csak álmodhat, és akinek az élete része lehettem 8 éven keresztül. Emlékszem a mondatra Pistitől: „Jövőre jönni akar velünk a Giróra valami tanárnő, állítólag jól megy hegyen...”

Emlékszem milyen volt látni a magyar körverseny prológját Siófokon és rajtját Esztergomban a lányommal, és üvölthettem (sajnos csak tévén keresztül) Attilának, amikor a Kékesen (a felejthetetlen Sipi szavaival élve) úgy indult meg, mint amikor a lift leszakad:)

Emlékszem, amikor először indultam neki egy 10%-os emelkedőnek, amit falnak láttam, és 300 méter után győzött a „hegy.”

És emlékszem, milyen volt megmászni valóban komoly hegyeket, amikor már a fülemmel is rásegítek a hajtásra:)))

Emlékszem, milyen volt várni a mezőnyt az első Giro-szakaszon: meghallod a helikoptert, aztán erősödik a zúgás, hangosodik a tömeg, majd a hangorkán elnyomja a helikoptert és rajongóvá változik az addig nyugodtan álldogáló nagymama, eldobott kulacsért ugrik az édesanya, és tisztes családapák üvöltenek torkuk szakadtából, kereplőt és sört rázva, mivel megérkezett a szökés. Amikor feltűnik a mezőny, akkor tényleg komolyra fordul az őrjöngés:)

Emlékszem a csalódásra, ami éreztem, mert nem lesz itthoni Nagy Rajt, és emlékszem az örömre, amit éreztem, mert legalább volt Giro, és indult rajta Dina és Valter. Pár napon belül végre átélhetem a Giro rajtot itthonról, ami egy kívülállónak felfoghatatlan dolog! Egy országúti kerékpársportért rajongónak ezzel ellentétben felfoghatatlan dolog:)))

11 évvel ezelőtt „csak biciklik” kapcsán jutottam ki először a Giro-ra, átélhettem olyan élményt, ami azóta is örök szerelem:

Amore Infinito

Sorolhatnék még millió élményt és dolgot, de minek? Rengeteget kaptam a kerékpározástól!

Tényleg csak biciklik?