Blog Bringával Koppenhágából, avagy hogyan hajszoltam magam keresztül fél Európán
0. Nap: Budapest – Koppenhága (repülősdi)
Korábban már többször írtam, hogy a túráimat megpróbálom két hétbe „bepréselni” ez ekkor sem volt másképp, így péntek délután kocsival felutaztam a Liszt Ferenc repülőtérre, ahol már várt Gergő (a lányom férje) kipakoltuk a felszerelésemet, majd elvitte a kocsit az otthonukhoz. Az előző repülős túrákból okulva már otthon alaposan becsomagoltam a kerékpárom egy nagy papírdobozba, különös védelmet adva a hajtóműnek és a hátsó váltómnak.
A becsekkoláshoz az elsők között érkeztem, minden rendben lezajlott, hamarosan a tranzitzóna kényelmét élvezhettem. Mivel még maradt több, mint egy órám a beszállásig, ezért kihasználtam az ingyen wifit és a termékkóstolások bőkezű lehetőségeit. Aztán két óra repülés után landoltam a Kastrup repülőtéren a dán főváros dél-keleti szegletében. Szerencsére hamar megtaláltam a külön sporteszközöknek fenntartott kiadópultot, aztán húsz perc szerelősdi után üzemképessé tettem a bringámat. Innen mintegy hat kilométer tekerés után értem el a központ Kongers Nytorv terét. Előzőleg jól betáraztam az útvonalamat, de innen sikerült egy utcával eltérni, így egészen más irányba indultam tova. Egy- két kereszteződés után ráéreztem a rossz irányra és megpróbáltam korrigálni, de még jobban elkeveredtem, ezért segítséget kértem egy fiatal társaságtól, akik eligazítottak és tíz perc múlva már csengethettem a leendő szállásadómnál. Hamarosan egy kedves fiatal hölgy nyitott ajtót és barátságosan beinvitált.
Clara egy végtelenül kedves teremtés, aki már a levelezéseink alkalmával is maximális segítségéről tett bizonyságot. A férjének el kellett utaznia egy konferenciára, nagyon sajnálták az elmaradt találkozót, hiszen ők is sokat használják a kerékpárjukat, bár inkább helyi közlekedésre és rövidebb túrákra. Már megérkezésemkor szorgalmasan sürgölődött a konyhában és hamarosan az alábbi vegetáriánus finomságokkal terítette meg az asztalt.
Bizony a húsgombócoknak álcázott zöldséges szója a mellékelt szósszal olyan ízkavalkádot alkotott, hogy a nagy részét jóízűen megettem. Később még beszélgettünk egy jót és Clara segített a másnapi programom kidolgozásában, majd nyugovóra tértem.
1. Nap: Koppenhága - Odense 150 km
Nagyon sok túrabeszámolóm kezdtem azzal, hogy „hajnal három óra, megcsörren a telefonom ébresztője”, nos most is így indíthatnám a történetem, de úgy látszik már öregszem, ezért csak azért is öt órakor keltem fel Koppenhága egy belvárosi lakásában. Szokás szerint gyorsan összeszedelőzködtem, és kihordtam a cuccaimat a társasház közös udvarán éjszakázó bringámhoz. Clara - a vendéglátóm – ugyan este jelezte, hogy ő szombaton nem ébred fel ilyen hajnalban, de azért csak kijött a szobájából egy elköszönés idejére. Még ellátott néhány jó tanáccsal, aztán elbúcsúztunk egymástól.
Első utam a kikötőhöz vezetett, ahol ezekbe a meseszerű pagodákba botlottam.
Aztán a parton kóvályogtam, ahol a hajnali időpont ellenére találtam egy kutyasétáltató fotóst. Nagyon kellemes tengeri szél fújdogált. A város kis hableányát sajnos „benéztem”, mert ellenkező irányba indultam el, pedig alig kétszáz méterre voltam tőle.
Majd eljutottam a királyi palota (Amalienborg) négy épületből álló terére, ahol a felső szinteken ma is a királyi család téli rezidenciája található.
A hatalmas nyolcszög alakú tér közepén V. Frigyes lovasszobra figyeli a Frederiks templom egyedi kupoláját.
Koppenhágát több csatorna is átszövi, sok mutatós kis híddal, érdekes, hogy egészen másképp fest mint „Észak Velencéje” Stockholm a komolyabb kőhídjaival, vagy Amszterdam a sűrű csatornahálózatával.
Ez a híd a háttérben látható egyik fő látványosságot, az új kikötőt (Nyhavn) köti össze a Christianhavn városrésszel és látni, milyen teret biztosít a biztonságos tekeréshez. Egyébként ettől még látványosabb hídja is van a városnak, amit egyszerűen kígyónak neveznek, ahogy tekereg a házak között és a csatorna felett. A 700 ezres lakosság naponta 1,2 millió kilométert teker (egy felmérés szerint), ami alapján az egyik „legbringásabb” főváros.
Előtérben Borsen épülete, mely 1620- ban épült és a közelmúltig tőzsdepalota funkcióját látta el a jellegzetes csavart tornyával. Háttérben a Christiansborg, mely épület ad helyet a parlamentnek, a miniszterelnöknek és egyes részeit a királyi család is használja, de a nagy része nyitva áll a nagyközönség részére is.
Egy jellegzetessége a dán fővárosnak a Royal Copenhagen hotel, a korai időpont miatt üres a máskor tömegeket elviselő belváros.
A híres bevásárlóutca a Stroget, háttérben a Rundetárn-torony, mely tetejéről nagyszerű kilátás a városra és mely belsejében kiállításokat tartanak. Az előzőekben nem törekedtem totális idegenvezetői bemutatásra, csupám amerre jártam – és fotókat készítettem – néhány jellegzetes pontot mutattam be. Ebben a 3-4 órában jól érzékeltem a kerékpárosok paradicsomát, azonban a korai időpont és a hétvége miatt a tömeges bringáséletből – mely egyébként jellemzi a várost - kimaradtam. A biztonságos közlekedésre viszont rengeteg jel is utalt, kezdve a széles kerékpárutaktól és leválasztott sávoktól, a külön jelzőlámpákon, figyelmeztető táblákon és kerékpáros hidakon keresztül az egész forgalomstruktúráig. Bár még szívesen elidőztem volna a dán fővárosban, de terveim szerint még vagy százötven kilométer tekerés várt rám, így nekiiramodtam.
A városból való kijutás viszonylag egyszerű volt, hiszen előre elterveztem és segítségemre is volt egy főútvonal, mely szinte a központtól nyugati irányba kivezetett a városból. Szombat lévén alig volt autóforgalom és mindvégig külön úton, illetve sávon haladhattam.
Az első nagyobb város, amit érintettem az Roskilde volt, ahol a főtéren szabadidős fesztiválba botlottam, ahol különféle turisztikai egyesületek programokat ajánlottak és bemutatókat tartottak. Az egyik - kerékpáros túrákat szervező - sátorba be is invitáltak és részletesen kifaggattak a túrám részleteiről, miközben kávéval, üdítővel és aprósüteményekkel alaposan elláttak. Az időjárás meglehetősen mostoha volt, borult idő és hűvös szél jellemezte, de különösebben nem befolyásolta a haladásomat.
Utamat folytatva láttam meg ezt a különleges építményt, mely egy rozsdás vasszerkezetbe bujtatott erőművet és annak kéményét takarta. Nem igazán értem a gyakorlati részét eme megoldásnak, de mint látvány egészen lenyűgöző. Európában több helyen is láttam már épületeket, hidakat, melyek acélszerkezeteit látszólag semmivel sem védték a korróziótól, de jóval szerényebb méretekben.
Aki csak hallomásból ismeri Dániát, az sík vidékre gondolhat, mely alapjában igaz is (a legmagasabb pontja 172m), de a fotókon is láthatóan sok ilyen lankás területe van, bár ezek csupán 60-70 méter szintkülönbséget takarnak. Ezzel különösebben nem is volt problémám, de az erős széllel mindinkább, a tengeri áramlatok igencsak szedték belőlem a wattokat. Szinte egész nap - a fotón is jól látható – biztonságos kerékpársáv és bringaút kísérte utamat és minden jármű nagy ívben előzött, ami nagyon jóleső nyugalmat adott a tekeréshez.
Nagyon jól haladtam és délután négy körül már landoltam Korsor városka vasútállomásán, ahol a képeken látható urak megvendégeltek egy hideg sörre. No, de ne rohanjunk ennyire előre, nézzünk egy kis földrajzot. Dánia területének nagy része szigeteken fekszik (a közel 10000 sziget közül csupán 76 lakott), melyek közül a legnagyobb a Sjaelland (ezen található a főváros is) és ezt a Nagy-Baelt híd köti össze a Fyn szigettel. Ezen a hídon autópálya és vasúti közlekedés lehetséges, így mindenképpen külső segítséget kellett igénybe vennem. Az egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb verzió szerint a híd előtt található benzinkút előtt stoppolok egy autót, ami átvisz a szemközti oldalra, a másik lehetőség pedig a vonat. Ki is álltam – a túloldali város nevét jelző táblával - a körforgalom elé stoppolni, de elég gyatra forgalom mellett kevés lehetőség adódott arra, hogy bringástul átvigyen valaki. Gondolom az elmúlt évszázadban sem láttak még ilyen jelenséget és mire felfoghatták, hogy mit is szeretnék, akkorra már felhajtottak az autópályára. Egy órát adtam ennek a lehetőségnek, aztán eltekertem a pár kilométerre található vasútállomásra. Az állomáson csak automatából lehetett jegyet venni, ezért megkértem a fotón is látható fiatalembereket, hogy segítsenek a dán nyelven közölt informálódásban.
Szerencsém is volt, hiszen alig tíz perc sörözgetés után befutott a vonat és elbúcsúztam az alkalmi ismerőseimtől, akik focimeccsre igyekeztek. Nemhiába próbálkoztam a másik lehetőséggel, hiszen tudtam, hogy itt fenn északon nem lacafacáznak a jegyárakkal, le is gomboltak tőlem 135 dán koronát (kb 5500 Ft) arra a tizenöt perces luxusutazásra.
Lehet, hogy jobban jártam volna, ha ezt a vízen járó bringát béreltem volna ki…
A híd egyébként összesen 18 km hosszú és három részből tevődik össze, a keleti vége 6970m, melynek része egy 1624m hosszú pilléres híd, ami 65 méter magas, ezen a szakaszon a vasutat alagútban vezetik. A nyugati része egy 6611m hosszú pilléres híd, itt már a vonat is hídon halad és a két részt egy sziget (Sprogo) köti össze. Érdekesség, hogy 1998- ban adták át teljes hosszában, addig kompokkal oldották meg az átkelést.
A szerelvényről Nyborg városában leszállva folytattam az utamat, valamivel több, mint harminc kilométer volt még az aznapi penzumom. Végig kerékpárút és remek minőségű aszfalt várt. Ilyen ideális körülmények között nem okozott nehézséget a táv és hamarosan Odense-ben (Dánia harmadik legnagyobb városa) találtam magam.
Hamar megtaláltam aznapi vendéglátóm, Grant bájos családi házát a beton és üvegszerkezetek között. Nagyon barátságosan fogadott az angol születésű házigazdám, kisvártatva megérkezett a kedves felesége, Lene is. Kellemes kis szobát kaptam és pillanatok alatt le is amortizáltam a szétrakott cuccaimmal. Gyors tusolás, vacsora, majd a nappaliban beszélgettünk egy jót. És mit hozott a véletlen? Aznap volt a Bajnokok ligája döntő két angol csapattal és egy angol úr házában nézhettem végig. Grant a Tottheman pártján állt én meg a Liverpoolnak drukkoltam, így elég érdekes este elé nézhettünk. Alig bontottuk fel az első sörünket, mikor a Liverpool vezetést szerzett és innen izgalmassá lett a mérkőzés. Az angol nyelvtudásom kevésnek bizonyult a futball szakkifejezéseinek megértéséhez, de a házigazdám vérbeli szurkoló lévén hevesen magyarázta a történéseket. A második félidőben kissé ellaposodott a mérkőzés és én bizony a fáradságtól belealudtam a szurkolásba, ám a végén a Pool még bevart egy gólt, amire felriadtam. Elalvásom előtt végig gondoltam a sok történést és elégedetten nyugtáztam: elkezdődött idei kalandozásom.
2. Nap: Odense – Itzehof 311 km (1100 m)
Hajnali három óra… régen volt már ilyen korai ébredés, de hozzá kellett szoktatnom magam. Grant már a konyhában serénykedett, kávával és szendviccsel várt, halkan beszélgettünk még pár percet, aztán belevetettem magam a város éjszakai világításába. Bár a kitörési tervem megvolt, de némi porszem jutott a gépezetbe, így nem volt problémamentes a kijutásom a városból. Szerencsémre kerékpárút kísérte utamat, hosszú egyenesek és viszonylag enyhe idő támogatott.
Pirkadatkor megérkeztem Middelfart városába, ahol a főtéren megterítettem magamnak egy padon. Éppen csak elkezdtem a reggelim, mikor a szemközti kávézó felől egy úr átsétált és egy hatalmas pohár kávét nyújtott át némi aprósütemény kíséretében. Kissé meglepődtem eme jótétemény láttán, hálásan megköszöntem és érdeklődésére elmeséltem röviden a történetem. Nem először fordult már meg velem hasonló eset, de minden alkalommal elfog egy jóleső érzés, hogy vadidegen emberek milyen kellemes pillanatokat tudnak szerezni.
A Fyn – sziget nyugati oldalára értem, ahol a képen látható Lillebaeltsbroen – híd köti össze a szigetet a szárazfölddel. Nem semmi látványt nyújtott a maga 120 méteres magasságával, bár a hossza (1700m) eltörpült az Öresund (4055m), illetve a Nagy-Belt -híd (10km) mellet és sajnos ráadásul autópályaként funkcionál.
Így maradt nekem az „Öreg-híd”, mely egy kevésbé látványos átkelést tartogatott számomra. Viszont már a hídra vezető út is gyanús volt, hiszen egy autóval sem találkoztam, mire azzal nyugtattam magam, hogy nagyon kora reggel volt, bizonyára még alszanak az emberek. A híd előtt aztán sorompó, akadályok, táblák jelezték, hogy bíz felújítás miatt ez le van zárva! A lehetőségeim száma a nulla és egy közé esett, ha itt nem jutok át, akkor mehettem volna az autópályához stoppolni, ami nagy bizonytalansággal és időveszteséggel járt volna. így átverekedtem magam a betontömbökön és szép csendben megközelítettem az őrbódét, majd elsunnyogtam mellette. Ezután csak a felmart aszfaltdombokon és betonvas hegyeken kellett átevickélnem és ez a tevékenység annyira lefoglalt, hogy egyáltalán nem élveztem az átkelést. A túloldalon már gyülekeztek a munkások és az egyik hevesen integetett felém. Egy pillanatra belém fagyott a lélek, és csak reménykedtem, hogy nem küld vissza a túlsó oldalra, mert akkor kitörök mint Zrínyi... Mikor odaértem hozzá, akkor tökéletes angolsággal érdeklődött, hogy miért nem a híd szélén – egy betonfallal eltakart – futó a kerékpárutat használtam. Elnézést kértem és nem akartam elmagyarázni neki, hogy odaát pánikomban csak az őrbódéra és az átjutásomra koncentráltam és teljesen kimaradta híd szélén az a másfél méteres nehezen belátható csík. Gondolom jót mosolyogtak ezen a szakadt figurán, aki nehezen átvergődött az építési akadályokon, ahelyett, hogy lazán áttekert volna a sávjában és élvezte volna a látványt. Ezután egy húszast pedálozva értem el Kolding kikötőjét, ahonnan délnek fordítottam a kormányt és remek napsütésben, ám totális szembeszélben alig haladhattam. Az addigi szakaszokon szinte végig első osztályú aszfalttal borított kerékpárutakon gurulhattam és ez itt sem volt másképpen.
A közlekedési infrastrukturára jellemző ez a fotó, melyet Haderslev városka szélén készítettem, ahol öt irányba ágazott el ez a bringás körforgalom, mely felett az autós változat kapott helyet. A kép sajnos nem éles ahhoz, hogy elolvashassuk a táblákat, de higgyétek el, hogy tökéletesen tájékoztatott a helyes irányról.
Aabenraa homokos tengerpartján éreztem némi csábítást ahhoz, hogy megmártózzak, de a „hűs habok” teljesen eltántorítottak ebbéli vágyaimtól, ráadásul az idővel eléggé megcsúsztam, főleg a tomboló szélnek köszönhetően. Az előzetes időtervemet ugyan síkra terveztem, de ezen a vidék tele volt 50-60 méteres „buckákkal” és bizony ezek és a szél leküzdéséhez mozgósítanom kellett minden energiámat.
Délután kettő körül értem el a német határt és Flensburg kikötőjében némi eleséget toltam magamba, miközben élveztem a napsütést és a járókelők nyugalmát. Németországba átérve már csak egyes szakaszokon kísérte bringaút az utamat, - olykor leállósáv sem volt – de biztonságban éreztem magam, az autók nagy oldaltávolságot tartottak mellettem.
A városok számomra csupán akadályokat jelentettek számomra, de egyszer-kétszer csak megálltam egy szép tartalmú fotó elkészítéséhez. Persze a helyzetkihasználásom maximális volt, hiszen a Grant készítette szendvicsekből majszolgattam rendesen. Délután öt óra körül értem el Rendsburg-ot és a Kieli-csatornát. Ez a világ legforgalmasabb mesterséges tengeri hajózóútja, mely Kielt (Balti tenger) köti össze az Elba torkolatával mintegy 100 km hosszan, azért, hogy kiváltsa a Dánia északi csücskét megkerülő hajózási útvonalat.
A városban nincs híd, hanem egy közúti és egy gyalogos alagút van húsz méterre a folyó alatt. Mindkét oldalon hatalmas (3x4 m) liftek szállítják az embereket le-fel, majd a 140 méteres alagúton keresztül juthatunk át a másik oldalra. A liftre tíz percet is vártam, de a mélyben - olyan hat méter széles alagútban - kerékpárral is közlekedhetsz a gyorsabb haladás érdekében. A várost elhagyva mellékutakon folytattam az utamat, ahol kutyatámadásnak is részese lettem, de a segítségemre siető gazda megmentett. Az esőtől viszont már senki sem mentett meg és teljesen eláztam az egyórás nyári záporban. Sajnos egy kereszteződést benéztem, ezért egy jókora kerülő is bekerült (kb. 14 km), ami az akkori esős órákat figyelembevéve nagyon bosszantóan hatott és az addigi időcsúszásom is tovább dagadt.
Már kezdett sötétedni (vagy csak borús volt az idő), mikor elértem aznapi végállomásom szélét. Természetesen előre eltervezett lerövidítésem volt, de sajnos eltévedtem, mint ahogy az elő is van írva. Itzehoe egy 32 ezres kisváros, mely nem is olyan kicsi, ha meg kell találni benne egy házszám nélküli panelházat, illetve logikátlan épületszámokkal ellátott házak között. Több, mint háromszáz kilométerrel a lábamban nem sok energiám maradt a probléma megoldására, de szerencsémre egy bringás kolléga elkalauzolt a megadott címre.
Csöngetésemre hamarosan megjelent egy mosolygós, szakállas férfi és segítőkészen felcipelte a zsákjaimat az ötödik emeleti lakásába. Hinrichs egy szimpatikus, korombeli vendéglátó, már vacsorával várt és közben beszélgettünk mindenféle dolgainkról. Ő, olyan szabadszellemű művészféle, aki fából faragott tárgyakat készít (állólámpa, képkeret, használati tárgyak) és ez látszik a lakása berendezésén. Akkor egyedül élte kissé puritán életét, rengeteget kerékpározik és olykor komolyabb túrákra is vetemedik. A vacsora után tusolás, gyors kapcsolatfelvétel az otthoniakkal, majd a beszélgetésünkbe beleszunyókálva, jobbnak láttam eltenni magam másnapra. Hosszú és tartalmas nap állt mögöttem, rengeteg élménnyel, bízva a további folytatásban merültem álomba.
3. Nap: Itzehoe – Meppen 316 km
Fél négy, ébresztő, Hinrichs már kávéval fogadott és felajánlotta, hogy kikísér a városból. Ez azért is esett nagyon jól, mert az egész városon keresztül kellett jutnom, és bár volt tervem, de – mint azt már megtapasztalhattam – ez nem mindig sült el jól. A kivilágított utcákon suhant előttem a „kolléga”, bevallom azt sem tudtam, hogy merre járunk, csak nyomtam a pedált. Kiértünk egy folyópartra, ahol remek kerékpárúton haladtunk dél felé és mintegy félórás hajsza után landoltunk a Stör folyó hídjánál. Itt Hinrichs elmagyarázta a további útvonalat, majd búcsút intettünk egymásnak. Hamar eljutottam Breitenburg-ig, ahol aztán beütött a krach, ugyanis összekeverődött a partnerem által megadott instrukció az általam eltervezettel. A falu még csak ébredezett, érdeklődni senkitől sem tudtam, ezért elindultam dél felé, hisz ez volt az irányom. Kezdtem ideges lenni a következő miatt: az Elba folyó errefelé nincs híd (a három kilométer széles torkolat és a hajóforgalom miatt) így Glückstadt-ból komppal kellett átkelnem a folyón. A napi penzum miatt el kellett érnem az első kompot, ami 5:15-kor indult, mert a következőre egy órát kellett volna várnom. Időben elindultam ugyan, de az eltévedésem miatt már késében voltam a mintegy húsz kilométerre már nem maradt egy órám sem, közben egy autós megkérdezésekor derült ki, hogy „mellékvágányon” haladok.
A helyes utat megtalálva borzasztó tempóra kapcsoltam, olykor a negyvenbe is beletrafáltam. Az órámat állandóan figyelve szinte önkívületi állapotban hajtottam, bár behozhattam volna napközben azt az egyórás késést, de presztizs kérdést kovácsoltam mindebből. A kompkikötőhöz közeledve láttam a hajót és az előtte sorakozó autókat (az órám szerint 5:17 volt). Elhaladva mellettük felhajtottam a kompra. Éppen csak elhelyezkedtem, mikor felhúzták a rámpát és már indult is a járgány.
Miután kissé lenyugodtam, kezdtem élvezni a nap első sugarainak érintését és a végtelennek tűnő folyó lágy ringatását. Közben a – képen jól láthatóan – egy óceánjáró húzott el felettem, füstfelhőt eregetve. A folyó már itt is több, mint három kilométer szélesen hömpölyög, pedig a tengertől még legalább ötven kilométer választja el, ellenkező irányba - szintén 50 km – fekszik Hamburg, mely Európa harmadik legnagyobb kikötője, tehát a nagy óceánjárók igen nagy forgalmat bonyolítanak az Elba ezen szakaszán. A komp megkerülte Rhinplate szigetét és mintegy félórás menettel érte el a túlsó partot és mindezért 2+1,5 Eurót fizettem.
Holstein tartományban (a szakértők a tehenekről felismerhetik) folytattam utamat az egyre melegedő időben, de erős széllel, ami a turbináknak kedvező volt ugyan, de nekem pont szemből fújt. Viszonylag gyakran tekerhettem párhuzamos kerékpárúton, de a közbenső szakaszokon sem kellett nagy forgalommal szembenéznem, így csak az erő széllel küzdöttem, de nagyot. Rengeteg energiámat felemésztette a szélcsata, többször is inkább bevállaltam a hosszabb, kerülő utat és ez természetesen hozta az eltévedések esélyét is.
Dél körül értem el Brake kikötőjét, ahol a kompra várakozva ilyen és ehhez hasonló szerelvények érkeztek be vagy tucatnyian. Mercedes Unimog nevű kisteherautókkal foglalkozó egyesület tagjai gyülekeztek, akik különféle lakókocsikat vontatva járták az utakat szabadidejükben, éppen egy olyan találkozóra igyekeztek, ahol több száz ehhez hasonló járgányok gyűltek össze. A Weser folyó egyébként - az Elbához hasonlóan – Bréma kikötőjét (Németország második legnagyobb kikötője) köti össze - 120 kilométeren keresztül - a tengerrel és a nagy tengeralattjárók miatt itt sem épültek hidak, az átkelést főleg kompokkal oldják meg, illetve egy-két alagúttal. A kompon végre kifújhattam magam, ebédeltem és a menetdíj (1,20 Euro) egészen reális volt. A délutánom sajnos a hajszáról szólt leginkább, olykor 1,5-2 órás késésben voltam az eredeti tervemhez képest. Sok kis német városon áthajtottam, de sajnos csak kevés fotót készítettem, azok sem a legjobb minőségűek. A túrám egyik sarkalatos pontja - terveim szerint – a hajózható csatornák mellett való tekerés és ennek túlnyomó része ugyan Hollandiában lett volna, de már a német oldalon is becsatlakoztam a Küstenkanal nevű csatornához, mely Oldenburg és Dörpen között hajózható és mintegy ötven kilométeres szakaszán társult hozzám. Sok hajóval ugyan nem találkoztam és gyér forgalmú országút vezetett mellette, de nagyon megnyugtató volt számomra a víz közelsége. Egy kereszteződésben a táblákra hivatkozva indultam el és csak tíz kilométer után jöttem rá, hogy rossz irányba megyek, tudniillik én a holland Meppen falucskába tartottam, miközben a német Meppen város sem volt messze és sokkal nagyobb település lévén a táblák azt jelezték.
Hét óra után értem el a holland határt, bizony a késedelmem kissé aggasztott, hiszen még több, mint ötven kilométer volt hátra, fáradt voltam és kimerült. Küldtem egy üzenetet a szállásadó partneremnek, hogy késni fogok, majd nekiiramodtam. Emmen városában a dekoncentráltságom miatt sikerült benéznem egy kereszteződést, így itt is túlóráztam egy kicsit, meg is álltam egy rövid vacsora idejéig. Már kezdett sötétedni, egy mellékúton haladtam, mikor éles koppanásokat éreztem először a sisakomon, majd a karjaimon. Aztán az arcomba is belevágódott valami, kissé megijedve álltam meg. Megtámadtak a bogarak! 3-5 cm hosszú fekete keményszárnyú szörnyetegek voltak és valószínűleg a fejlámpám fénye miatt buktak rám. A zümmögésük alapján több százan is lehettek, alig tudtam elhessegetni magamtól a siherehadat. Világítás nélkül nekiindultam az útnak, alig láttam valamit, csak a középen futó fehér csík vezetett. Talán tíz percig tartott, míg elhallgatott a zümmögésük és végre fellélegezhettem. Este tíz óra is elmúlt, mikor megérkeztem Meppen-be, ahol simán elmentem a megadott cím mellett. Totál sötét volt az utcában és házszámok nem voltak. Tudtam, hogy egy kis privát kempinget kell keresnem, de nem találtam a bejáratát. Felhívtam a partneremet és öt perc múlva már megérkezett Jill a kerékpárján, az utca végébe.
Alig győztem mentegetőzni a vendéglátóim előtt a nagyon késői érkezésemért, de ők csak mosolyogva és kedvesen hárították el és már tálalták is elém a finom és szénhidrátokban gazdag rizsestésztát. Miközben szürcsöltem a hideg sört, beszélgettünk az ő életükről és a túrámról is. Megtudtam, hogy alapból ezt a kis családi kempinget vezetik, van néhány szobájuk is, de főleg rendszeresen visszatérő lakóautós vendégeik vannak. Van nekik persze „normális” munkahelyük is: Jill tanít, Jan Aart pedig mérnökféle. Évente többször kerékpártúráznak, főleg a környező országokban, de jártak már Olasz és Spanyolországban is. Jill és Jan Aart olyan barátságos környezetet rittyentet nekem, hogy el is felejtkeztem a napi fáradságomról, bosszúságaimról és egy óra alatt feltöltődtem energiával. Kaptam desszertet is, sőt Jill összeszedte a lakásban található édességet és nassolnivalót, majd betömködte a táskámba. A gyorstöltés ugyan hatásos volt, de nagyon kezdtem lemerülni, - ők is látván ezt – felkísértek a képen látható kellemes szobába és gyors tusolás után beadtam a szunyát. Kemény két nap állt mögöttem és akkor tudatosodott bennem a gondolat, hogy alaposan túltoltam a tervezésben ezeket a napi etapokat, de némi bizodalmat adott, hogy másnap „csak” kétszáz kilit kell abszolválnom.
4. Nap: Meppen – Amszterdam - Amstelveen 196 km
Alig négy óra alvás után kiugrás az ágyból, gyors pakolás és hamarosan már az út sötétsége lett a párom. Terveim szerint két óra körül beérek a holland fővárosba és délután lesz időm ott csalingázni.
Ennek megfelelően keveset pihenve, szinte folyamatosan hajtottam, sajnos a nap nem egyedül kelt fel, hanem hozta magával az erős szelet is. A településeken iskolakezdés volt és a sok szőke gyerek mind bringával közelítette meg az oktatási objektumokat. Érdekes volt látni, ahogy csoportokba verődve tekertek a hatéves copfos kislányok és a tinédzserkorú fiatalok. Volt, aki csak városon belül, de sokan 10-15 kilométeres távolságból is vidáman nyomták a pedált. Természetesen itt is nagyrészt kerékpárúton, esetleg szaggatott fehér csíkkal elválasztott sávon haladhattak és látszott rajtuk, hogy ebbe szinte beleszülettek.
Az egyik ilyen farmról épp előttem kanyarodott ki egy tíz év körüli fiú és egy nagyobbacska lányka. A pofaszélben nem nagyon haladtak, így mikor melléjük értem, intettem, hogy álljanak be mögém. Rögtön vették a lapot és szépen behúztam őket a 3-4 kilométerre lévő faluig, bár nem túl nagy tempóban, mert nekem is igencsak kapaszkodnom kellett. Korábban már említettem, hogy elég sok csatorna melletti utat beterveztem errefelé, ami nagyon bejött, gyér forgalom jellemezte ezeket az utakat, bár sajnos nagyon kevés hajóval találkoztam és nagy bánatomra még kevesebb lakóhajóval.
A szembeszél sok energiámat kiszedte, így gyakran pillantgattam hátrafelé és ha feltűnt egy gyorsabb kolléga, hát én – szégyen, vagy nem – be is álltam szorosan mögéje. Persze a gyanúsan gyorsan közeledő „mozdonyokra” bizony rá is kellett készülnöm, mert egy E-bike másképp úgy elhúzott mellettem, hogy esélyem sem volt ráakaszkodni. Amikor már mögöttem járt és is felgyorsítottam és felvettem az ő sebességét és utána már – még ha nem akarta volna – sem tágítottam mögüle. Az én átlagsebességem általában (síkon, szélcsendben) 25km/h, pofaszélben ez lecsökkent tizenöt környékére, de így szélárnyékban (E-bike, v. országúti) harmincas átlag fölé mentünk és sok energiát spóroltam meg, de nyomni azért kellett, hiszen a nehéz és terjedelmes csomagjaim nagyon hátráltattak. Volt, aki közömbösen vette tudomásul a piócáskodásom, akadt akivel még beszélgettem is és volt aki a kigyorsításainál hátra-hátra nézett, nehogy lemaradjak, de olyan nem volt aki direkt le akart volna szakítani. Csak, hogy helyére tegyük ezt a jelenséget, az egész túrám során talán 10-15 esetről van szó és nagyrészt Pedelec, vagy országúti segítségeket vettem igénybe (a többiek lassabbak voltak nálam).
A Holland utak mentén gyakran találkoztam ilyen automatákkal, amik a szomszédos farm termékeit kínálgatta. Meglepően bő választékkal rendelkező is akadt, ahol a fagyasztott bontott csirkét a tőkehúst, tojást, zöldséget és gyümölcsöt lehetett venni, készpénzzel és kártyával is fizetve. Dél környékén már csendesedett valamit a szél, azonban ezt kompenzálva nagyon meleg lett. Ráadásul olyan szakaszon, ahol totál egyenesen haladhattam (volt olyan rész ahol 12 kilométeren egy enyhe görbület sem volt). A legnagyobb problémát viszont a hidratálás hiánya okozta, nem készültem fel elég folyadékkal, a meleg és a szél nagyon kiszárított. Település ötven kilométeren keresztül nem volt, elszórtan ugyan láttam néhány farmot, de sajnáltam az időt a megközelítésükhöz.
Teljesen kiszáradva értem be, Almere nevű városba, ahol végre feltankolhattam és folytathattam az utam a Goomieer tó gátján. Szerencsémre itt már csak oldalszelem volt és a környezet is jóval látványosabbá vált. A szél miatt eléggé időhátrányba kerültem, hiszen két óra lévén, ekkor már Amszterdamban kellett volna érnem, miközben még a központjáig maradt egy harmincas. A városban elfogyasztottam a Jill által becsomagolt szendvicseket és édességeket, aztán újra nyeregbe pattantam.
Amszterdam előtt egy hídkomplexum: két háromsávos autó, kétsínes vonat és háromsávos kerékpárhíd. Ez azért jelent valamit arról, hogy van még hova fejlődni a hazánk kerékpárút infrastruktúrájának. A hídon áthaladva tulajdonképpen már a főváros elővárosában jártam, - igaz még 20 km-re volt a központ – a part közelében kerékpárút vezetett tovább. Sajnos pár alkalommal kénytelen voltam segítséget kérni a többi bringástól, mert számomra nem voltak egyértelműek a táblák. Nem egy alkalommal a „centrum” jelzés után mentem és kiderült, hogy az előváros központjába kötöttem ki, tehát mehettem vissza a kereszteződéshez.
Ilyen és ehhez hasonló hidak és feljárók sokasága kísérte utamat a Citi felé, melyek alaposan felgyorsították a helyi kerekesek mozgását. A harmadik eltévelygésem után egy fiatal felajánlotta, hogy elkísér egészen a központig, amit hálálkodva elfogadtam. Nagyon jól tettem, mert elég bonyolult hálózatuk volt, de akik nap, mint nap hozzászoktak ehhez, azoknak már természetes volt.
Első utam a főpályaudvarhoz vezetett, ez egy olyan központi helynek számít, ahonnan bármerre el lehet indulni. Jól látható, hogy szinte megszámlálhatatlan bicaj parkolt ezen a területen. Azért azt meg kell jegyezni, hogy itt is le kellett zárni biztonságos szerkezettel a járgányt, mert nagyon sokat lopnak el éves szinten. Egy öt évvel ezelőtti statisztika szerint évente 636.000, azaz hatszázharminhatezer kerékpárt lopnak el Hollandiában. Egy helyi mondás szerint: „ha ellopják a bringádat, lopj helyette egy másikat!” Persze a rendőrség komolyan veszi ezeket a bűncselekményeket, de a felderítési arány nagyon csekély. Érdekesség, hogy a fővárosban évente 25-30 ezer bicajt dobnak be a csatornákba, melyeket kampányszerűen kikotornak időként.
A pályaudvarral szemben található a kompkikötő, ahonnan sokan hajóznak az Északi városrészbe és csatorna feletti országrészbe. A Nordzeekanaal 25 kilométer hosszan vágja ketté Hollandia Észak-Nyugati részét, alatta 8 közúti és 2 vasúti alagút fut át. A csatorna furcsa nevezetessége, hogy itt működik az egyetlen olyan komp a világon, amelynek fedélzetén buszmegálló található. Ezután elindultam a csatornák világába, mert a fővárost 165 csatorna hálózza be, melyeknek hossza több, mint 100km, 90 kisebb szigete van, melyeket 11 millió cölöpre építettek, ezeket 1281 híd köt össze, ezek egészen elképesztő számok.
Sajnos sok időm nem maradt a város bejárására, mert igencsak megcsúsztam a nap folyamán. A feleségemmel már jártunk itt 1998-ban, három nap alatt bebarangoltuk Észak Velencéjét (bár Stockholmra is ezt mondják). Megnéztem közelről néhány mutatós lakóhajót, némelyik totál luxusfelszereltségéhez még medence is tartozott, de jakuzit többön is láttam. Hat óra körül elindultam déli irányba, tudtam, hogy nem lesz egyszerű ebben a dzsungelben rátalálni a tervezett utamra. Egy meghatározó pontom volt a Vondelpark, mely 47 hektáros zöldjével ha nem is a legnagyobb a városban, de talán a leg felkapottabb a helyiek és turisták körében. Egy kis segítséggel meg is találtam és át is tekertem a hűs erdei útjain, majd délnek tartva, mintegy tíz kilométer után értem el a szállásom Amstelveen városában. Talán már le se kellene írnom, hogy a ház megtalálása itt sem ment egyszerűen, de hát az igazság mégiscsak fontos tényező. Telefonon végül elnavigált a sorházuk ajtajába a huszonéves fiatal srác. Paul a szüleivel lakott ebben a nagy házban, akik elutaztak hosszabb időre külföldre. Nagyon finom tésztával és különleges desszerttel várt a vendéglátóm, beszélgettünk egy órácskát, majd hazatelefonáltam és tusolás után irány az ágy.
5. Nap: Amszterdam – Brüsszel - Overijse 267 km
Három órakor kissé fáradtam nyugtáztam a telefonom ébresztőjét. Gyorsan összekapkodtam a cuccaimat, majd lekászálódtam a csigalépcsőn. A nagy teraszajtó volt kijelölve számomra menekülésnek, de azt kinyitva inkább visszafeküdtem volna, látva a sötétben csillogó esőcseppeket. A hátsó fészerből előtoltam a bringát és a terasz védettségében felmálháztam. A kertkapun távozva öt perc alatt eláztam, de igazán más választás hiányában kitekertem a labirintusból. A korai időpont miatt forgalom még nem volt, ezért inkább az úttesten hajtottam, egyrészt gyorsabban haladtam, másrészt jobban meg volt világítva, mint a kerékpárút. Az útvonal nagyjából a fejemben volt, az eső miatt a térkép nézegetése nem volt egyszerű, így a második településen simán elnéztem egy kereszteződést és kissé elkavartam a tervezettől. Ez olyannyira sikerült, hogy mire észleltem a problémát már a kinyomtatott térképemről is leértem, tehát fogalmam sem volt merre járok. Forgalom nulla, emberek alszanak, a tabletemet féltettem az esőtől, hát jól megrekedtem. Az egyik faluban kivilágított pékségre találtam, ami ugyan zárva volt, de egy férfi serénykedett benne, így bátorságot merítve bekopogtam. Nagyon készségesnek bizonyult és elmagyarázta a helyes útvonalamat, sőt még búcsúzásként két péksütit is a kezembe nyomott. Az eredeti útvonalam délnek tartott, ehhez képest olyan tíz kilométert haladtam kelet felé, ám fél óra multán már az Aar-kanal partján nyomtam a pedált, mely elvezetett egészen Rotterdam elővárosaihoz. Európa legnagyobb kikötővárosa lévén, hatalmas forgalmat bonyolít, Kamionok ezrei támadják minden oldalról.
Nos, itt kezdődött a kálváriám igazán. A városba nem akartam bemenni, túl bonyolult útvonalon juthattam volna keresztül, ezért keleti irányba egy kitérőt terveztem, nagyrészt kerékpárutakon, de országutat is igénybe kellett vennem. Az eső folyamatosan ténykedett, az autópályák kuszasága mindig eltérített az irányomtól és a kerékpárutak is szinte kivétel nélkül a centrumba tartottak, a táblák pedig nem adtak megfelelő tájékoztatást. A térképem alapján próbálkoztam, de kerítések és szintkülönbségek állták az utamat. Közben a Maas folyó két ágán is keresztül kellett jutnom, melyek hídjainak feljutásához nem volt egyszerű hozzáférnem.
A Maas folyó legnagyobb ága (Hollands Diep) végre meghozta a kanasztajárásom végét, legalább is akkor azt gondoltam. A korábbi túráim során is nagy hasznát vettem volna egy jó GPS készüléknek, de ezen a szakaszon aranyat ért volna, hiába néztem végig többször a Google Earth-ön az útvonalam, az emlékeim több információt adtak, mint a térképeim. Olykor sikerült elkapnom egy bringást, vagy gyalogost (ha nagyon elakadtam), de ritkán kaptam érdemi segítséget, úgy éreztem, hogy kicsit be vannak skatulyázva és ami ezen kívül van az már túl megy a határaikon. Tehát, ha rákérdeztem a következő városra, akkor – egy-két kivétellel – még az irányt sem tudták meghatározni – pedig hollandokról beszélünk, akik beturistáskodják egész Európát.
Ekkorra már legalább három órás késést sikerült abszolválnom, amire rátett egy defekt is, majd nemsokára egy másik (ami valszeg az előzőből adódott, benne maradt egy tüske). A következő etap már barátságosabbra sikerült, apró farmok között gyér forgalom mellett tekerhettem és az eső is csak időszakosan eredt el. Roosendal nem egy kis város, muszáj volt átvergődnöm rajta, mivel a kikerülése jóval több időmbe és energiámba került volna. A holland-belga határt Essen városka elején értem el, de mivel kerékpárúton haladtam, így még tábla sem jelezte az országváltást.
Ez egy praktikus szemétgyűjtő háló, mely a kerékpárosoknak segít megszabadulni a feleslegüktől és még lassítaniuk sem nagyon kell ehhez a művelethez. Ezen a tájon szinte végig kerékpárúton haladtam, ami egyrészt előnyökkel járt (biztonságos, kényelmes), másrészt viszont nagyon lelassította a haladásomat, hiszen sokszor eltávolodott az egyenes úttól: kerülőket tett, sok lámpa miatt meg kellett állni stb.. Ezen a szakaszon már elég jól haladtam ugyan, de a háromórás késésemen nem nagyon sikerült faragnom. Ezzel a hátránnyal értem el egy újabb elém kerülő akadályt, mely félmilliós lakosságával és Európa második legnagyobb kikötőjével tornyosult előttem.
Antwerpenben már korábban jártam a feleségemmel (autóval), de ez a tény sokat nem segített navigáció terén. Viszont sikerült egy olyan útvonalat találnom a kikötő mentén haladva, mely viszonylag egyszerűen átvezetett a városon (legalábbis úgy gondoltam). Érdekesség, hogy Rotterdam húsz, Antwerpen több mint ötven kilométerre fekszik a nyílt tengertől és mégis a kontinens két legnagyobb forgalmát lebonyolító kikötője. Ez annak tudható be, hogy mindkettőt egy bővizű, széles folyó köti össze a tengerrel, ami lehetővé teszi, hogy hatalmas tengerjárók is feljussanak a folyókon.
A Scheldt folyó kikötőjét elhagyva a part mentén tekertem dél felé. Hamarosan elértem egy különleges körforgalmat, mely kesze-kusza ágaival, 10-12 kihajtójával, egy kilométeres átmérőjével (melyek között parkok voltak) méltán megérdemli az említést. Egy kis segítséggel sikerült kijutnom a városból és egy főút kerékpárútján értem el Boom-ot, ahol a Rupel folyó hídján keltem át. Itt még elkavarodtam egy kicsit, mert le volt zárva az út, de hamar rátaláltam a Zems nevű csatornára, mely elkísért a Brüsszelig tartó, mintegy harminc kilométeren. A csatornát kísérő úton először gyér forgalmú úton haladtam, majd csak bringásoknak engedélyezett gáton. A háromórás késésem sajnos megmaradt és a belga fővárosra szánt idő pont ennyi volt, ezért csak arra maradt időm, hogy átpréseljem magam rajta. Az aznapi tervem arról szólt, hogy 2-3 óra városlátogatás, majd még este elhagyom a várost és a húsz kilométerre található kisvárosban éjszakázom, így kora hajnalban nem kell kóvályognom a metropoliszban. Fel is hívtam a vendéglátómat, azzal, hogy késni fogok, Xavier mintha ráérzett volna valamire csak ennyit mondott: „Ok. If there is any problem, call me and i will help”. Mikor hat óra előtt rákanyarodtam a belváros felé vezető hídra, szomorúan pillantottam az ellenkező irányba a messzi távolban magasodó Koekelberg- Bazilika felé, jó lett volna közelebbről is élvezni a szépséges monstrumot. A terveimben olyan egyszerű útvonal, hirtelen átváltott roppant bonyolultá. Aki járt Párizsban az tudhatja, hogy borzasztó komplikált az utcaszerkezete, mert nincsenek párhuzamos utcák csak csillagszerűen ágaznak szét, az ágakat szeszélyesen összekötő utcácskák minden logikát nélkülözve kuszálódnak mindenfelé. Nos Brüsszel egy fokkal barátságosabb, de a belváros térképére nézve itt is elég nagy káoszt láthatunk.
A Szent – Mária királynő temploma már nem volt a terveimben, tehát ekkor már sok fogalmam nem volt, hogy merre is járhatok. Közben lemerült a tabletem is, így kénytelen voltam segítséget kérni a járókelőktől. Tudtam, hogy a királyi palota és a park jó kiindulási pont, ezért erre koncentráltam. Egy órámba került mire rátaláltam, ám ekkorra már a koromsötét felhők beborítottak mindent és ömleni kezdett az eső. Egy pillanat alatt eltűnt mindenki az utcáról, én behúzódtam egy butik kirakatához. A szél karomnyi ágakat sodort, a domboldalról 15 centis patakokban ömlött le a víz, totál elárasztva a járdákat és az úttestet. Annyira elfoglalt a tájékozódás, hogy totál váratlanul ért ez a felhőszakadás, pillanatok alatt csurom vizes lettem. Mikor csendesedett az eső elindultam a vélt irányomban, de egy idő után már bizonytalanság fogott el és próbáltam segítséget kérni az elnéptelenedett utcán. Nagy nehezen találtam egy fiatal párt, akik a telefonjuk segítségével elmagyarázták az irányt. Ekkor már kilenc óra is elmúlt és teljesen besötétedett. Teljesen átázva, tekertem a csillogó macskaköves utcákon, időként kértem némi segítséget. Tíz óra után újra eleredt az eső, de olyan intenzitással és jéggel kombinálva, hogy kénytelen voltam menedéket keresni. Egy önkiszolgáló benzinkút alá menekültem be, a jég szinte vízszintesen verte az egész testem, kénytelen voltam a kút mögé lekucorogni. Teljesen át voltam ázva, dideregtem és meglehetősen kimerült voltam. A szállásom még legalább egy órányira lehetett, az útvonal még mindig bizonytalan volt és ilyen körülmények között szó sem lehetett arról, hogy nekivágjak a sötét éjszakának. Körülnézve semmi esélyét nem láttam, hogy valahol a közelben meghúzzam magam éjszakára, körülöttem panelházak és sötét utcák. Egy esélyem maradt, hogy felhívom Xaviert és segítséget kérek tőle. A telefonomat elővéve, meglepődve láttam, hogy már kétszer is keresett és SMS-t is küldött érdeklődve felőlem. Felhívtam és reszkető hangon közöltem, hogy én még Brüsszelben vagyok, de hamarosan indulok hozzájuk. Xavier nagyon barátságos hangnemben közölte, hogy feléjük nagy vihar tombol és ne próbálkozzam az úttal, mert az erdei részén nagyon veszélyes lehet. Mondjam meg pontosan hol vagyok és ő eljön értem autóval. Megköszöntem és próbáltam valami helymeghatározó pontot keresni, kevés sikerrel. Ekkor valami olyan történt, amit csak a filmekben lehet látni. A benzinkút másik oldalán egy nagy fekete autó állt már akkor is, amikor én odaértem. Nem foglalkoztam vele, a sötétített üvegen keresztül azt sem láttam, hogy van- e valaki benne. A telefonbeszélgetésem után kinyílt az autó ajtaja és egy magas férfi szállt ki belőle. Hallotta a beszélgetésünket és felajánlotta a segítségét, mégpedig, hogy ő elmagyarázza azt, hogy hol is dekkolok. Felhívtam újra Xaviert és ők ketten egyeztettek, hamarosan jön értem a megmentőm. Nagyon hálálkodtam az alkalmi ismerősömnek, aki még rátett egy lapáttal és felajánlotta, hogy üljek be addig az autójába és ott várjuk meg Xaviert. Más körülmények között még gyanús is lehetett volna a szituáció, de nekem abban a helyzetben csak az járt a fejemben, hogy az autóban meleg van és ülhetek. Egy újságpapírra huppanva pár perc múlva már nagyon élveztem a meleg autó luxusát. A férfi elmesélte, hogy ő olasz, de már régóta Belgiumban él és rengeteget kerékpározik. Meséltem neki a túrámról és sokat beszéltünk a World Tour csapatokról, melyekről jól informált volt. Talán félóra elteltével megjelent egy szürke Renault és kipattant belőle a soha nem látott jótevőm. Úgy üdvözöltük egymást, mint régi jó ismerősök, majd a csomagtartóból előkerült a kerékpártartó és pillanatok alatt a helyére került. Olasz ismerősömmel addig lemálháztunk és búcsút intve neki elindultunk „haza”. Útközben szembesültem azzal, hogy nem túlzott a partnerem, az autópályán a szél egész komoly gallyakat terelgetett, miközben továbbra is szakadt az eső.
Hazaérve, a felesége Veerle, már meleg vacsorával várt bennünket. Nagyon rösteltem magam, hogy ilyen helyzetbe kényszerítettem őket, hiszen éjfélkor már ők is fáradtak lehettek. A háziasszony – nagyon profi módon – rögtön teletömte a cipőmet újságpapírral, hogy az szívja ki a nedvességet. Nagyon finom vacsorát készített (sült hús, rizs, saláták), sőt még sütemény is került az asztalra. Vacsora közben Veerle elmesélte, hogy a gyerekek, Coline, Eliott, Vasco és Merlin nagyon vártak engem, mert mondták nekik, hogy érkezik hozzájuk este egy bácsi, aki Magyarországra kerékpározik. Ők ugyanis már jártak a hazánkban kerékpártúrán, mind a hatan, sőt már több túrát is megcsináltak így együtt. Egy fantasztikus videót is készítettek, amit – a családfő engedélyével – most meg is osztanék: https://youtu.be/f6Uq2mcecGA . Érdemes megnézni, Coline csengő hangja, humora és az egész film szívmelengető mondanivalója rengeteg pozitív reményt sugall számunkra a szeretetről, szabadságról.
Hajnali egykor megköszöntem minden felém irányuló jóságukat, és mielőtt nyugovóra tértem volna Veerle bevitt a gyerekek szobájába és megmutatta a békésen szunyókáló csemetéket. Nagyon megható jelenet volt, ahogy az anyukájuk föléjük hajolt és azt suttogta a fülükbe: „Itt van a magyar bácsi”. Vegyes érzelmekkel tértem nyugovóra, hiszen aznap megjártam a poklot és a menyországot is. Nagyon ritkán fordult elő, hogy nem tudtam teljesíteni az adott napom és segítséget kellett kérni (talán egyszer a 27 év alatt), de a történtek miatt azt hiszem jól döntöttem, mert, ha nem jutok el Xavier házához, akkor nagyon megfázhattam volna az éjszaka és nem is tudtam volna pihenni, mely az egész túrámat erősen befolyásolhatta volna. Nagyon jó érzés, hogy egy ilyen fantasztikus családdal és ilyen végtelen önzetlen és segítőkész emberekkel ismerkedhettem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot.
6. Nap: Overijse – Differdange (Lux.) 248 km (2350m szint)
Nem egészen három órás alvás… nem valami sok, de újabb kemény nap várt rám. Nagyon nyögvenyelősen ment a hajnali készülődés, lecígeltem a garázsba a cuccaimat és majd földhöz vágtam magam, mikor rápillantottam a hátsó gumimra, melyből elszökött a levegő az éjszaka. A nagyobb bosszúságot viszont az okozta, hogy előző napi két defekt lenullázta a tartalék gumijaim, tehát kénytelen voltam először foltot ragasztani. Éppen ezzel foglalatoskodtam, mikor kinyílt a ház ajtaja és Xavier jelent meg pizsamában. Gondolom, feltűnt neki a sokáig tartó fény a garázsban és – mint már sokadszor – újra segített egy vaci új belső formájában. Áttapogattam a külsőt, majd összedobva elbúcsúztam sokszoros megmentőmtől és nekilendültem a sötét N4 főútnak. Hamar bemelegedtem az 50-60 méteres szintkülönbségeket rejtő dombok mászásakor, majd lefelé meg jókat fáztam. Szerencsére hamarosan felkelt a nap, de az addigi gyér forgalom egyre erősebbé vált, és ezen a vidéken már nemigen voltak kerékpárutak, így maradt a félméteres leállósáv számomra. A balsors (vagy a balgaságom) azonban újra utolért Gembloux kisvárosban egy újabb defekt formájában. Volt három lyukas belsőm és egy erős késztetésem, hogy valami benne maradhatott a külsőben és ez okozhatta a problémát. Meg is találtam a 3-4mm hosszú drótdarabkát, de a belsőkön nem találtam a lyukakat. Nem messze tőlem egy pékségben mozgást láttam és bekértem magam egy buborékvizsgálat idejéig. A pék láthatott már ilyet és beengedett a mosdóba, ahol mindhárom belső hibáját sikerült behatárolnom. Visszatérve a bringához, előkaptam a szerszámos táskámat és az agyvizem fel is forrt hirtelen, mikor megláttam a gumiragasztó tubust, melyből távozott a beltartalma. Valami éles tárgy kiszúrhatta a tubust... a zacskójából összekapirgáltam egy borsónyit és felragasztottam vele a foltot. Húsz kilométerrel odébb Namurban már megint lapult a hátsóm, ezért kénytelen voltam egy kerékpárboltot keresni. Hamar találtam is egyet és félórás várakozás után sikerült egy ragasztót megvenni. Újabb szerelés, majd nyeregbe pattantam, ekkor már reggel sikerült kétórás hátrányt bezsebelnem. Tudtam, hogy egy nagy rohanás lesz a napom, ha egyáltalán sikerül odaérnem a versenyre.
Namur után rákanyarodtam a Meuse (Maas) folyó völgyébe, melyet csodás panorámaútként hirdettek a katalógusok és bizony nem véletlenül. A folyó délcegen kanyargott a dombokban szurdokokat vágva, olykor összeszűkítve a völgyet, olykor kiszélesedve, ahol elfértek a romantikus falvak és a mezőgazdaságnak is jutott némi terület. A Duna-radweg egyes részeihez hasonlított a környék, a folyó mindkét oldalán futó országutak forgalma elviselhetően alakult, mivel csütörtököt írtunk így a turisták rohama inkább hétvégére csúcsosodhatott ki.
Mintegy harminc kilométeren keresztül élvezhettem e csodás látványosságot, majd bevágtam magam a dombok közé. A Tour de Luxemburg körverseny két szakaszát szerettem volna megnézni és aznap az itiner szerint 16:45 kor kellett volna elérnem a Luxemburg határt, ahhoz, hogy becsatlakozhassam az útvonalukba. Ehhez maradt még hat órám és százhúsz kilométerem, ami normál körülmények között teljesíthető, de ott 50-100 méteres szintkülönbségekkel teletűzdelt dombok tornyosultak előttem. Elkezdődött egy őrült menet, főleg az idő ellen, de a domborzati viszonyok nagyon megnehezítették a dolgomat. Kerékpárút egyáltalán nem volt (kivéve néhány kisvárosban leválasztott sávot), sőt szinte leállósáv sem, a zárócsík közvetlenül az aszfalt szélén futott. Szerencsére nem volt nagy forgalom, az út minősége elég változatossá sikerült, volt ahol bizony kerülgetnem kellett a töredezett burkolatot. Nagyjából óránként tartottam öt perces pihenőket és ez alatt kellett legalább húsz kilométert megtennem, amit olykor sikerült behúzni, olykor csak nyögvenyelősen a közelébe jutnom. A határtól nem messze Arlon városa egy dombtetőn terült el, melyre kínkeservesen másztam csak fel és félórás csúszásba kerültem, 10-12 kilométer volt és kb. 10 percem (itiner szerint) még Clemency településig, ahová terveztem a becsatlakozást a verseny megtekintéséhez. Őrült tempóba kezdtem - szerencsémre inkább lejtős szakaszon, majd kissé ellaposodott vidéken - átrobogtam a határon, még egy kis emelkedő és benn voltam a faluban. Tizenöt perces hátrányban voltam ugyan, ám érdeklődésemre elmondták, hogy még nem ment el a mezőny, így újra nyeregbe pattantam és egy alkalmas helyet kerestem a versenyzők bevárásához. A felvezető motorosok nemsokára már le is szólítottak az útról és hamarosan megérkeztek a szökevények is.
Épp csak elő tudtam venni a telefonom egy fotó készítéséhez, a háromfős szökevénynek 15-20 másodperc előnye lehetett a főmezőnnyel szemben. Félelmetes volt, mikor megérkezett a „horda” 50-60 km/h sebességgel, tömött sorokban az út teljes szélességében. Még megvártam egy-két leszakadót, majd elindultam a célváros felé, egy új pozíciót keresve (mert még egy kört megtettek a környező dombokon), amire maradt 20-25 percem. Amiért egész nap végigloholtam fél Belgiumot, végül is sikerült. Na jó, kis szerencsével, hiszen a tervezetthez képest majd félórát késtek, de némi elégedettséggel töltött el. Persze nem akarok álszenteskedni, bíz kulacsokat is szerettem volna gyűjteni, így a szemem a pályán volt és az árokban találtam is egy Delko- Marseille példányt. A nagy hajszában nem sok hangsúlyt fektettem az evésre, ezért pótoltam ezen hiányosságot a szerény készletemből.
Hamarosan megérkezett a mezőny (közben befogták a szökevényeket), mivel a cél mindössze másfél kilométerre volt, hatalmas irammal jöttek a dombról lefelé, hangos ordítozások és helyezkedésekkel tűzdelve. Félelmetes volt, mikor nyolcvan körüli tempóban elsuhant mellettem a közel száz fős boly, még értékelhető fotót sem tudtam készíteni róluk. A kísérőautók elhaladása után én is leereszkedtem a közeli Bachsarage városkába.
A közeli utcában megpillantottam pár csapatbuszt és tudtam, hogy nekem ott a helyem. Lassan szivárogtak a versenyzők a buszokhoz, én természetesen résen voltam és elkéregettem a megmaradt kulacsaikat. Mivel egyre nagyobb lett a „konkurenciám”, elindultam az eredményhirdetéshez, közben egy-két levezető versenyzőtől is elkunyeráltam a flaskáját. A célterületen nagy tömeg gyűlt össze, ezért nagyon körülményes volt előre jutnom a terjedelmes szerelvényemmel, kordonokat kerülgetve.
Mire sikerült átvergődnöm a pódium közelébe, addigra már vége lett az eredményhirdetésnek, de a jó helyezkedésemnek köszönhetően sikerült lencsevégre kapnom a szakaszgyőztes Christophe Laporte-t (Cofidis), aki ezzel növelte az előnyét az összetettben. Közben akaratlanul is bekeveredtem a VIP zónába, és már ha ott voltam, akkor elfogadtam egy hot-dogot és egy pohár sört.
Már a pódiumon is észrevettem korábban általam bálványozott, de hat éve visszavonult Andy Schleck-et és kerestem a lehetőségét annak, hogy a közelébe juthassak. Ez olyannyira sikerült, hogy készíthettem vele két szelfit, váltottunk néhány szót, megkérdezte, hogy honnan jöttem, én pár szóban elmondtam a túrámat, mire ő gratulált és elköszönt. 2011-es Tour de France-on ott voltam a híres Col de Galibier befutójánál és egy luxemburgi ismerősöm (aki a Schleck Fan Club elnökségi tagja) korábban elvitt a versenyző is a Mosel folyó partján fekvő otthonához, de sajnos edzőtáborban volt éppen akkor. Nagy boldogság volt ez számomra és szépen kerekre formálta a napomat. Aztán vissza kellett huppannom a valóságba, először is ki kellett valahogy evickélnem abból a forgatagból, majd még tekernem kellett egy tízest a vendéglátómig, ráadásul szinte folyamatosan felfelé.
A célállomásom Differdange volt, mely kerékpáros körökben ismerősen hangzik, ugyanis a város egy Continentális csapat névadója és korábban itt tekert Lovassy Krisztián és Rózsa Balázs is. Vendéglátóm Andy (no nem Schleck) nagyon kedvesen fogadott a harmadik emeleti, jó nagy lakásában. Miközben vacsorát készített, felajánlotta, hogy kimossa a cuccaimat, amit el is fogadtam. A finom és egészséges vacsora mellé különleges bor is dukált, mely elfogyasztását nem utasítottam vissza. Andy egyébként egy középiskolai tanár, aki rengeteget utazik és jó pár exotikus tájon szerzett kalandjáról is mesélt. Este még megnéztünk egy focimeccs félidejét, aztán én elvonultam aludni, borzasztó fáradt nap állt mögöttem, de a rengeteg élmény kompenzálta.
7. Nap: Differdange – Trier 127 km (1450m)
Az előzményekhez képest kissé szégyenkezve írom le, hogy 7, azaz HÉT órakor ébredtem, ugyanis aznapra pihenőidőt terveztem, persze a fenn említett táv közbeiktatásával. Andy nagyon figyelmesen egy laktató tojásrántottát készített, olyan luxemburgi módon.
Összeszedtem a holmim, Andy segített lehordani azt és elbúcsúztunk egymástól. A körverseny harmadik szakasza Steinfort városából rajtolt, mely mintegy húsz kilométerre Északra feküdt. Érdekes, hogy ebben a kis városban 5-6 lakótól is érdeklődtem, merre lehet a verseny rajtja, de senki sem tudott segíteni, sőt még azt sem tudták, hogy verseny lesz egyáltalán. Miután szinte végigjártam az egész várost, végre a vásártéren ráakadtam a készülődő rajtterületre. A startig még volt bőven időm, elbóklászgattam a sátrak között. A Luxemburg körverseny egyébként egy 2.HC kategóriás és már 65 éves múlttal rendelkező sorozat. A nyertesek nevei között találhatjuk Bernard Hinault, Lance Amstrong, Jakob Fugslang, Greg van Avermaert, de 2005-ben a mi Bodrogi Lacink is megnyerte ezt a körversenyt.
Sétálgatás után visszatértem a bringámhoz, ahol páran nézegették a zászlómat, majd kérdezgetni kezdtek. Hitetlenkedve bólogattak, mikor a napi etapjaimról és az egész túra adatairól beszéltem nekik. Többségük a verseny kísérő autóit adó Skoda márkakereskedői voltak, akik egyúttal az útvonalat is bíztosították. Volt köztük egy főnök, aki későb félrehívott és a kocsija csomagtartójából sapkát, pólót, zászlót, valamint élelmiszer csomagot adott, (nem is egyet) amiben banán, alma, péksütemény és konzerv is lapult (gondolom a napi ellátmányuk). Falusi parasztgyerekként megtanultam: „Ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el!”
Időközben sorra érkeztek a csapatbuszok és a szervízkamionok, melyek között nagyon szerettem sétálgatni, szokásokat, trükköket nézegetni, technikákat, versenyzőket és előkészületeket megfigyelni. Ilyenkor nem igazán illik kéregetni, mert elfoglaltak a kísérők és a szerelők, de az alkalom szüli az ereklyét elven nem utasítom vissza az adományokat. Ezt a napot alaposan megterveztem előre, hogy minél többször láthassam a mezőnyt. Egy 160 km etap előtt álltak, mely Nyugat- Kelet irányba szelte át a kis országot cikk-cakkban, a végén három - egyre rövidebb – körözéssel. Luxemburg egyébként egy Nógrád megye nagyságú ország, mely Kelet-Nyugat irányban még hatvan kilométer sincs légvonalban. A rajtjuk előtt egy órával elindultam és először egy kisebb körük végén vártam be őket, majd egy szakaszon utánuk mentem, de aztán a rövidebb úton eléjük vágtam volna. A tervem szerint itt begyűjtöttem az eldobott kulacsokat (mindössze kettőt sikerült). Porszem került a gépezetbe, ugyanis az Eifel-hegység vonulatait én nehezebben győztem le, mint a mezőny és ők a negyven kilométert hamarabb tették meg, mint én a húszat és előttem pár perccel elhúztak, a kísérőautókat értem csak el. Maradt az útszél gereblyézése, mely újabb skalpokat hozott számomra, de a cél előtti első körükben már szorgalmasan buzdítottam őket az út széléről. A felvezető és kísérő Skodákból szorgalmasan integettek a reggel megismert „rajongóim”, sőt az egyik - mellém érve - egy fél literes ásványvizet is átnyújtott.
Aztán a második kört már a célhoz jóval közelebb szurkoltam át, itt már több részre szakadt a mezőny és páran fel is adták a küzdelmet. Az egyik szponzori autó volánjánál észrevettem Andy Schlecket és – lehet, hogy csak lelki szemeim előtt – intett nekem és mosolygott. Érdekes, hogy a településeken kívül alig voltak szurkolók, de összességében sem lehetett tömegekről beszélni, szerintem a Benelux államok nagyon el vannak kényeztetve az ilyen kerékpárversenyekkel. Érdekes volt a célterület, mely Rosport városka mellett lett felállítva a Sauer folyó partján. Talán háromszáz néző is összegyűlt a befutóra, szerintem a csapatok személyzete túlszárnyalta őket. Feltérképeztem a területet és a cél előtt háromszáz méterrel ütöttem tábort egy kisebb emelkedő közepén. Hamarosan meg is érkezett az élmezőny, mintegy hetven fővel, elrobogtak előttem, majd kisebb csoportokban megjöttek a segítő csapattagok. És itt jött el az én időm: ezek a lemaradottak már nem tempóztak, hanem beszélgetve, lazán tekertek be a célig, esélyt adva nekem, hogy elkérjem a kulacsaikat. Ezt a módszert már régebben is alkalmaztam és most is bejött flaska formájában és szépen kértem, nem ugrottam eléjük, nem zavartam őket. Majd gyorsan elbringáztam a buszokhoz és megkíméltem a visszaérkező versenyzőket, hogy bíbelődjenek a használt ivóalkalmatosságaikkal. Egy szelfi idejére megállítottam Niki Terpstrát, de a fotó sajnos használhatatlan lett.
A két versenynapi ténykedésem gyümölcsi láthatók a fotón (+1), ami szerintem nem lebecsülendő és nagyon örültem is ezeknek a szép ereklyéknek, viszont logisztikailag némi probléma merült fel. A táskáim alapból tele voltak, egy párat még bedugdostam ide-oda, de a nagyrészét egy nagy zsákba tettem, amit felgúrtniztam a táskáim tetejére. Így azonban nem tudtam normálisa felszállni, olyan magas lett a hátsó csomagom, hanem a vázon átlépve tudtam csak elindulni, megállni meg fordított sorrendben. Sajnos a környéken nem találtam szállásadó partnert, ezért a német oldalra át kellett még tekernem. Ehhez két lehetőségem volt, a hegyen keresztül húsz kilométer és 350m szintemelkedés, vagy délre követni a Sauer folyót, majd „V” alakban a Mosel folyón Északra fel. Hegyet mászni nem volt sok kedvem, így az utóbbinál maradtam, bár ez plusz húszast jelentett, de a folyókat követve nem sok szintet kellett tekerni. Szép folyóvölgyön és kerékpárúton leértem Wasserbillig (olcsóvíz) városkáig, ahol átkeltem a Sauer folyón, majd a Mosel jobb partján haladtam tovább. Trier ipari negyedében elkapott egy kiadós eső, mely fél órán át nehezítette a haladásomat, teljesen át kellet mennem a városon és az Északi felén lévő elővárosban landoltam. A háromszintes családi házból gyerekricsaj hallatszott ki, és hamarosan megjelent a ház gazdája Nils. Odabenn egy jókedvű és népes társaság fogadott. A vendéglátómnak is volt három gyermeke és egy baráti család két gyerekkel is fel volt vértezve. Pár perc elteltével megérkezett a háziasszony Line és így teljessé vált a nagy család. A társalgóban beszélgettünk egy jót, majd én felpakoltam a játékszobának használt padlástérbe, ahol letusoltam és átöltöztem. A költözésben nagy segítségemre volt a kilenc éves szőke fiú, Emile, aki igencsak próbára tette a német nyelvtudásom a sok kérdéseivel. Nagyon jól esett a közeledése, nem volt tolakodó, de minden érdekelte, főleg a kerékpározás és a verseny, amit láttam előzőleg. Segített kimosni a kulacsaimat, ezért neki ajándékoztam egyet, nagyon büszkén mutatta a többieknek. A kulacsok elhelyezésére a következőt találtam ki: kis tárgyaimat, amiket ritkán használtam (gyógyszerek, kenőcsök, elemek stb.) beledugdostam a flaskákba, de így jártak a zoknik és müzlik is.
Mindenkinek készültem apró ajándékokkal, de plusz egy családra nem, így minden apróságot össze kellett kapargatnom, hogy jusson valamennyiüknek emlék tőlem. Line közben elkészítette a spagettit háromféle szósszal és igazi olaszos hangulatban fogyasztottuk el az ízletes és tápanyaggazdag vacsorát. Ráadásnak egy tepsi sütemény is dukált, amit pillanatok alatt eltüntettünk az asztalról. Nagyszerű nap után felemelő érzés volt egy ilyen kedves és barátságos társasággal tölteni az estét, azonban én már a másnap hajnalra hajazva elköszöntem és tíz perc múlva már úgy aludtam, mint a bunda.
8. Nap: Trier – Wiesloch 264 km (1750m)
Újra visszazökkentem a régi kerékvágásba és háromkor kiugrottam az ágyból a telefonom parancsára. Csöndben lehurcolkodtam, és a hűtőből előszedtem az este Line által készített ételcsomagot. A teraszon csöndes eső fogadott, aminek nemigen örültem, de más lehetőség nem lévén nekilódultam a sötét utcáknak. A városból való kijutás viszonylag egyszerűen ment, ám következett egy 350 méteres emelkedő, mely az esőben nem volt valami leányálom. Ráadásul teljesen sötét erdős, kanyargós terepen nyomtam, talán két autóval találkoztam az egyórás mászásom alkalmával. A hágó után aztán rájöttem, hogy mégis jobb felfelé menni, mert a lejtőn majd lefagytak az ujjaim és az átázott nadrágomban is igen reszkettem. Majd egy újabb hat kilométeres kapaszkodás következett, ahol már elállt ugyan az eső és kezdett pirkadni, de kutyára nem esett jól. És ez megismétlődött még egyszer, mire beértem Fehértemplom (Weiskirchen) városkába, ahol már 2012- ben jártam (kétszer is), ennek ellenére abszolút nem találtam ismerősnek az útvonalat.
Már korábban is többször írtam arról, hogy bizony Németország nyugati fele nem egy sík vidék és ezzel akkor is szembesültem. Sankt Wendel-ig még beültem ebbe a hullámvasútba, mely ezután némileg laposodott, de igazából csak Homburg környékén váltott át majdnem sík terepre. Még nem is említettem, hogy a Mosel völgye óta nem is találkoztam kerékpárúttal, még szerencse, hogy viszonylag gyér forgalmú utakon haladhattam, bár a német sofőrök azért figyelnek a kerekesekre. Homburg-tól viszont első osztályú kerékpárút vezetett egészen Kaiserslautern-ig, nagyon jól haladtam és a nap is ragyogóan kisütött, sőt.
A környék legnagyobb városa százezer lakossal és szép belvárosi résszel büszkélkedhet, de talán az ötvenezres amerikai katonaság miatt is híres, mely laktanyája volt vagy három kilométer hosszan követte az utamat. A várost elhagyva ismét bevetettem magam a hegyek közé, az erdők sűrűjébe.
Kissé fellélegeztem, mikor elhagytam Frankenstein faluját, bár a lényt, magát nem láttam, de olykor a név is megindít egy kis borzongást az emberben. A Neustadt-ig tartó, mintegy harminc kilométeres szakaszt panorámaútként is hirdetik, bár sok kilátás nincs belőle, hisz végig egy völgykatlan, amit 3-400méteres dombok kísérnek. Újvárostól újabb harminc kilométer sík vidék következett, egészen a Rajna partján fekvő Speyer városáig.
A város ékessége a Dóm (a képen a Protestáns templom látszik), melyet körbetekertem ugyan, de értékelhető fotót nem sikerült készítenem róla. Ebben a városban már tucatszor jártam (kedves ismerőseim húsz kilométerre laknak innen), de mégis sikerült eltévednem és a Rajna hídhoz vezető utat alig találtam meg. Mentségemre legyen mondva az oda vezető út le volt zárva a forgalom elől és ez teljesen bekavart nekem. Végre a híd közelébe jutva szembesültem azzal, hogy az egész híd le van zárva és a tábla szerint csak Mannheim-nél lehet átkelni a folyón. Ez számomra egy negyven kilométeres kerülőt jelentett volna, aminek a hozama bizony az lett volna, hogy nem érem el az aznapi célom, tehát alhatok az erdőben.
Közelebb merészkedtem a hídhoz és találtam egy „kiskaput”, melyen átjutva egy korláttal védett sávot. ami a gyalogos és kerékpáros közlekedést szolgálta előtte. Mivel egy-két ember sétálgatott rajta, így én is vettem a bátorságot és átsuhantam a folyón.
Ahhoz képest, hogy itt nemrég Európa egyik legnagyobb hajózási útvonaláról beszélhettünk, az utóbbi években sajnos az alacsony vízállások miatt lecsökkent a gazdasági jelentősége, mivel aszályosabb időszakokban csak kis merülésű hajók tudnak közlekedni rajta (Kölnnél két éve mindössze 77 cm mélységet mértek). A híd túloldalán másik bosszantó dolog is várt, ugyanis nemcsak a hidat, hanem az odavezető utat is lezárták felújítás okán. Kénytelen voltam délnek kerülni egy jókorát, ami azért is okozott problémát, mert hat óra körül járt az idő és a hátralévő 25 kilométert még meg kellett toldani egy tízessel és ráadásul arra nem is volt térképem. Már kezdett nagyon bosszantani, hogy szinte minden nap egyfajta hajszával fejeződik be és mindenhová az utolsó, vagy az azutáni percben érek oda. Nyolc óra körül végül csengethettem Corinna és Martin Wiesloch lakóparki lakása ajtaján, ahol a házigazda kedvesen fogadva felsegített a második emeletre. Corinna már vacsorával várt és én – úgy ahogy voltam - le is ültem velük az étkezőbe a háromfogásos étek mellé. A háziasszony első babáját várta, aki két hónap múlva érkezett és nagyon boldogok voltak. Martin egy kissé távoli városban dolgozott egy gyárban, de minden nap hazajárt, bár egyre nehezebben viselte a napi háromórás autózgatást. Vacsora után tusolás, majd skype otthonra és irány az ágy, nagyon kimerítő napon voltam túl és a következő sem a pihenésről fog szólni.
9. Nap: Wiesloch – Greding 297 km (2230m)
Totálisan kényszerhelyzetben voltam, hiszen bármilyen korán is keltem, annyira későn érkeztem meg este.
Az előző és az aznapi is csak egy „összekötő” etap volt a túrámon. Nem túl látványos, de annál keményebb vidék volt, amin át kellett jutni, túl kellett élni ahhoz, hogy az egész kaland egész és kerek maradjon. Ennek függvényében háromkor ébresztés volt, lerámoltam a lakásból és nekiveselkedtem a sötét országútnak. Ezeknek a hajnali, sötét utakon való tekeréseknek azért megvoltak a maga veszélyei, hiszen az autósok nemigen számítottak ilyen korán a lassú kóválygókra, az éberségük sem volt az igazi és hiába villogtam két piros lámpával is szokatlan jelenség ez általában a számukra.
A Sinsheim – Bad Wimrfen – Öhringen tengelyen már régebben tekertem, de általában a tavalyi túrám útvonalára sem emlékszem tisztán nemhogy a tíz évvel azelőttire – inkább a jövő útvonala izgat. Így gyakran nézegetnem kellett a térképem és ott is inkább az előttem lévő szakaszra koncentráltam, mint a mögöttem hagyottat memorizáltam. Ami ezután következett, az bíz elég sok bizonytalanságot tartalmazott, a Google-ön végigmentem ugyan, de a sima térképek nem jelöltek minden utat, ahhoz pedig nagyot kellett volna kerülnöm, hogy jelzett utakon haladjak. Kis mellékutakon és átkötő mezőgazdasági utakon nyomtam, miközben a 6-os autópálya alatt- felett fűzögéltem magam.
A fotón a Kochertal-Brücke, mely a világ ötödik – Németország első - legmagasabb hídja a maga 178 méterével és a Kocher völgyet hidalja át, melybe én belerohantam, majd a másik oldalon visszakapaszkodtam. Ekkor már igen magasan állt a nap és nem estek valami kellemesen ezek a kemény mászások. Harminc kilométerrel odébb Kersberg-nél elnéztem egy mezőgazdasági út kereszteződését, tovább haladva egyszer csak megszűnt az aszfalt, mivel az irány megfelelt számomra, így tovább tekertem az erdei földúton, ami átváltott ösvényre, de még tekerhető maradt. Tartottam ugyan az irányt és próbáltam lekecmeregni a dombról, de tájékozódni nem tudtam, így csak mentem úgy megérzésből. Egyszer csak kiértem az erdőből és egy kastély udvarában találtam magam.
A tábla jelezte, hogy Tempelhof-Schloss, mely külsőre egy panziónak, vagy egy étteremnek tűnt. Aztán egy sétálgató férfitől tájékozódtam a helyes útirányom felől, aki meg is mutatta, illetve intett, hogy kövessem. Miközben bandukoltam mellette, körbepillantva elég fura kinézetű házakat, nagy jurtákat láttam, amire rá is kérdeztem. A férfi elmondta, hogy ez a település tulajdonképpen a „Földhajó Közösségi központ, egy alapítvány azoknak az embereknek, akik kis közösségben, szorosabb keretek között akarnak élni. Három éve vásárolták meg ezt a kis falut és a környező földeket, manapság 90 felnőtt és harminc gyerek él itt. Nincsen semmi vallási, politikai, szellemi meggyőződésük, mely irányítaná őket, közösen alakítják az „ideológiájukat”. Azért, hogy formálni tudják a világot valamelyest, először önmagukkal, illetve az életmódjukkal kell elkezdeni a változásokat. A faluban működik egy „Szabad fejlődés iskola”, melyben a gyerekek alakítják a programokat, ami kiterjed az élet minden ágára és a falu felnőttjei a „segítők”, akik rávezetik a lurkókat a fortélyok elsajátítására.
Hamarosan elértünk egy házhoz, mely körül lakókocsik és jurták sorakoztak. A sárga falazatú Földhajó 170 nm alapterületet tartalmaz egészségügyi helyiségekkel, konyhával, nappali és étkezővel maximum 25 fő számára, valamint egy integrált üvegházat, amelyben a növények növekednek és biztosítják a természetes éghajlatot Ez egy passzív, napkollektoros, légkondicionált épület, amelynek egyszerű, intelligens rendszerei vannak a vízgyűjtéshez és -tároláshoz, a szennyvíz újrahasznosításához, a napenergia előállításához és tárolásához, valamint az élelmiszer-előállításhoz. A közösség ökogazdaságot üzemeltet, mely termékeit feldolgozza egyrészt önmaguk számára, másrészt egy bioboltot is üzemeltet a „farmon”, de van kávézójuk is, ahol szemináriumokat is tartanak a nézeteikről külsősöknek. Az egész falu tulajdonképpen egy kísérleti labor, ahol az építészet, a bioenergia felhasználás, az ökokertészet elemeivel próbálkoznak, ami mellett a szellemi és gyakorlati teret teremtenek az egyéneknek és a közösségnek is. Ennek finanszírozásához állami támogatást is kapnak, pályázatokon is indulnak és adományokat is elfogadnak.
Nagyképűség lenne részemről, ha az előzőleg leírtakat megértettem volna ott a német tudásommal ezért be kell vallanom, hogy az interneten néztem kissé utána ennek az érdekes történetnek és akit részletesebben is érdekel, az megtalálhatja: https://www.schloss-tempelhof.de oldalon.
A „tárlatvezetés” végén a férfi intett, hogy várjam meg, bement az egyik lakókonténerbe és kisvártatva egy pohár gyümölcslével és két almával tért vissza, melyet barátságos mosollyal nyújtott át. Őszintén szólva szívesen megnéztem volna a Földhajót belülről is, de nem ajánlotta fel és én is jócskán késésbe kerültem, így hálálkodva elbúcsúztam tőle.
Már két óra volt ekkor és még több, 120 km állt előttem, ráadásul nagyon tűzött a nap. Kisebb falvak sokasága következett, rengeteg elágazással és buktatókkal, újra sok energiámat kellett a navigációra fordítani és így is sikerült néhányszor tévútra futnom.
Jó szokásomhoz híven olykor beiktattam „lecsapásokat” is, melyek spóroltak ugyan némi távot, de az út minősége miatt időt már kevésbé, de legalább változatossá tették a pedálozásom. Már megint beleestem a „délutáni hajsza” dilemmába, ami nagyfokú elszántságot követelt részemről, hiszen óránként legalább húsz kilométert kellett tekernem, pár perc pihenőkkel, dombra fel-le, csomagokkal és mindezt a sokadik nap óta. Öt óra körül eleredt az eső, ami ugyan fél óra alatt lehűtötte a levegőt kissé, de olyan pára telepedett le – pláne az erdős részeken – hogy tocsogtam az izzadságtól és lejtmenetben fel kellett húznom a dzsekimet. Pleinfeld-től újra apró mellékutakon kellett volna haladnom, de a táblákkal próbáltak spórolni sok helyen (bár, aki erre járt az valószínűszeg nem először tette), párszor eligazítást kellett kérnem a helybeliektől.
Már nyolc óra is elmúlt, amikor hullafáradtan landoltam Greding városában a végtelenül kedves Ingeborg és a mosolygós Horst kapujában. Már nagyon várták az érkezésem és kölcsönösen örültünk a találkozásnak, pláne én. Tulajdonképpen a fiukkal Samuellel levelezgettünk (ő volt Warmshowers partner), de neki – hétvége lévén – koncertprogramja adódott és „átpasszolt” a szüleinek, melyet cseppet sem bántam, mert roppant figyelmesek és segítőkészek voltak irányomban. Horst-tal leültünk sörözgetni, közben elmondta, hogy ő is jár túrázgatni főleg a környékre, de járt már Csehországban és Ausztriában is. Amikor meghallotta, hogy reggel honnan indultam, hát, láttam az arcán a hitetlenkedést és valószínűleg másokból is ezt hozta volna ki. A háziasszony valami csülökféleséget tálalt főtt krumplival és salátával, és én csak ettem és ettem - a házigazda udvariasan meg is jegyezte, hogy hová fért el az a rengeteg étel egy ilyen vékony testben. Persze szorgalmasan töltögette a sört és elég vidám hangulat alakult ki az este a kalandok mesélése közepette, azon vettem magam észre, hogy bealudtam, mikor kimentek a vendéglátóim. Aztán csak összeszedtem magam, tusolás, gyors üzenetváltás haza és elköszöntem. Szegény Ingeborg hangosan felkiáltott mikor közöltem, hogy háromkor kelek és addig maradt négy órám a regenerálódáshoz. Az én szervezetem is tiltakozott ez ellen, de mivel minden fejben dől el, győzött az erőszak.
Másnap Ingeborg röviden megírta a történteket a regionális újságnak.
10. Nap: Greding – Wels 318 km (1850m)
Rettentő nehezen bújtam ki a meleg takaró alól, Horst már elkészítette a kávémat és két szendvicset is becsomagolt. Greding nem nagy város ugyan, de sikerült egy kicsit eltévednem, majd némi segítséggel rátaláltam a helyes útra, mely rögtön 10 százalékkal és 150méter emelkedővel fogadott. A fennsík másik oldalán lezúgtam a Rajna-Maina - Duna csatorna mellé és ez elkísért egészen a Duna torkolatáig.
Ez a csatorna a Majnát köti össze a Dunával 171 kilométer hosszan, részben mesterségesen kialakított, részben több kisebb folyó bővítéséből létrejött víziút, melyen 16 zsilip segíti át a teherhajókat. 1992-ben adták át és a világ leghosszabb hajózható belvízi útja a maga 3483 kilométerével és Rotterdam kikötőjét köti össze a Fekete-tengeri Konstancával. Érdekessége, hogy három helyen keresztez kisebb folyókat és itt felüljárókat építettek a csatornának, ahol a folyók felett acélmederben úsznak a hajók. A csatorna kecsesen kanyarog a szűk völgyben, nagyon látványos és ami kerékpáros szempontból lényeges, hogy szinte végi, azaz Kelheimig bringaút van mellette.
Kelheim után a fotón látható ponton csatlakozik be a Majna csatorna a Dunába. A Duna a világ „legnemzetközibb” folyója, mert 10 országon át- köztük 4 fővároson - folyik és további 7 ország meghatározó vízgyűjtője.
Anno 2001-ben a feleségemmel és az akkor kilenc éves Viktor fiammal a Duna forrásától (Donaueschingen-nél a Brigach és a Breg patakok összefolyásánál ered) egészen Bécsig kerekeztünk. Végig a Duna vonalában haladtunk, először a „Dunamenti kerékpárút” Németországi szakaszát, majd a Dunaradweg osztrák szakaszát tekertük végig. Autóval kiutaztunk a Duna forrásáig, reggel együtt indultunk és 60-80 kilométerenként (max 100km) campingekbe értünk, ott a feleségem és a fiam megvárta amíg én visszatekertem a kocsihoz és azzal vissza a campingbe, ahol felállítottuk a sátrat. Ezt a kb. 800 kilométeres szakaszt két hét alatt teljesítettük, Viktor BMX bicóval, olykor esőben. Nagyon büszke voltam rájuk.
Bad Abbach-nál keltem át a Dunán ezen a kerékpárosoknak épített hídon, majd a folyó nagy ívét levágva jutottam el Straubing-ig, innen a nyolcas főúton haladtam Passau felé. Persze mehettem volna a Duna mentén is Regensburg felé, de ez 50-60 km pluszt jelentett volna, hiszen a folyó sokat kanyarog.
Vilshofennél átkeltem a Dunán, mert a bal oldali töltés remek aszfalttal volt ellátva és ez elvitt egészen a húsz kilométerre lévő Passau-ig.
Passau a német határváros megért volna ugyan egy mesét, de nekem haladnom kellett, hiszen két óra elmúlott és még több, mint száz kilométerem volt hátra. Passau után választhattam volna bármelyik oldalt, de és a balost választottam, mert egyszerűbb volt a kijutás és ott kerékpárúton lehetett tekerni nagyrészt, valamint jóval kisebb forgalommal lehetett számítani a közúton, mint a másik oldalon a 130 -as úton haladva. Hamarosan elértem az osztrák határt és elhagytam Németországot, amit keresztbe áttekertem három napon belül (kb. 770km) és az utolsó száz kilométeren kívül mindenhol dombok és hegyek akadályozták a haladásomat.
Egy kis ékszerdoboz a Jochensteini erőmű után a folyó közepén. Aztán áttértem a jobb oldalra és Wesenufer-nél elkezdtem egy háromszáz méteres mászást, mely így kétszázötven kilométerrel a lábamban már nem esett valami jól. Utólag elemeztem ezt a szakaszt és beláttam, hogy 10-15 kilométeres kerülőt téve spórolhattam volna elég sok energiát.
Ráadásul, feljutva még nem volt elég a megpróbáltatásokból, mert a fennsík sem volt sík, ott is 50-100 méteres vonulatokkal kellett megküzdenem. A vidék egyébként csodaszép volt romantikus kis városokkal és zöld dombokkal, de engem akkor ez teljesen hidegen hagyott, hiszen az energiaszintem a végét járta, és a nap sugarai is a fák tetejét verdesték. A célomhoz közeledve megváltoztattam a tervemet, mert eredetileg egy kis mellékúton közelítettem volna meg a várost, de attól tartva, hogy ott eltévedek, inkább a főúton tovább haladva jutottam be Wels-be. Ennek aztán meg is lett a következménye, mert a belvárosba érve teljesen leblokkoltam. Aznap este a családom egy nagyon régi és szeretett barátainál szándékoztam maradni, akik már nagyon vártak rám. Wels-ben már többször jártam és úgy gondoltam akkor sem okoz gondot eljutni hozzájuk, ha nem a tervezett úton megyek. A központba érve mentálisan és fizikailag is totál kibuktam és egyszerűen nem találtam a helyes utcát. Végső kétségbeesésemben telefonos segítséget kellett kérnem és János barátom rögtön bepattant az autóba és elém jött, majd „elkísért” a házukig. Itt kell megemlítenem, hogy a rég óta hű társamat (Genesis Columbia) tíz évvel ezelőtt Jánostól kaptam ajándékba, amit ezúton is hálával megköszönök.
Otthon már aggódva várt a mindig kedves és mosolygó Elíz, aki finom ételekkel és itallal felvértezve próbált visszahozni az életbe. A fotó érzékeltetheti azt a nyúzottságot és kimerültséget amit megéltem, de János és Elíz mérhetetlen szeretete, empátiája és segítőkészsége által hamar feltöltődtem. Ezen az este annyit nevettünk, - főleg a történeteimen – mint előző tíz napban összesen. A késői érkezésem azonban korlátot szabott a „vigaszságnak”, ugyanis reggel korán ébresztő és ideje volt már három-négy óránál többet is az alvás szentélyének áldozni. Elíz még felajánlotta – látván a pótcsomagom - hogy a legközelebbi hazalátogatásakor elhozza a kulacsaimat. Elköszöntem kedves barátaimtól és aznap este sem kellett altatószerrel bajlódnom (bár előtte és utána sem).
11. Nap: Wels – Bécs 275 km (350m)
Hajnali ébredés ellenére Elíz volt olyan kedves és felébredt és egy kiadós ételcsomagot készített számomra, majd elbúcsúztunk és elindultam a város déli határában folyó Traun irányába. János elmagyarázta ugyan az utat, de valahol elnéztem a sötétben egy táblát és a kerékpárút helyett a folyóparton kötöttem ki. „Semmi gond”, gondoltam, majd az ottani gyalogösvényen elindulok és előbb – utóbb becsatlakozom a kerékpárútra. Totál sötétben gyökerekkel teletűzdelt ösvényen csak kínlódva tudtam tolni a bicajt és csak nem akart javulni a minőség, sőt egyre beszűkült az ösvény, kénytelen voltam visszafordulni és az első mellékúton visszasomfordálni a házak közé. Szerencsére hamar rátaláltam a bringaútra és a folyó parton remek aszfalton nyomulhattam előre. Mintegy húsz kilométert tekertem így a Duna felé, de a torkolatig nem volt érdemes elmenni, mert a déli oldalon nem volt kiépített kerékpárút.
Ansfelden-nél átmentem a Traun folyón és Enns irányába átvágtam. Egy lejtmenetben éktelen kattogás hallottam a hátsó kerék felől, megállva szomorúan konstatáltam, hogy a hátsó csomagtartóm szára tört el az alsó csatlakozásnál. Ausztriában nem olyan egyszerű ez a javítás, nálunk azért van esély arra, hogy az utcában van legalább öt hegesztőtrafó és némi pénzért megcsinálják. Gyors újratervezés, a kötegelőkkel hozzárögzítettem a villához és, hogy ne csússzon le a bilincs, jól leszigetelőszalagoztam. A sérült oldalon tehermentesítettem a táskámat, - még szerencse, hogy a kulacsokat otthagytam Welsben – majd óvatosan elindultam. Volt ugyan némi egyensúlyzavar, de aztán hazáig kibírta a törött csomagtartószáram. Ennsnél kicsit elkeveredtem, de egy bringás kolléga elkalauzolt egészen a Dunaradweg-ig.
Ott egy pihenőnél reggeli szünetet tartottam és gyűjtöttem energiát az erősödő pofaszél legyőzéséhez. Gondolom már sokat hallottatok a Passau-Bécs kerékpárútról, visszagondolva én is írtam már párszor, hiszen legalább nyolcszor jártam erre kerékpárral.
A legemlékezetesebb túrám, amikor a feleségemmel és az akkor hétéves Viktorral tettük meg a Bécs-Passau-Bécs útvonalat (kb. 700km) tíz nap alatt tekertük le. A srácot sokszor úgy tudtuk motiválni, hogy szakaszonként beígértünk neki egy fagyit, vagy jégkrémet, de egyszer az is előfordult, hogy egy száz kilométeres nap után fáradtan megérkeztünk a kempingbe és Viktor odajött hozzám: „Apa, amíg felveritek a sátrat, addig én bicajozhatok itt a campingben?”
Kissé hűvös időjárásnak és az erős szélnek köszönhetően elég kevesen bringáztak ezen a szakaszon, szezonban nem tudsz úgy megtenni egy kilométert, hogy ne jönne valaki szembe, vagy érnél utol valakit. Manapság már arra is figyelni kell, hogy az út szélén haladj, mert rengeteg elektromos kerékpárral közlekedő is használja az utat és 30-35 km/h sebességgel elhúznak melletted, bár általában csengetnek és eléggé elővigyázatosak is (olvastam egy kimutatást, mely szerint Ausztriában több E- bike talál manapság gazdára, mint hagyományos túrakerékpár).
A Duna mindkét oldalát lehet használni és ezeket persze váltogatni a hidak, vagy kompok segítségével. Nagyon jó a kommunikáció, a táblák sokasága mellett információs irodák is segítik a túrázókat. Ezek az irodák segítenek a szállások foglalásában is, délben lefoglalhatod az esti szállásod, miután kiszámoltad, hogy akkorra melyik városba érhetsz el.
Nagyon sok apró falu és kisebb város fekszik az útvonalon, egy normál túrázó sok szépséget és érdekességet fedezhet fel, nekem azonban csak egy célom volt, hogy estére Bécsbe érjek, ezért csak a látvány maradt a tarsolyomban. A Melk-Krems szakaszon még volt lehetőségem arra, hogy „elbújjak” kicsit a tomboló szél elől, mert a folyó elkanyarodott és némi szélárnyék kedvező hatását vehettem igénybe.
Aztán a folyó oldalainak váltogatásában is akadt némi lehetőség, bár elég nehezen lehetett kiszámítani a szél melyik oldalon csapkod hevesebben, hol van esetleg erdős rész, illetve szélárnyék. Szinte az egész napomat az határozta meg, hogy mennyire feszültem bele a kormányba azért, hogy haladjak is, Krems városába érve így is már kétórás lemaradásom jött össze. Innentől viszont már csak a jobb part maradt és egy töltésút, mellyen semmi sem akadályozta az erős szél visszatoló hatását.
Azért engem sem kellett félteni, mert minden kínálkozó segítséget kihasználtam, illetve elfogadtam, mint a fotón látható segway driver, aki két kilométeren keresztül törte előttem a szelet. A baj azonban ezúttal sem járt egyedül, ugyanis Tulln városka előtt le volt zárva a töltés és kerülőutat jelöltek ki a kerekeseknek. A városban aztán elfelejtettek kitenni néhány eligazító táblát és kénytelen voltam kérdezősködni, de nemigen tudtak segíteni a helybéliek. Közben találkoztam egy török bringással, aki szintén a kiutat kereste és az ő GPS-es órája segítségével elindulhattunk keleti irányba egy mellékúton. Az irány ugyan jó volt, de két kilométer után egy hídnál le volt zárva az út. Mivel senki sem volt már az építkezésen, javasoltam, hogy törjünk át a blokádon. Ez sikerült is, miután a korlátokat félretoltuk, fölkupacokon átvágtuk magunkat és a vasbeton hálókon átbucskáztunk.
Egy órás kerülőút után visszatértünk a védőgátra és felváltva vezetve próbáltunk haladni a gyengülni nem akaró szembeszélben. Hat óra körül a török társam megelégelte a kínlódást és egy kemping adta menedékbe behúzódott.
Nekem még maradt egy húsz kilométerem Bécs elejéig, belefeküdtem a kormányba és nyomtam a pedált.
A hidakra (akárcsak Hollandiában) ilyen csigafelhajtók segítették a feljutást, melyek legalább két méter szélesek és két sávra elosztottak voltak. Az osztrák főváros határához érve kész tervekkel voltam felvértezve a totálisa belvárosi szállásom megközelítéséhez. Ehhez a Duna csatornát vettem segítségül, mely elég mélyen behatolt a város szívébe, 17 kilométert megtéve kanyarodik vissza a nagy Dunába.
A budapesti Duna korzóhoz kicsit hasonlóan, mindkét oldalán bárok, pihenőparkok, sőt még úszó strand is található, a fiatalok kedvelt találkozóhelye. 23 közúti 7 gyalogos és 7 vasúti híd köti össze a „szigetet” a belvárossal, nem volt egyszerű megtalálni azt a hidat, mely a belső körgyűrűre vezetett volna fel. Annál is inkább, mert a hidak alatt haladtam és a nevük onnan nem látszott és amikor megkérdeztem valakit a körgyűrűről, elég sok bizonytalanságot tapasztalhattam. A másik probléma az volt, hogy ezt a körgyűrűt több szakaszra is felbontották (pl. Burgring, Operaring, Parkring stb.) így sokak számára nem volt egyértelmű, hogy hova is szeretnék eljutni. Végül fél kilenc körül begyűrűztem magam és onnan már egyszerűen eljutottam a Skoda utcába, ahol egy régi ötemeletes polgárház ajtaján csöngethettem.
Hamar nyílott az ajtó és kedves vendéglátóm, Stefan beinvitált a nagy előcsarnokba, ahol a kosztümösfilmekben látott csodaszép márványlépcső fogadott, de mi inkább az aranyozott fogantyús régi liftbe tuszkoltuk be a szerelvényemet. A lakásba érve a másik ámulatba estem, hiszen az előszobából több folyosó, illetve szoba nyílott. Stefan nagyjából végigvezetett a szobákon, melyből 7-8 lehetett, több fürdőszoba és labirintus szerűen kanyargó átjárók fűzték össze őket. Végül kikötöttünk egy hatalmas szobában, melyet nekem szánt és lecuccolhattam. Stefan megmutatta ugyan előzőleg az egyik fürdőszobát, de mentem vagy két kört, mire betaláltam a megfelelő helyiségbe.
Tusolás után a fotón látható asztal fogadott, melyből csak a csontokat hagytuk meg kedves vendéglátómmal. Vacsora közben Stefan elmondta, hogy ő zöldpárti politikus és oldalági rokonaik vannak Szabolcs megyében, így egy-két évente ellátogat hozzájuk. Nagyon sokat bringázik, a városban szinte csak így közlekedik, de komolyabb túrákat is csinált már külföldön is. A vacsorához igen különleges sört kínált, amiből jókat kortyolgattam, melynek egy vidám beszélgetés adta meg az alaphangját. Sok közös témát találtunk és olyannyira eltelt az idő, hogy tizenegy órakor vonultam csak vissza. A szobámba jutás már egyszerűbb volt, mert előzőleg megjegyeztem: a nappaliból a kisasztal melletti ajtón be, folyosóvégén jobbra, majd balra. Elalvásom előtt még elfilóztam azon, hogy a túrám során rengeteg problémám adódott a navigációból, időjárástól, terepviszonyoktól, kínlódásoktól, de este mindig olyan körülmények fogadtak, melyek feledtetni tudták az előzményeket és megújult erővel indulhattam reggel tovább.
12. Nap: Bécs – Esztergom – Budapest 261 km
Utoljára ugyan, de még mindig háromkor kellett ébrednem, mert ez a nap sem ígérkezett könnyűnek. Kezdődött azzal, hogy meg kellett találnom a fürdőszobát. Aztán lehurcolkodtam és elindultam az bécsi éjszakába. A kijutási terv viszonylag egyszerű volt (lejutni a Dunához), de nekem sikerült ezt is kissé megbonyolítanom. A Reichsbrück-én átjutottam a Dunaszigetre, majd ott tíz kilométert tekertem a folyóparti sétányon. A vége előtt áttértem az északi oldalra, ahol egy hatalmas olajtartálypark közepén hagytam el a várost, s következett egy harminc kilométeres védőgát szakasz. Legalábbis a tervek szerint, ugyanis tíz kilométer után le volt zárva a töltés és elirányítottak Schönau falu felé.
A falut elhagyva láttam a töltésen a munkagépeket és – mivel nem akartam nagyot kerülni – visszapofátlankodtam az építési területre, ahol akadálymentesen feljutottam a gátra. Itt vadonatúj aszfalt fogadott, amin csak úgy suhantam. Biztatásképpen találkoztam egy bringással, aki elmondta, hogy még egy darabig nyugodtan mehetek, aztán viszont újra el kell hagynom a gátat. Még egy tízest tekertem, mikor valóban ki volt téve a behajtani tilos tábla, de már a távolban láttam a hainburg-i hidat és gondoltam belevágok és elmegyek addig. Úgy öt kilométer után valóban elértem a hidat, de a felhajtó teljesen le volt zárva rácsozattal. Már többször is jártam ott azelőtt, nemigen értettem a szituációt, hiszen javítási munkálatok nem folytak a feljárón. Sokat nem bosszankodhattam, mert már így is késésben voltam, hanem spuri vissza és teljes bedobással kerültem még vagy húsz kilométert.
A hídon átjutva kerékpárúton bringázhattam a határig, majd onnan a szlovák határig, majd a Pozsony egyik elővárosában Petrzalka-ban ráfordultam egy kerékpáros sztrádára. Olyan forgalom volt itt- pedig szerda reggel volt – hogy szinte autópályán érezhettem magam. A várost elhagyva ugyan ritkult a forgalom, de így is percenként több kerekessel is találkoztam.
Az épülő autópálya híd alatt érdekes volt látni ezt a csúsztatásos technológiát. Talán mondanom sem kellene, hogy megint kikaptam egy jó kis szembeszelet, ami azért sem volt valami bíztató, mert egész nap keleti irányba tartottam. A gáton egyébként is felerősödött, mert legalább tíz méterre kiemelkedett a környezetéből és semmi szélárnyék nem adódott.
Cunovonál rátértem a Bős-Nagymaros vízlépcső első duzzasztó gátjára. Most először jártam erre és megdöbbentettek a méretek, mind gépészeti, mind környezeti viszonylatban. Nem vagyok vízügyi szakember, de érdekes dolgokat láttam, hatalmas víztározó kb. 20km hosszan és olykor alig látni a túlpartot keresztbe. Átjutva a szigetre a gáton első osztályú aszfalton lehet kerekezni, de olyan erős szelet kaptam, hogy inkább lehúzódtam a mellette futó közútra, ott némileg enyhült a szél és alig volt forgalom. Vajka községben pihentem egy kicsit, majd újra felvettem a küzdelmet a széllel, továbbra is maradva a közúton. 15 kilométer után értem el a Bősi erőművet, ahol átkeltem a folyó bal partjára.
Újabb 15 km aszfaltúton jutottam el Medve község lejáróig majd még tíz kilométert tudtam aszfalton menni, aztán Csicsó falunál rossz földúttá váltott a gát, így kénytelen voltam a közútra átmenni, ami elég nagy kerülőket jelentett, de legalább haladtam valahogy. A következő faluban utolértem egy francia srácot, aki hasonló cipőben járhatott, mert igen nézegette a GPS-t. Elmondta, hogy a következő falunál újra fel lehet menni a gátra és ott már jobb minőségű utat jelez a kütyüje. Nagykeszinél le is kanyarodtunk egy fölútra, mely egyre rosszabb minőségű lett, tele kátyúkkal (amiben víz volt) és mély traktornyomokkal, a gát előtt már csak tolni tudtuk a bringákat. nagyon bosszantott, amiért hallgattam rá, de onnan már nem volt értelme visszafordulni. Felérve a gátra nem voltam elájulva a zúzottköves makadámúttól, lassan lehetett rajta haladni, kellő odafigyeléssel. Nagyon féltem a defektveszély miatt, ezért 5-6 kilométer után javasoltam, hogy menjünk vissza egy bekötőúton az országútra, mert én már nagy időhátrányban voltam és nem tudtunk gyorsan haladni. A közúton már jó tempót tudtunk egymást váltva tekerni, de a szél még mindig ellenünk dolgozott. Három óra után értünk be Komárno-ba, ahol ő megállt egy fagyira én viszont hajtottam a határhoz.
A hídon átkelve beletapostam a pedálba, hiszen két és fél órám maradt arra, hogy beérjek Esztergomba, ami még majdnem hatvan kilométerre volt. Terveim szerint ugyanis a Tour de Hongrie első szakaszának befutóját szerettem volna megnézni Esztergomban. A szél továbbra is gátolta a haladásomat, az út tetemes hányada lakott településen vezetett. Ám a legnagyobb problémát az okozta, hogy a nagy rohanásban nem volt időm enni és bizony szakszerűen kifejezve: „eléheztem”. Gyengültek a lábaim, a nagy melegben és a kimerültségtől borzasztó fáradtnak és levertnek éreztem magam. Kénytelen voltam bemenni egy boltba és venni némi eleséget és azt elfogyasztani, miközben pihentem is egy keveset. Némileg összeszedtem magam, de az óra nem állt meg és tudtam, hogy menni kell, méghozzá tempósan. Mentem is, ahogy bírtam, de elég soványkára sikerült ez a teljesítmény, hiszen öt óra elmúlt amikor Nyergesújfalura értem, teljesen elfogytam erőnlétileg és tudtam, hogy fél óra múlva beérnek a célba és nekem még tizenöt kilométerem van odáig. Mentálisan teljesen a padlón voltam és Tát községnél eldöntöttem, hogy nem hajszolom tovább magam, úgyhogy elindultam Dorog felé a vasútállomásra.
Talán tíz percet kellett várnom a vonatra és már robogott velem Budapest irányába. Nem voltam valami boldog miután lehuppantam az ülésre. Általában nem adom fel a célkitűzéseim, de ezen a túrán sok minden nem úgy sikerült, ahogyan elterveztem. Az, hogy lemaradtam Magyar körverseny befutójáról, nagyon rossz szájízt adott és egészen ezen rágtam magam, míg befutott a vonat a Nyugatiba. Innen a Margit hídon átkerekezve a budai oldal rakparton végig bringázva érkeztem meg a lányomékhoz, akik már nagyon vártak.
A kis unokám, Zoé ( ez egy későbbi felvétel) az elutazásom előtt három nappal született és a túrám során igen nagy motivációs erőt adott az a tény, hogy minél előbb láthassam. A náluk töltött este kiemelkedett az előzőek sorából, hiszen ez a pöttömnyi teremtés jövetele kissé más megvilágításba helyezte az életem, nagyapaként talán másképp tervezem ezután a kalandjaimat.
Eléggé különlegesre sikerült ez a túra, történt egy-két felejthető dolog, de az élmények és a tapasztalatok teljesen elhomályosították ezeket a negatívumokat. 3058 kilométert tekertem (12100 m szintkülönbség) 12 nap alatt.
Nagyon feszítettre terveztem a napi etapokat, rengeteg navigációs problémám akadt, az időjárási elemekkel is sokat küzdöttem, kellemetlen helyzetbe hoztam párszor a vendéglátóimat a késői érkezésemmel. Mindegyik vendéglátóm barátságos és kedves hozzáállásával megerősítette bennem, azt a korábban is általam hangoztatott elvet, hogy érdemes új ismeretségeket keresni, hiszen szinte valamennyiükkel azóta is tartom a kapcsolatot.
Anyagilag relatívan sokba került – a többi túrához képest - hiszen a repülőjegy (6000 Ft személy + 21000 Ft kerékpár + 8000 Ft csomag), a vonatjegy (5500 Ft), a két kompjegy (1500 Ft) és egyéb költségek (15000 Ft), de a 12 nap alatt mindössze 6.92 Eurót költöttem el (kétszer kaját vettem).
Így, közeledve a hatodik X-hez már egyre határozottabban jelentkeztek - 16 óra nyeregben töltött idő után - az ízületi problémáim és egy-két esetben mentálisan is voltak gondjaim, de ezeket - a rutinom révén – kordában tudtam tartani és ebben nagy segítségemre voltak a kedves vendéglátóim, akik társasága feltöltődést jelentett számomra.
„Ahhoz, hogy igazán értékelni tudd a kényelmet, nyugalmat és jólétet, időként át kell élni annak hiányát”.
Kérjük, írja meg véleményét:
Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.