BLOG Liszabon – Miskolc: avagy hogyan lehet megspórolni egy retúr repülőjegyet

Időpont: 2016. december 19. hétfő 23:04
Szakág: Országúti

 

0. nap: Miskolc - Budapest repülőtér (198 km)

 

Bár ez már a sokadik túrám, de az izgalom miatt ezúttal sem tudtam igazán sokat és jól aludni, az ébresztő előtt fél órával már talpon voltam. Előző este még egyszer „leltároztam”, nem szerettem volna az előző évi hibát elkövetni, mikor a telefonom otthon hagytam és így a kommunikáció rengeteg problémát okozott. Szeretett párom és fiam segítségével felmálháztam az elkövetkezőkben velem tartó hű társamat és nekivágtam a kivilágított utcán. A szunnyadó városon áthaladva végigfutott gondolataimban az elkövetkező szűk három hét. Az eddigi kalandjaim közül az egyik leghosszabb, navigációs és logisztikai szempontból a legbonyolultabb út előtt álltam. Egy év alatt dolgoztam ki az időpontot, útvonalat, napi útadagokat, szállásokat, kalkulálható nehézségekre való megoldást. Nagyon bíztam az elmúlt 23 év sok európai túráim során szerzett tapasztalatokban. A város fényeit elhagyva nekirugaszkodtam a pingyomi tízszázalékos emelkedőnek, melyre feljutva már vetkőzhettem… megvolt a bemelegítés. A gépem fél ötkor startolt, volt bőven időm feltekerni, de szerettem volna két-három órával előtte felérni, semmi kockázatot sem vállalva, hiszen valami útközbeni probléma esetén az egész projekt bukott volna. Ezen mezsgyén haladva nyomtam keményen a pedált a koromsötét harsányi katlanban. Már pirkadt, mikor a bükkábrányi bányaút porát tapostam, s pörgettem vagy negyvennel a dolgát komolyan vevő fekete kutya elől menekülve. Füzesabonyban gyors reggeli, majd hamarosan élvezhettem a nemrég átadott 31-es főút tükörsima aszfaltját. A hosszú egyenesekben gondolataimban végigzongoráztam az útvonaltervet, melyet a Google Earth-on virtuálisan többször bejártam, éjszakákat a monitor előtt görnyedve igyekeztem a szakaszokat a lehető legrövidebb úton áthidalni, úgy, hogy minél kevesebb szintet kelljen megmászni. Ha valahol rövidítési lehetőség adódott, akkor mérlegelni kellett az esetleges eltévedési kockázatot, az útminőséget és az emelkedőket, így sokszor nem érte meg bevállalni azt a néhány kilométeres spórolást. Sok helyen 4-5 alternatív útvonal is be volt jelölve, de az előbb leírt szempontok alapján a nyomtatott itíneremre már csak egy, esetleg kettő lett bejelölve. Az alapos terv már fél sikernek számít, hiszen útközben nincs idő és lehetőség a minden szempontot figyelembe vevő tervezgetésre, bár a helyi körülményekhez folyamatosan alkalmazkodni kell.
Jászberény környékén már ragyogó napsütésben tekerhettem, csak a „tíz óra irányú” szél rondított bele a tökéletességbe. Jól éreztem magam és megnyugtatott az a tény, hogy gondolatbeli leltáromban nem találtam hiányt. A felszerelés összeállításánál nagyon lényeges a súly, de a terjedelmet sem szabad figyelmen kívül hagyni. A 250 tételből álló listám mindig az adott túrához igazítom, főleg a ruházatot, hiszen nem mindegy, hogy Skandináviában, vagy az Ibéria- félszigeten tekerek. Minden egyes grammot mérlegelek, hiszen végig kell cipelnem Európán, bár egy bevásárlás után kilókkal gyarapodik a cókmókom.


Diavetítéshez kattints a képre

 

Nagykáta után nagyot romlott az út minősége, igencsak kerülgettem a kátyúkat és a megkopott foltokat, de a forgalom is jócskán megnövekedett. Egy óra körül értem Vecsésre és az első utam a helyi Intersport áruházhoz vezetett. Két évvel korábban is nagyon segítőkészek voltak az ottani dolgozók, mikor a keró szállításához üzenetben kértem megfelelő kartondobozt. Most sem volt ez másképpen, kiválasztottam a megfelelő dobozt és felgurtniztam a csomagom tetejére. Legutóbb túlméretezett dobozt választottam és kénytelen voltam a reptérig vonszolni magam után – miközben esett az eső – aminek egy jókora lyuk lett a következménye. Ahhoz képest most viszonylag kényelmesen és gyorsan kijutottam a kettes terminálhoz. Több mint egy órám maradt a becsekkolásig, így kényelmesen szétszedhettem a Genesis-t, (kerekek ki, gumi leengedve, pedál le, kormány befordítva), majd bedobozoltam mindezt némi egyéb felszereléssel kipótolva. A kézipoggyászként használt hátizsákot is megpakoltam a szabályoknak megfelelő cuccokkal, az egyebeket a háromrészes táskához zsugorfóliáztam, közben kontrollálva annak súlyát.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

A csekkolás és a biztonsági ellenőrzés problémamentesen lezajlott, irány a tranzit, ahol még egy órám maradt az indulásig, melyet főleg netezéssel töltöttem el. A külső terminálban sorakozván vidám tinédzserkorú lányok csapata jelent meg, akik a ritmikus gimnasztika Európa Bajnokságra utaztak Lisszabonba, egy közismert műsorvezetőnő társaságában. Már a gép lépcsője felé tartottam, mikor megpillantottam a kartondobozom, mely ott árválkodott egy szállítókocsin a szállítószalagtól pár méterre. Rossz előérzetem támadt, ezért – átlépve a záróvonalat – közelebb somfordáltam az éppen feltűnő rakodómunkáshoz. „Valami gond van ezzel a csomaggal?” - kérdésemre a fiatalember elmondta, hogy megtelt a gép rakodótere és most arra vár, hogy a kollégája helyet csináljon a nagy dobozomnak. Könyörögve kértem, hogy mindenképpen kerüljön fel a bringám, hiszen holnap hajnalban nekem indulnom kell a Portugál fővárosból, különben borul minden tervem. Mire a hátsó feljáróhoz értem a dobozom is felkerült a szalagra…. huhh, ez meleg helyzet volt!
Felszállás után egészen az Alpok vonulatáig a felhők alatt maradtunk, csodálatos élő térképként terült el alattam a földfelszín. Az Alpok havas csúcsai fantasztikus látványt nyújtottak, melyből kiemelkedett a Mont Blanc 4809 méteres hósapkája.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Volt időm sorba venni a 18 eltöltendő éjszaka vendéglátóit és nagy izgalommal tekintettem a túrám ezen fejezetére is, hiszen minden este más helyre érkezem, más emberekkel találkozom és más ágyban alszom. Rengeteg munka és kitartás van a mögött, hogy abban a városban találjak egy befogadót a Couchsurfing és Warmshowers hálózatában, aki vendégül lát éppen azon a napon. Közel 300 elküldött levél, sok- sok egyeztetés… de végül összeállt a kép, s reméltem olajozottan fog működni a gépezet, bár egy- két fogaskerék még bizonytalanságot árasztott. Később a Francia Riviéra tengerparti csodálatos panorámája nyűgözött le, ekkor veregettem meg képzeletben a vállam, amiért ablak melletti helyet foglaltam magamnak. Közel háromórás repülés után landoltunk Lisszabonban, ahol rekkenő hőség fogadott, pedig már fél nyolc körül járt az óra. Leszállás közben tájékoztattak, hogy a reptéri dolgozók egy része sztrájkol, ezért a csomagjainkra várni kell… hurrá! A poggyászom viszonylag hamar megjött, de a bicajom csak nem akart előkerülni, félórás keresgélés, kérdezősködés után találtam rá öt folyosóval odébb. Hordárkocsival gyorsan kisiettem a kijárathoz, ahol már várt a vendéglátóm Goncalo aki a Lisszabon városi kerékpárközlekedésének nagy aktivistája.


Diavetítéshez kattints a képre

 

Gyors összeszerelés után nyeregbe pattantunk, majd legurultunk a Tejo folyó öbléhez, ahol Goncalo egy rövid tekerés keretében megmutatta az ottani környék bringás viszonyát. A hely szépségéhez méltó széles, jól elkülönített kétsávos kerékpárút kötötte össze a folyómenti elővárosokat a belvárossal, ami még 6-7 km tekerésnyire volt, így ezt ki kellett hagyni. Goncalo remekül beszélt angolul és a hátralévő két órába szerette volna belepaszírozni az egész lokálpatrióta mivoltját, ami nekem nyelvi nehézséget okozott, hiszen amíg értelmeztem egy mondatát, ő már a harmadiknál járt. Hamarosan megérkeztünk hozzá. Egy modern társasház három szobás lakásában él és a pincegarázsban az autó helyén bringák tucatja érzékeli, hogy ő és a családja ezer szállal kötődik a kerékpározáshoz. Rengeteget túrázik egyedül, családdal, nagyobb társasággal, jótékonysági és a kerékpáros közlekedést népszerűsítő találkozókat szervez. Miután körbevezetett, neten felvettem a kapcsolatot a családommal, megnyugtattam őket jóllétemről. Minden vendéglátómnak készítettem egy szerény ajándékot, fényvisszaverő csíkra ragasztottam magyar trikolort és köszönő feliratot. Goncalo édesanyja jóvoltából finom és különleges vacsora került az asztalra, mely valami tengeri moszatból készült levesből - apró polipokkal - és egyéb tengeri élőlényekből tevődött össze. Vacsora után, sörözgetés közben már teljesen elmélyedtünk a túrázásokban, mivel ez a téma nem ismer határokat, időkorlátokat, nagyon nehéz volt befejezni, de a hajnali ébredés közeledte józanságra intett. Elalvás előtt arra gondoltam, hogy reggel még a saját ágyamban ébredtem és Európa másik szegletéből mennyi élményt és nehézséget átélve juthatok vissza szeretteimhez.

 


1. nap: Lisszabon - Alburquerque 267 km (2700 m szint)


Hajnal három… nem pattantam ki az ágyból rögvest, de összeszedem magam, - Goncalo már a reggeli teát és a szendvicseket készítette – pakolás és lecuccolunk a garázsba. Vendéglátóm nem közölt jó híreket az időjárással kapcsolatban, de legalább még nem esett. Nekivágtam a korábban leírt kerékpárútnak, mely sokáig kísérte villanyfénnyel tekerésem. Később már közúton haladtam a Tejó folyóval párhuzamosan, a hajnali gyér forgalom egyáltalán nem okozott nehézséget. Másfél óra múlva fordultam rá a folyót átszelő hosszú, sötétbe burkolózó hídra, mellyen már számottevő kamionforgalommal kellett szembesülnöm. Néhány kilométer után nappali fényesség tűnt fel a távolban, közeledve rájöttem, hogy az utat aszfaltozzák, hatalmas reflektorok fényében. A nálunk szokatlan technológia segítségével megfeleződhet a felújítás ideje és éjszaka kevésbé okoz problémát a forgalomkorlátozás. Szerencsémre hamarosan elhagytam e forgalmas utat és kisebb falvak következtek. Egy pár kilométeres rövidítésért még kisebb utat terveztem, de egy utca végén hatalmas zárt kapuba ütköztem. Visszafordulva párhuzamos utakkal próbálkoztam, de csak két kutya csaholása vitte fel a pulzusom, és térített észhez, hogy vissza kell mennem a főútra és kerülnöm egy nagyot.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

A nap felkeltét megelőzte az eső, így nem elég, hogy repetáztam egy húszast, de ráadásul még el is eláztam. Tovább rontott a helyzetemen, hogy erős forgalomban, minden egyes teherautó elhaladásakor zuhanyt kaptam a nyakamba. A domborzat is kezdett durvulni, az addigi lankások dombokká növekedtek és a szél is igencsak csapkodott. Már tíz óra is elmúlt, mikor végre Mora városkánál letértem a főútról - bár ne tettem volna! Először elég vacak minőségű aszfalton tekertem, de egy elágazás után ez is cserbenhagyott és maradt a homok, mely teljesen átázott, a kerekem 3-4 cm mélyen belenyomódott, alig bírtam tekerni és még a tócsákat is kerülgetnem kellett.

 

Diavetítéshez kattints a képre
 

 

Sokszor kénytelen voltam leszállni, mert nullára esett a sebességem, egyszer el is vágódtam a hirtelen blokkolástól. Az emelkedőkön nem bírtam feltekerni, a lejtőn pedig csak óvatosan eresztettem, mert a puha homok „megvezette” a kerekemet és már ki is fordult a kormány a kezemből. Mondanom sem kell egyetlen autóval sem találkoztam, ki indult volna el a szakadó esőben ilyen úton. Történt ez egy közeli várost mutató tábla utáni szakaszon. Talán 6-7 km volt csupán a távolság, de több mint egy órámba került, míg újra aszfaltra érhettem. No, ebben sem volt nagy köszönet, hiszen a kátyúk száma meghaladta a méterek számát. Ráadásul húzós emelkedők és meredek lejtők nehezítették a haladásomat, de ezt inkább szenvedésnek nevezném. Az út mentén néhány Hacienda bújt meg a fák között, melyek körbekerített területén ezrével legeltek a marhák. Egy órakor értem be Avis városába, az eső nem hagyott ugyan alább, de legalább normális utakon tekerhettem elviselhető domborzati viszonyokkal. A szembeszél akkora erejű volt, hogy a csomagomra erősített zászlómat letépte a pálcáról és azóta is ott lebeg valahol. Ekkor már túl voltam a napi 150 km-en, de még több mint egy százas előttem terpeszkedett.


Diavetítéshez kattints a képre

 

A hangzatos nevű Esperanca falu után pár kilométerrel elértem a spanyol határt és könnyes búcsút intettem Portugáliának. Hét óra környékén pillantottam meg egy magas dombra épült városka körvonalait, bíztam benne, hogy nem oda tartok, de sajna nem jött be - kénytelen voltam nekifeszülni a 150 méternyi szintemelkedésnek. Mire felszenvedtem magam a szép nevű Alburquerque központjába, már kezdett sötétedni. A részletes ítinerem segítségével hamar megtaláltam az éjjeli szállásadóm címét, a csöngetésemre azonban semmi reakció. Az utca eléggé kihalt volt, vártam egy keveset, majd előkaparásztam a telefonom. A szám kicsörgött, sőt hallottam a másik készüléket is… a szomszéd erkélyéről, amihez egy szakállas férfi feje is társult. Hamarosan megjelent az ajtóban Miguel és széles mosollyal beinvitált. A szűk lépcsősoron felcibáltuk a szerelvényem, ahol a ház úrnője, Leticia fogadott baráti öleléssel.

Diavetítéshez kattints a képre

 

Teljesen át voltam ázva, így néhány ismerkedő mondat után elvonultam a fürdőszobába, ahol nagyon sokáig álltam a forró zuhany alatt. Miután kezdtem emberi formát ölteni, beültem a konyhába az időközben megjelent baráti házaspárhoz csatlakozva. Örültek az ajándékomnak, a kisfiuk egy csengőt is kapott. Vacsorakészítés közben egy gyors Skype haza, majd elmerültünk a kölcsönös ismerkedésben. A vendéglátóimról kiderült, hogy egyetemi oktatók és egy hároméves kisfiuk durmol a szomszéd szobában. Az asztalra került fogások helyi különlegességek voltak (fasírtféle, hal, saláták, töltött tészta, ilyesmik) a nevüket sajna nem írtam fel, de valamennyi igen ízletes és laktató volt számomra. Én is hoztam a kedvenc sajtos rudamból (amit kedves anyósom készített), azzal végigkínáltam a társaságot… és ott is feletettem az egész dobozzal. Tizenegy órakor elköszöntem a többiektől és elvonultam a szobámba. Amikor terveztem az utamat, nem ilyen időjárásra gondoltam az Ibériai-félszigeten… de ezt kaptam és ezzel kell megbirkóznom az elkövetkező napokban is. Persze egy forró tusolás és egy puha, meleg ágy el tudja feledtetni az egész napos gyötrelmeket.

 

 

2. nap: Alburquerque – Talavera de la Reina 282 km (2580m)


Túl sokat nem aludtam, hiszen háromkor jelzett a telefonom, hogy küzdelemre fel. A megszokott gyors pakolás, lecipeltem a szűk lépcsősoron a felszerelést és az utcán felmálháztam. A háziaknak este szívélyesen megköszöntem a pazar vendéglátást és elbúcsúztam tőlük, nem okozott problémát senkinek sem az, hogy ilyen korán nem keltek fel hogy utamra eresszenek. A fejemben volt a kivezető út, így hamarosan a koromsötét pampákon nyomhattam a pedált. Kellemes idő volt, a következő lakott hely kétórányi tekerésre, talán ha két autó jött velem szemben. Az egyhangúságot a zenehallgatás tompította némiképp.

Diavetítéshez kattints a képre

 

Forgalmas főút 1 méteres leállósáv és még figyelmeztetés is - nálunk is bevezethetnék ezt.
Aliseda városnál már egy forgalmasabb főútra kanyarodtam, miközben eleredt az eső, szerencsére csak rövid zápor formájában, de arra jó volt, hogy alaposan elázzak. Caceres városát egy körúton hamar átugrottam, majd az Almonte Nemzeti Park felé vettem az irányt. A névadó folyó közel száz méter mély szurdokot vájt ki magának, csodálatos völgyet varázsolva a pampákon. Nem voltak hosszú emelkedők, de nagyon hullámzott a táj (a nap végére 2600m szintkülönbség), és így utólag csupán a folyamatos mászás maradt meg az emlékezetemben. Aztán fel kellett kapaszkodnom hétszáz méteres magasságba, hogy megcsodálhassam a Rió Tajó folyó szemkápráztató völgyét. Sajnos a borús, párás idő miatt nem adhatom vissza az igazi látványát a völgynek.

Diavetítéshez kattints a képre


Az eső időközben állandósult, ami lehűlést is hozott magával, de mivel szinte állandó mozgásban voltam, termeltem annyi hőt, ami elviselhetővé tette a közérzetem. Almaraz városa után társultam be az A5 autópályához, melynek egész Madridig el kellett, hogy vezessen. Ekkor már három óra körül járt az idő és még közel 100km volt hátra, de akkor úgy gondoltam, hogy a sztráda segítségével nem lesz probléma. Navalmoral után azonban nem kis nehézséget okozott az autópálya szervizútja. A tervezéskor többször átvettem a Google Earth-on ezt a szakaszt, de és sejtettem, hogy nem lesz egyszerű átjutni rajta. Az autópályával párhuzamosan nem futott közút, mert nem kellett rá fizetni és mindenki ezt használta. A kerülőutak megháromszorozták volna a távolságot, tehát sok lehetőség nem lévén, maradt a szervízút. A netes térképen az utcanézettel szemlélve nehéz eldönteni a dózerút minőségét, zsákbamacska az egész. Az út nagyjából követte a pálya vonalát, de a kijáratoknál nagyokat kellett kerülni, sokszor nem volt egyértelmű a tovább futó út bekezdése. A sztráda vonalában a talajt legyalulták -feltöltve a völgyeket-, de a mellékút követte a domborzat egyenletlenségeit, sőt sokszor az építkezéskor keletkezett plusz földet is ide halmozták fel. A makadámútat alkotó felület az apró zúzaléktól az öklömnyi kövekig terjedt, melyen a haladás nagyon keserves módon valósult meg. Az emelkedőn a vékony és keményre fújt gumi miatt kerülgetnem kellett a nagy köveket, a lejtőn meg állandó fékezést kellett alkalmaznom a bukásveszély miatt. Az elmúlt napok esőzése folytán rengeteg tócsa alakult ki, melyek kerülgetése sok energiát és időt vett igénybe. Az autópálya alatt sűrűn voltak átereszek ahonnan állandóan folyt a víz, csúszós árkokat alkotva előttem. A mélyebbeken lehetetlen volt áttekerni, így azon áttoltam a szerelvényem nem egyszer sípcsontig érő folyamban, a csekélyeken áthajtottam ugyan, de veszélyes volt az ismeretlen mederalj miatt.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Kétszer csúsztam el, az egyiknél totálisan beleborultam a vízbe, az oldaltáskám teljesen bemerült, a kormánytáskám félig kiborult és még jól meg is ütöttem a bal forgómat és a könyökömet. Gyorsan felpattantam, kitoltam a „partra” a bicajt és próbáltam a húszcentis vízből menteni a menthetőt. Megtaláltam szinte mindent, de a kisrádió, a töltő teljesen beázott az aznapi térképeim, keksz, csoki bizony veszteséglistára került. A csodával határos módon a fényképező, a telefon és tablet megúszta, mivel fennakadt a táskában és a zárható zacskónak köszönhetően nem ázott be. Én ugyan már eléggé át voltam ázva, de ez a fürdő nem esett valami jól, vacogva próbáltam menetképessé tenni magam. Az idő is sürgetett, hiszen hat óra lehetett, és még vagy 50km hátra volt – ki tudja milyen meglepetésekkel. Sajgó könyökkel, teljesen átázva nekilendültem, hiszen haladni kellett. Hogy ne legyen olyan egyszerű, hamarosan lett egy első defektem, a semmi közepén esőben - hát meg voltam áldva alaposan. Ezután segítségemre sietett egy-két város, amit kikerült a pálya és a településen legalább jól haladhattam az aszfalton, igaz, hogy az egyikből kijövet úgy eltévedtem, hogy félórás kóválygás után találtam rá csak a helyes útra. Már koromsötét volt mikor szakadó esőben becsorogtam aznapi célom helyszínére Talavera de la Reina-ba. Térkép hiányában nem volt egyszerű dolgom ebben a nagyvárosban, csak az emlékezetemben bízhattam, mely bizony eme körülmények között nem teljesített valami jól. Nagyjából tudtam az irányt, volt címem és telefonom, a tablet viszont lemerült, így a GPS lehetőség kimaradt. Felhívtam a számot, de csak egy kedves női hang közölte – spanyolul – hogy ez nem jött össze. Csurom vizesen bebotorkáltam egy bárba, ahol próbáltam angol nyelven beszélőt keresni… sikertelenül, majd a címet mutattam meg a pultosnak, aki értetlenül tárta szét a karját. Kijutva az utcára egy fiatal párt szólítottam meg, akik beszéltek angolul – egyébként szerbek voltak – és az okostelefonjuk segítségével megkeresték a címet. Hát… maradjunk annyiban, hogy nem volt közel és nem volt egyszerű eljutni oda. Megkértem őket, hogy hívják fel a szállásadómat, s hamar kiderült, hogy két számot nem kellett volna beütnöm előzőleg. Sikerült Daniel-lel beszélnem és abban maradtunk, hogy egy közeli templom előtt várjam meg. Megköszöntem a fiatalok segítségét és elbotorkáltam a templomhoz, ahol dideregve vártam a megmentőmet a zuhogó esőben. Tíz perc múlva megjelent egy szakállas, esőkabátos kerékpáros és széles mosollyal üdvözölt, mire én is kiolvadtam némileg. Talán három kilométert is tekerhettem a befogadóm mögött mikor megérkeztünk a házához és felcuccoltunk a harmadik emeletre. Az előzőleg víz alá került táskából még mindig csorgott némi víz, szerencsére a ruhák külön be voltak zacskózva, így viszonylag szárazak maradtak. A többi vizes cucc kipakolása után harcmezővé változott az előszoba. Daniel nagyon segítőkészen bedobálta a szétázott ruháim a mosógépbe, miközben én a forró tus alatt próbáltam kiengedni. A szakadó eső és a rohanás miatt teljesen eléheztem, így nagy örömömre szolgált, hogy Dani többfogásos vacsorával rukkolt elő, kuszkusz finom arab mártással, különlegesen fűszerezett lepény, pizza, és valami baklavához hasonló sütemény. Míg tömtem magamba a szénhidrátot, elmesélt, hogy a helyi egyetemen oktat, rendszeresen túrázik kerékpárral, főleg a környéken, de járt már több szomszédos országban is.

Diavetítéshez kattints a képre

 

Nagyon finom és laktató – a normál adag háromszorosa - vacsorát leöblögettem némi söröcskével, és borzasztó önző módon már csak a puha ágyra tudtam gondolni. Majdnem éjfél volt, 21 óra tekerés, kínlódás, bőrig ázás után talán megbocsátható ez és Daniel is maximálisan megértette a szituációt. Gyors üzenet haza, minden jó alakult. Szerencsémre másnap egy rövidebb szakasz következett, de főleg szervizúttal és madridi bejutással, ami nem ígérkezett egy egyszerű feladatnak. Az elektronikus kütyüket felraktam töltőre, ruházatot átválogattam, majd elköszöntem kedves vendéglátómtól. Nagyon zűrös napon voltam túl, de éreztem, hogy ennél már csak jobb lehet.

 

3. nap: Talavera - Madrid 152 km (1150m)


A négy órai ébresztő nem esett valami jól, de szerencsére odakinn sem. Daniel már a konyhában serénykedett, szendvicseket és teát készített. A ruháim nem száradtak meg, de már hozzászoktam -talán majd a csomagok tetején. Mivel a térképlapom elázott előző nap, így a tablet segítségével jutottam ki a városból és hamarosan újra az A5 mellett találtam magam. Az első 15km végre aszfalt volt - igaz, hogy a silányabb fajtából, de hát legalább haladni lehetett rajta. Mint minden jónak, ennek is vége lett hamarosan és a régi kerékvágásba jutottam, de legalább nem esett, legalább is az eső, én viszont annál inkább: egy átfolyásnál akkorát vágódtam, hogy csupa víz és sár lettem, át is kellett öltöznöm.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Nem sokkal ezután egy tanyáról kirohanó kutya keltett némi izgalmat, de már rutinosan kezeltem, lepattantam a keróról és kővel jól megdobáltam. A napocska kisütött és én rögtön kiteregettem száradni ruháimat. Egy pólónak ez nem tetszett és elmaradt. Délelőtt még kaptam egy defektet (szintén elől), melyet rutinosan kicseréltem, de ezzel a két tartalékomat már ellőttem. Egy lejáró után nem találtam az átjárót, de szerencsémre jött egy srác montival és megbeszéltük, hogy elkísér egy darabig. Jól elkalamoltunk a sztrádától, és olyan homokos utakra vitt, ahol többet toltam, mint ültem nyeregben. Persze neki egyszerűbb volt vastag gumikkal, telóval és málhák nélkül, de mindig megvárt és át is hidaltuk ezt az akadályt. Később egy 500 méteres szakaszon kénytelen voltam a leállósávban haladni, mivel egy kisebb hidat elbontottak ideiglenesen.
Mostoles már Madrid elővárosának lehet betudni, de ettől kezdve már főutakon tekerhettem, elhagyva a rengeteg bosszúságot okozó szervizutat.


Diavetítéshez kattints a képre

 

Innen még legalább harminc km a belváros, de mivel akkor még alig múlt dél, így kényelmesebbre vettem a tempót. A következő előváros (La Fortuna) úgy körbe volt kerítve autópályákkal, hogy megtervezni sem volt egyszerű az átjutást, nemhogy kivitelezni. Ráadásul a tervben szereplő felüljárót lezárták és a távolabbira igen körülményesen tudtam csak feljutni. Természetesen jól eltévedtem utána, de egy kerekes hölgy kisegített és végigvonszolt a városon, egészen a másik elővárosig. Szombat lévén elég erős forgalom jellemezte a fővárost, nagyon kellett figyelni, de az autósok is vigyáztak a kerékpárosokra és udvariasak voltak velem szemben. Amíg a települések között szinte egyáltalán nem volt kerékpárút, a városokban szinte mindenütt volt, főleg az úttesttől független párhuzamos és vörösre festetten.


Diavetítéshez kattints a képre

 

A belvároshoz közeledve hirtelen eleredt az eső és a Puente de Toledo hídról már csak lefotóztam a híres Vicente Calderon stadont, körbejárni már nem volt kedvem. Feltekertem a Toledo térre, majd a királyi palotához, de mivel az eső nagyon erőteljesen aktivizálódott elindultam a szállásom irányába. Közben megálltam egy-két érdekesebb épületnél, téren, vagy csak az eső miatt. Madridban alapvetően jól lehet bringázni, de csomagokkal bizony olykor kis tányéron tudtam csak feltekerni a meredek emelkedőkön. Terveimben szerepelt még néhány látványosság megtekintése, de az eső elvette a kedvem és már csak egy száraz fedélre vágytam. Újdonsült Couchsurfing-es ismerősöm szerencsémre a belvárosban lakott, így hamar odataláltam (persze tízszer végigjártam virtuálisan előtte) és szerencsére otthon is találtam.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Péter egy magyar srác aki jó pár éve él és dolgozik Madridban. A bicót a garázsban hagyva felcipeltük a felszerelésem. A tökéletes rendet egy pillanat alatt káosszá változtattam a csomagjaimal. Megkértem nyújtsa ki karját, s máris csattant a fényvisszaverő a csuklóján. Letusoltam, majd lementünk a közeli marketbe némi utánpótlásért. Közben Peti mesélt az életéről, mely fiatal kora ellenére igen kalandosra és küzdelmesre sikerült. Dolgozott Dél-Amerikában és közben egyetemre járt, több nyelven beszél és egy multicég elismert munkatársa. Finom vacsorát készített, miközben próbáltam pótolni az elmúlt napok magyar szavainak hiányát. Nagy Reál Madrid rajongó (bérlete is van) és néhány sarokra található Bernabéu stadion. Nagyon szeret futni, már több maratont is egész jó idővel teljesített. Ahonnan indult, és ahogy felépítette saját erejéből az életét az példaértékű a mai fiatalok számára, ezúton is megemelem a kalapom előtte! Hasonszőrűek lévén órákig beszélgethettünk volna, de a következő nap nagyon kemény etapnak nézett ki, ezért tíz óra körül elvonultam aludni. Nagyon jó volt kibeszélni magam és megismerni ezt a remek fiatal srácot, rengeteg energiát adott nekem, remélem még összefutunk vele valamely helyen.

 


4. nap: Madrid - Molina de Aragon 280 km (3650m)
Hajnal, vagy inkább éjszaka két óra. Az ablakon bekopogó esőcseppek láttán leginkább visszabújtam volna a takaró alá, de hát nem ezt osztották le nekem aznap. Péter le sem feküdt, vigyázta az álmom. gyorsan összerámoltam, majd lehordtuk a táskákat és elbúcsúztunk egymástól. Kilépve a házból egy perc alatt rommá áztam, tényleg dézsából jött az áldás. Este még felidéztem az útvonalat a neten, mert hatalmas ez a város és nagyon bonyolult kerékpárral kijutni belőle. Mivel nem tudtam elővenni a térképet, ezért magamban mormoltam magamban: harmadik utca balra, második jobbra, 1 km előre, lámpa, felüljáró stb. A szakadó eső és korai időpont ellenére viszonylag pezsgő élet jellemezte a várost, bár legtöbben taxival közlekedtek. A instrukciók alapján egy gyorsforgalmi út és egy nagy temető közé kellett volna érnem, de valahol elnézhettem egy kereszteződést. Két srác vacogott egy buszmegállóban és tőlük szerettem volna segítséget kérni. Sokat nem tudtak angolul, de amikor többször keresztet vetettem, megvilágosodtak és elkalauzoltak a temető felé. Innen már felhajtottam az A2 Autópista (autópálya) mellékútjára, ami kivezetett a belvárosból. A szünni nem akaró esőben nem volt egyszerű navigálni magam a sűrű gyorsforgalmi hálózatban, de a memória jól működött. Néhány adat a kijutásról : 38km, 46 irányváltás, először 18 utca, majd 7 különböző főút, amíg kiértem az elővárosokból. Ott rögtön egy kétszáz méteres kapaszkodás és még mindig szakadó eső, tök sötét fogadott. A domborzat ezután sem volt könnyű, a pirkadat legalább a látásviszonyokat rendezte, az eső és a hajnali hideg nem okozott jó érzéseket.


Diavetítéshez kattints a képre

 

Amikor beálltam ebbe a buszmegállóba, percekig csak reszkettem és ugrálgattam miközben némi táplálékot erőltettem a szervezetembe. A tavalyelőtti Nordkapp jutott eszembe, ott is ilyen mostoha volt az időjárás, csakhogy ott az tervezett volt, felkészültem rá lélekben és ruházatban is, de az Ibéria – félszigeten 3-4 fok? A falu után értem utól két túrázót, akik a Tajó folyót hosszában kísérték már két hete - ők is inkább úgy néztek ki, mint aki a sarkkörre készül. A Tajó folyó völgyébe való ereszkedés sem volt leányálom, a hideg és a csúszós aszfalt óvatosságra intett.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

A Tajó folyót ezen a szakaszon jól felduzzasztották, más körülmények között valószínűleg jobban élveztem volna a csodálatos panorámát. A túloldalt felkapaszkodtam és egy jó darabon a folyóvölggyel párhuzamosan haladtam a hegyoldalon, gyönyörködve a hosszan elnyúló smaragdzöld tó látványán. Aztán bevágtam magam a hegyek közé, várt vagy 500 méter szintemelkedés, amihez legalább a dupláját kellett felfelé tekerni a közbeni lejtők miatt. Az út talán tizedrangú lehetett és ehhez mérten elég rossz minőségű aszfalttal volt megáldva.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Az aszfalt elég vacak, de a körítés kárpótolt a zötykölődésért. A fránya eső csak nem akart elállni, bár egy idő után már hozzászoksz, a lényeg, hogy folyamatosan kell termelni a hőt, tehát tekerni. Két óra körül tartottam egy rövid étkezést, értékeltem a hátralévő távot és terepet. Száz kilométer hátralevő táv az megnyugtató, de ehhez tartozó ezer méter szint már indulásra sarkalja a szegény vándorlegényt. A táj elég változatossá vált, olykor hosszú erdős hegyek, völgyek, olykor fennsík megművelt területekkel, legelőkkel. A csupasz termőtalaj téglavörösen rikított, - olyan volt mintha salakos lenne – melyet a gabonafélék zöld területei váltották.

 

Diavetítéshez kattints a képre


A Tajó folyó újból kísérőmmé vált, bár itt már csak igen csekély vízhozammal- a színe viszont még mindig lenyűgöző volt. A folyóvölgyben haladva már inkább lejtett az út, meg is volt a sebességem, de hogy ne legyen olyan egyszerű, egy újabb első defekt okozott némi bosszúságot. Ekkor már ragasztanom is kellett és alaposan átnéztem a külsőt, gyanúsan sok problémát okozott az elmúlt napokban, de nem találtam rendellenes dolgot rajta. Leereszkedtem vagy háromszáz métert és az eső is alábbhagyott, a kedvem is jobb lett, hiszen hamarosan beérkeztem a célomhoz Molina de Aragon-ba. Felhívtam a CS partneremet (a házuk elől) és hamarosan megjelent a kapuban egy kedves fiatal lány, Maria. Szívélyesen üdvözölt, én meg egyenesen boldog voltam, hiszen teljesen át voltam ázva, éhes voltam és nagyon fáradt. A szülei emeletes háza mögötti egy kisházikóba invitált, ahol a barátnőjével lakott. Két hatalmas kutya fogadott bennünket az udvaron, nem egészen barátságos hangnemben, de Maria megnyugtatott, csak nyugodtan menjek tovább. Belépve örömmel érzékeltem, hogy az előszobában kandalló ontotta magából a meleget, rögvest társamul fogadtam. Külön szobát kaptam, teleraktam száradásra szánt ruháimmal, majd letusoltam.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Maria közben finom lasagne-t és tükörtojást tálalt fel, amit pár perc alatt felfaltam. Feltűnhetett neki a gyorsaságom, mert repetát ajánlott, amit természetesen el is fogadtam. Az idő úgy elszaladt, tíz óra elmúlt és bár sokat nem tudtunk beszélgetni, egy kicsit bepillanthattunk egymás életébe. Mivel viszonylag sokat utazgat, igencsak elgondolkodott egy budapesti kiruccanáson. Wifi hiányában rövid telefon a párommal és irány az ágy, illetve matrac. Elalvás előtt azon gondolkodtam, hogy vajon csak én vagyok ilyen szerencsétlen, aki így kifogta ezt az esős májust? Mindenesetre másnapra már „csak” változékony időt jósoltak.

 

5. nap: Molina de Aragon - Lleida 308 km (2700 m)


A hajnali két óra elég durván belehasított a tudatomba, de ha menni kell, akkor nincs mese. Összepakoltam és menetre készen álltam a kijárathoz, de bevillant, hogy odakinn két jószág talán friss húsra vár, így óvatosan nyitottam ki az ajtót. Rögtön vissza is zártam, miután négy szem és számtalan vicsorgó fog meredt rám a sötétből. Előző este Maria megnyugtatott, hogy bátran menjek az ebek nem bántanak. Tétováztam, hogy felébresszem-e vendéglátómat, de vettem egy nagy levegőt és újra kinyitottam az ajtót. A két házőrző ugyanabban a pózban állt, a táskáimat feléjük lendítve próbáltam arrébb tessékelni őket, majd fedezékül tartva oldalaztam a ház felé a tök sötétben. A kutyák követtek, morogtak egyet néha, de nem támadtak. Az ajtóhoz érve kitapogattam a kilincset, de az zárva volt. Hát, visszasettenkedtem a kis házhoz – a két eb kíséretében – és kénytelen voltam felébreszteni Mariát. Semmi szemrehányás nem volt részéről, felkapcsolta az udvari lámpát és simán kinyitotta a garázsajtót, míg én előtte a mellette lévő ajtón próbáltam bejutni. Gyorsan felmálháztam és elköszöntem kedves ismerősömtől és nekivágtam a sötétségnek. Rögtön egy húzós kaptatót kaptam, így a hideggel már nem kellett számolnom. Egy 3 méter széles mellékúton tekertem, ahol nem volt semmi felfestés és a minősége is vacak, így nagyon kellett figyelnem a lámpám fényénél, hogy merre is tartom az irányt. Egy kis faluba érve kutyák ugatása fogadott és az egyik kapuból már rohant is egy sötét nagytermetű eb felém. Gyorsan lepattantam a bicóról és fedezékül szolgálva magam előtt tartottam miközben ordítottam a kutya felé. Nagyon nem hatotta ez meg, de a hangzavarra megjelent egy férfi az ajtóban és visszarendelte a házőrzőt, megmentve engem a további küzdelmektől.

 

Diavetítéshez kattints a képre


A terep eléggé változatos képet mutatott, hol lankásabb hullámzás, de aztán egy hegyvonulat és lehetett kapaszkodni a kormányba, de legalább nem esett az eső. Hangulatos spanyol falvakat érintettem, 20-30km távolságra egymástól, de sajnos csak átrobogtam rajtuk pedig érdemes lett volna egy-egy templomot megnézni, vagy néhány házba bekukkantani. Dél körül aztán elértem egy főutat és ezzel véget is ért a viszonylag nyugalmas tekerésem. Az N-II. főút kötötte össze Zaragóza-t Barcelona-val és bár vele párhuzamosan haladt egy autópálya, mivel az fizetős volt, így a spórolós kamionosok erre közlekedtek. Volt ugyan egy 0,5-1,5 méteres leállósáv, de ez nem nyújtott elég biztonságot a nagysebességű teherautók menetszelével szemben. Az emelkedőkön még jó is volt, mert én is lassan haladtam, a kamionok is lassultak és olykor háromsávossá bővült az út, de a lejtőkön nagyon veszélyesen közel suhantak el mellettem, sokszor kibillentve az egyensúlyomból.

 

Diavetítéshez kattints a képre


4-5 kilométerenként kénytelen voltam félreállni, kifújni magam és erőt gyűjteni az újabb fizikai és mentális megpróbáltatás előtt. Ezen az útszakaszon találkoztam egy német sráccal, aki Nürnbergből gyalogolt három hónapon keresztül és az El Camino útvonalához tartott. Műszerészként dolgozott, de nem tudott békében élni önmagával, ezért úgy gondolta, hogy vezeklésképpen végiggyalogol fél Európán. Kért tőlem egy kis vizet, de kipótoltam egy tábla csokival és a kekszem maradékát is nekiadtam, hiszen a legközelebbi településre estig már nem juthatott el. Egy kicsit feltöltődtem a beszélgetésünk közben és plusz fröccsöt kaptam a továbbiakhoz.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Közel száz kilométeres vesszőfutásomnak Fraga-nál lett vége, ugyanis a főút átváltott autópályává, így kénytelen voltam elhagyni azt és betekerni a városba. A terveim szerint lett volna egy szervízút a városon túl, de nagyon nehezen találtam meg a felhajtást hozzá, árkokon, korlátokon keresztül jutottam csak fel rá és elég sok időveszteséget szenvedtem. Hét óra körül még harminc kilométerre voltam a befogadó városomtól és erősen beborult az égbolt. A segédút nagyszerű aszfaltján nagyon jól haladtam… egy ideig, aztán vége lett és alternatív utakat kellett keresnem párhuzamos földutak és mezőgazdasági utak formájában. Mire Lleida közelébe értem eleredt az eső, de nagyon és a szél is feltámadt. Ha fél órával később kapom az áldást, akkor már fedél alatt vagyok, ráadásul az első kerekemből elszökött a levegő. Egy benzinkútnál felfújtam (kicserélni nem volt lelki erőm), majd tájékozódtam a szállásom megközelítése felől. Lleida egy Miskolc nagyságú város, de tudatosan a bejövetelem felőli oldalra választottam helyet (azon kevés városok egyike, ahonnan több pozitív meghívást is kaptam). Így sem volt egyszerű megtalálni a címet a szakadó esőben, sötétben, ráadásul kétszer még pumpálnom is kellett. De végül eljutottam az új építésű társasház kapujáig, ahol a csengetésemre hamarosan széles mosollyal megjelent Jordi. Ez a huszonéves srác egyedül élt a modern háromszobás lakásban és már nagyon várt - kétszer hívott is, de ki voltam kapcsolva. Külön szobát kaptam, melyet pillanatok alatt csatatérré változtattam a vizes cuccaimmal.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Tájkép csata közben: defektjavítás, ragasztás… mivel ez már a negyedik defektem volt, ezért a külső gumiköpenyt lecseréltem. Előző túráimra soha nem vittem külsőt, de az idén nem tettem fel újakat, ezért hoztam magammal egy tartalékot. A drótperemes gumit ketté hajtva (nem szabad) a táska alatt tároltam, így a perem eldeformálódott, de nagyjából kiegyengettem. Mindkét belsőt megragasztottam, remélve, hogy kitartanak egy darabig. Amíg tusoltam, Jordi vacsorát készített. Valamilyen lapított rántotta, fűszeres lepény, sajtok és sonka alkotta a vacsora gerincét, de kaptam krémes desszertet és egy üveg bort is elkortyolgattunk. Szerintem háromszor annyi mennyiséget elfogyasztottam a finom étkekből, mint vendéglátóm (bár valószínűszeg háromszor annyit el is égettem aznap). A csuklóra csattanó ajándékom nagyon tetszett neki, megígérte használni is fogja. Egy rövid megnyugtató Skype-ot folytattam a feleségemmel és a lányommal. A szobában görgőre állítva pihent egy carbon Scott és odébb egy carbon monti is, több műfajban is keményen nyomta a sportágat a srác.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Egyébként egy baromfifeldolgozóban ténykedik minőségellenőrként és nagyon szeret túrázni a hegyekben. Nagyon jól elbeszélgettünk, de már közel éjfélre járt az idő és másnap meg kellett másznom a Pireneusokat. Elbúcsúztam, majd elraktároztam magam másnapra. Bármennyire is kemény nap volt a hátam mögött, fizikailag és mentálisan, egy ilyen körülmények között eltöltött este teljesen feledteti a problémákat és hatalmas energiákkal tölti fel a fáradt vándort.

 

 

6. nap: Lleida - Canillo 160 km (4800m)


Három óra: harminc, így jött ki a minimum négy óra alvás. Elég kevés a regenerálódáshoz, de a tapasztalataim alapján ezt kalkuláltam erre a napra. Gyors rámolás, közben Jordi szendvicset és teát készít, megtoldva banánnal és az előző este finom sütijével. Lerámoltunk és nekivágtam a Pireneusok meghódításának. Szerencsémre nem esett, de hűvös és párás volt a levegő. A hajnali, alvó város jól kivilágított széles sugárútjára kanyarodva egy rendőrautó sorolt be mögém és 4-500 méteren keresztül követett néhány lépésnyi távolságban. Először úgy gondoltam, hogy megfigyelés alatt tart, aztán, hogy védelmez, de egyre idegesítőbb lett, ahogy hátra néztem és csak két fapofát láttam a szélvédő mögött. Aztán mellém hajtottak és leintettek. Az egyik rendőr kiszállt és spanyolul beszélni kezdett, mutogatva a csomagjaimra. Próbálkoztam angolul és németül, de nem tudtunk közös nevezőre jutni egymással. A mutogatásáról rájöttem, hogy a hátsó villogó lámpám nem tetszik neki, talán kevésnek találta a fényét. Kapcsoltam és előkaptam egy másik szilikonos, kétledes fényforrást és felcsíptettem a táskám másik oldalára. Elismerően bólintott aztán utamra engedett. Megkönnyebülve ültem vissza a nyeregbe, hiszen akár meg is büntethetett volna. Talán fél kilométert haladtam, mikor újra mellém somfordált a rend őreinek autója és egyből leintett. Spanyolul kérdezte, hová tartok és milyen országból jövök. Papírokat nem kért, de minden információt lejegyzetelt és utamra engedett. Végre elhúztak és folytathattam a városból kifelé jutásom. Sokáig nem örülhettem, mert egy körforgalom után már vártak és újra leintettek, ezúttal mindketten kiszállva a kocsiból. Ekkor már aggódtam, hogy rádión kaphattak valami fülest, hogy például előző napokban áthajtottam egy piroson, járdán közlekedtem, netán gyorsan tekertem… Elmutogatta a közeg, hogy kevés a világításom, nem mehetek tovább álljak félre. Én előkaptam egy harmadik piros lámpát (mint az öreg Ötvös), de nem hatotta meg előkapta a jegyzettömbjét és elkezdett rajzolni kerékpárt, napot, autókat, írni számokat, közben mondta spanyolul, én meg leszűrtem a következőket: kevés a hátsó világításom, nagy és veszélyes a forgalom, ezért amíg nem világosodik ki, azaz másfél óráig (fél hatig) a következő benzinkúton kell várakoznom. Ők ellenőrizni fogják az ottlétemet, és ha nem leszek ott, akkor megbüntetnek 150 Euróra (háromszor aláhúzva!). Éreztem, hogy komolyak a szándékaik, bólogattam és vagy tízszer kimondtam a „Si senor” kifejezést. A közeli benzinkútig elkísértek és én ledekkoltam a légkompresszor mellé, kihasználtam az alkalmat és – mint utam során még soha - nyugodtan megreggeliztem. Nagyon bosszantott a dolog, hiszen be volt osztva minden percem és itt kellett várakoznom, de hát az egész utam költségvetésének a többszörösét nem mertem kockáztatni. Talán félóra múlva meg is jelentek az úton, lassan csorogva ellenőrizték a jelenlétem és miután heves integetésbe kezdtem az egyikük visszaintett, némi mosolyt erőltetve az arcára. A magas hegyek lehelete érződött, ugrálgattam egy kicsit és vártam a napfelkeltét. Pirkadatkor aztán elindultam. No nem ültem fel, csak toltam a kerót a járdán - figyelgetve alkalmi ismerőseimet – és a nap első sugarainál (fél hatkor) nyeregbe pattantam.

 

 

Diavetítéshez kattints a képre

A várost elhagyva csodálatos panoráma tárult szemem elé a féli ködbe burkolt hegyek formájában. Aztán valóban belefutottam a sűrű ködbe és ekkor esett le a tantusz: lehet, hogy a rendőrök arról kapták a fülest, hogy nagy köd van arra és csak féltettek ennek a veszélyétől? Nálunk ugyan szokatlan eme eljárás, de hasonlót már átéltem, amikor Lengyelországban a szakadó esőben jöttek mögöttem vagy tíz kilométeren keresztül villogó lámpával, vagy amikor a német rendőrök egy autóúttá vált szakaszon a leállósávban biztosítottak a következő lejáróig.
Az első szakaszon még igen hullámzott a terep, hosszan elnyúló 3-4% emelkedőkkel és lejtőkkel. Közel száz kilométer után is csak ötszáz méter magasan jártam, miközben több mint 1000 m szintkülönbséget küzdöttem le.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Aztán egyre magasabb kíséretet kaptam magam köré, ahogy haladtam a Rio Segre folyó völgyében. Néhány rövidebb-hosszabb alagút következett, melyek kijárata után mindig nagy kő esett le, hiszen egy ilyen bezárt, szűk helyen nincs menekülési helyed és a hatalmas zajt is el kell viselni. Olykor lehetőséget adnak arra, hogy kikerülhesd e komor lyukakat és éltem is ezekkel a lehetőségekkel, illetve tábla tiltás miatt olykor muszáj is volt körbe menni. Egy ilyen hosszú alagút (Espluvins 937m) bejáratánál szintén tiltották a kerékpárral behajtást, azonban a kerülőút le volt zárva vastag beton-tömbökkel, kőomlásveszélyt jelző táblával. Egy pillanatra megálltam, hogyan tovább, hiszen az egyik lehetőség tiltva, a másik zárva, nekem meg haladnom kellett. A következő pillanatban átcincáltam a bicajt a betontömbön és nekilendültem, „legfeljebb visszafordulok ha durva lesz a helyzet”.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Egy darabig még csak apró kövek jelezték, hogy egy ideje nem használható ez a szakasz, de aztán – a képen is látható – mikor nagyobb szikladarabokat is kerülgetnem kellett… hát sűrűn pislantgattam felfelé, nehogy meglepjen egy kőgolyóbis. Amilyen félelmetes is volt ez a 3-4km szakasz, olyannyira csodálatossá tette a felduzzasztott folyó látványa. A szűk völgyeket olykor nagy kiterjedésű sík fennsíkok váltották kisebb városokkal, földművelésből élő falvakkal. A hegymenetek egyre húzósabbak lettek és lassan elmaradoztak a lejtők - már ezer méter magasságban jártam.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Három óra körül értem a mini állam határához, ahol bizony volt vámellenőrzés, de csak úgy felületesen, nekem is intettek, hogy toljam innen a biciklit. Innen úgy tíz kilométerre kezdődött a főváros Andorra la Vella, ahol már jártam korábban, de a fantasztikus környező hegyeket kivéve sok látnivalót nem találni.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Pózoltam Salvador Dali nemesség idő szobra előtt, végigtekertem a sétálóutcán, megnéztem a turisták által agyonfotózott megduzzadt tajtékzó Segre folyót, aztán – mivel elkezdett esni az eső – elindultam szállásom felé. Eredetileg úgy terveztem, hogy minél közelebb alszom a hágóhoz (2415m), de nem találtam Couchsurfing partnert arrafelé, sőt egész Andorrában. Több mint száz érdeklődő levelet küldtem ebbe a 75000 lakosú kis országba, de a sokadik nekifutásra sikerült csak találnom befogadót.
Az eső nagyon durva formáját mutatta, a szűk és nagyon forgalmas főúton igencsak megszenvedtem azon a húsz kilométeren, ami 500m és 6-8% emelkedéssel teljesen kimerítette az energiatárolómat. Két óra kellett ahhoz, hogy legyűrjem ezt a húszast, de végre megérkeztem Canillo-ba, ahol a jégcsarnok előtt kellett találkoznom a szállásadómmal. Teljesen átázva, vacogva toporogtam a bejárat előtt, ahol egymásnak adták a kilincset a gyerekcsoportok az óvodásoktól a gimnazistákig. Nagyon vidáman távoztak a korizás után, tele élményekkel, én meg ázott verébként húztam meg magam a sarokban. Mivel nem ismertem a befogadómat, így figyelgettem a bejárat felé jövőket, és nem kis meglepetést okozott, mikor megjelent egy afro-amerikai frizurás, kecskeszakállas férfi hatalmas buggyos nadrágban és mosolyogva üdvözölt. Nagyon kedvesen és közvetlen módon beszélt és csak beszélt, alig tudtam mellette szóhoz jutni. Közben elindultunk a szűk, meredek utcán felfelé, alig bírtam tolni a bringát, de ő is besegített. Egyre feljebb és egyre kevésbé előkelő utcákon nyomultunk előre, egyre jobban aggódván, vajon milyen körülmények közt fogom tölteni az éjszakám. Már kiköptük a tüdőnket, mikor megálltunk egy új építésű társasház előtt, és nagy megkönnyebülésemre kinyitotta a garázsajtót. Lepakoltok a bringát és felrámoltunk a harmadik emeletre, ahol a felesége fogadott nagyon kedvesen. Darian Argentínából származik, felesége Henia Barcelona mellől került Andorrába, hatéves kisfiuk, Pablo első osztályba készült.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Modern háromszobás – két fürdőszobával - lakásban éltek fantasztikus panorámával (lásd). Már szinte természetes, hogy külön szobát kaptam, szétrámoltam és hosszasan olvasztottam fel a testem a forró tus alatt. Darien bedobálta a mosógépbe a szennyesem, a cipőm rátette a síbakancs szárítóra és közben mosolygott és beszélt, csak beszélt. Nagyon meghatódtak, mikor átadtam szerény ajándékaimat, a kissrác egész este nyomta a színes csengőt. Közben Henia sokfogásos vacsorát készített, akkor kiveséztük a menüt, de most csak néhány finomság neve ugrik be. Spanyol tortilla, marhafasirt argentín módra, friss lepény, kétféle saláta, valami kelbimbószerű zöldség, aminek csak a közepe volt ehető és valami édes, lekvárhoz hasonlóval töltött rétes. Megkérdezték, hogy mit innék és a sör hallatán Darien felugrott és kirohant a nappaliból. Én azt hittem, hogy a konyhába ment, de gyanúsan sokára érkezett meg, kiderült, hogy leszaladt a közeli boltba pár doboz sörért. Némi lelkiismeret furdalásom támadt, de ők nevetve közölték, hogy csak bort szoktak inni, így a sör után udvariasságból megkóstoltam a mézédes borukat is. Táplálkozás közben meséltek az életükről.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Henia mentálhigiénés szakember, Darien pedig fejlődésben visszamaradt gyerekekkel foglalkozik. Két órán át beszélgettünk és úgy éreztem, hogy ezer éve ismerjük egymást. Nagyon közvetlenek voltak, nevetgéltünk, rövid sztorikat mesélgettünk és kíváncsiak voltak a családomra és az itthoni életemre is. A gépükről írtam egy üzenetet haza, hogy minden rendben nálam. Az egyik legkellemesebb estém volt a túrám során, csak hát nehéz nap várt rám, búcsúzáskor háromszor is megkérdezték: biztosan kettő órakor akarok felkelni? A puha ágyban úgy éreztem, hogy semmi akadály, probléma nem állhat az utamba, annyira feltöltődtem ezen fantasztikus emberek által.

 

 

7. nap: Canillo - Le Viala (Capestang) 286 km (3550m)

 

Tényleg nem vicceltem a két órai keléssel - sajnos. Az ablakon kitekintve még jobban lelombozódtam, hiszen dézsából öntötték az áldást. Darien is felébredt és reggelit készített, de megértette, hogy inkább indulnék és elcsomagolta szendvicsként. A garázskapuban legalább két percig veregettük egymás vállát - maradandó emlék (azóta is írogatunk egymásnak). Pillanatok alatt eláztam és ráadásul még hideg is volt (5 fok). A meredek macskakövön toltam a bicajt, vagy inkább sinkóztam a kemény spd klipszes cipőmben. Kiérve a főútra egy árva lélekkel sem találkoztam, sőt a csúcsig tartó húsz kilométeren talán tíz autó fénye világosította meg az utamat. Az első kilométerek még csak 3-4% emelkedőt takartak, ami nem esett valami jól (az eső annál inkább esett) de aztán egyre meredekebb kapaszkodók következtek. Szerencsémre elég sok lakott településen keresztül futott az út, így a lassú haladásom nem volt oly unalmas, hiszen a házak, utcák sokasága elvette a figyelmem. Kívül-belül folyt rólam a víz, bármennyi hőt is termeltem a pedálrugdosással, fáztam, főleg az ujjaim. Legnagyobb megdöbbenésemre egyszer csak az eső átváltott havas esővé, majd havazássá. Ekkorra már egy, azaz EGY fokot mutatott a városi kijelző az út mellett. Ha ezt a klubban otthon elmesélem, hogy nyáron Ibériafélszigeten, hóesés… Az ujjaim az átázott vékony kesztyűben már görcsöltek és a lábujjaim is erősen tiltakoztak a ridegtartás ellen. Aztán, amikor odaértem a hegycsúcs alatt húzódó En valira alagút fényes bejárata közelébe, bevillant, hogy mi lenne ha kihagynám a hágóig tartó 6-7km és 400m emelkedőt és egyszerűen átrobognék az alagúton. Ott fázósan, fáradtan olyan komolyan gondoltam ezt az őrültséget, hogy közelebb merészkedtem a pénzszedő kapukhoz. Beálltam oldalt a mosdó elé és kémleltem a lehetőségeket, de minden ellenem szólt: nappali fény, rengeteg kamera, két rendőrautó, biztonsági emberek. Ekkorra már elállt a havazás, de a hideg megmaradt, így nekilendültem a maradék emelkedőnek, ami talán az eddigieknél is meredekebbnek hatott. Az indulásom óta több mint két órát tekertem felfelé közel 1000 m szintet a húsz kilométeren, de valahogy csak felértem az „El Pas de la Casa” nevű hágó tetejére. Igen ám, de onnan már lefelé tart az út és ha felfelé fáztam, akkor lejtmenetben valószínűleg csak egy jégtömbként érkezik meg a völgybe. Sötét volt, teljesen átázva őrültség lett volna nekivágni, ezért keresgélni kezdtem valami száraz helyet, ahol átöltözhettem volna. Minden zárva volt, kivéve pár benzinkutat (ide jártak olcsó üzemanyagért a Franciák), de automata fizetésre volt állítva mindegyik. Szinte utolsó lehetőségként felvillant bennem, hogy az alagút túloldalán volt mosdó, lehet, hogy ezen a végén is üzemeltetnek egyet. Közelítve a bejárathoz egy kivilágított épületet vettem észre, ami előtt két férfi dohányzott. Megkérdeztem tőlük, hogy átöltözhetnék-e benn valahol. A döbbent kifejezésükről ezt olvastam le: „Honnan került elő a sötétségből ez az őrült fickó és mit hadovázik itt összevissza?” Aztán előkerítettek egy harmadik társukat, aki tudott angolul és pár percen belül már az étkezőasztaluknál melegedtem. Nagyon barátságosan beinvitáltak, a szóvivő segített bevinni a táskáimat és mondta, hogy nyugodtan öltözzek át és feltekerte a radiátort. Gyorsan megszabadultam a vizes ruházatomtól és szárazakat vettem fel. A lejtőzésre gondolva szinte minden maradék mezt, nadrágot, zoknit magamra erőltettem. Időközben visszatért a tolmácsom - egy harmincas srác – és egy kajásdobozban rizst és sült húst rakott elém megtoldva kalácsszerű pékáruval és egy kólával. Először visszautasítottam, de olyan kedvesen erőltette a dolgot, hogy elfogadtam. Ő is leült és amíg ettem, beszélgettünk főleg a helyzetemről. Hűledezve hallgatta a túrám kalandjait, az éjszaka történéseit és közben hozott egy kávét is. Egész életemben talán három feketét fogyasztottam, de ezt, akkor egyszerűen nem utasíthattam vissza. Visszaélve a vendégszeretetével megkérdeztem, hogy maradhatnék-e pirkadatig és az „of course” baráti válasza a lelkemig hatolt. Közben kezdett szauna jelleget ölteni a szolgálati helyiség, én meg szedtem le a rétegeket magamról. Szundiztam is egyet miután magamra hagyott újdonsült jótevőm és ez olyan jó sikerült, hogy már világosodott, amikor felébredtem. Legalább két órát aludhattam, majd felmálháztam és kipakoltam a dermesztő hidegre.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Megköszönve a segítséget még megkértem a srácot (a nevét sajna elfelejtettem), hogy készítsen néhány fotót ezzel a csodálatos háttérrel, majd nekilendültem a lejtőnek.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Bár jól bebugyoláltam magam (3 zokni, egy hosszú és kettő rövid bicajos nadrág, három mez+ pulóver + dzseki, kesztyű + 2 zokni és a képen látható védelmek), de a csontig hatoló hideg menetszél átütött, ami nem gátolt meg a fél óráig tartó száguldás élvezetében. Irigyeltem azokat, akiknek megadatott, hogy nyári melegben élhették át eme mámort. Autóval jártam már korábban erre, ezért jóval nagyobb forgalomra számítottam, ehhez képest alig találkoztam néhány járművel. Az első Francia városig 1600m szintet lejtőztem, harminc kilométeren keresztül. Itt már elviselhető hőmérsékletek uralkodtak, így nekivetkőzve folytathattam az utamat főleg enyhe lejtmenetben. Foix városát elhagyva elmaradoztak a hegyek, de ez által a lógásnak is vége lett, hiszen dombok garmada következett hullámvasúttal. Egy kereszteződést elnéztem és emiatt jó nagy kerülőt kellett megtennem, ráadásul nagyon vacak minőségű úton. Ekkor vettem észre, hogy a hajtóművem középső tányérján néha „ugrik” a lánc ha erősebben taposom. Emellett elkezdett esni az eső, egyre intenzívebb formában. 

 

Diavetítéshez kattints a képre


A szakadó esőben nem volt egyszerű megoldani az immár ötödik defektemet. A környék legnagyobb városában Carcasonne-ben be kellett állni egy dufart alá, mert olyan sűrűn esett, hogy alig láttam és veszélyes lett volna ilyen körülmények között úton maradni. Átázva nem tudtam azonban sokáig toporogni, mert fáztam és az idővel is el voltam kissé csúszva, így nekiduráltam magam. Jó időben valószínűleg még élveztem volna a táj szépségeit, de ilyen körülmények között örültem, hogy a kamionok észrevesznek és időben kikerülnek, a felcsapott víz már nem is érdekelt. Az étkezés sem oly egyszerű ilyenkor, hiszen csurom víz minden és ha megállsz, állva kell enni, persze csak akkor, ha előtte gondoskodtál utánpótlásról. Közel három óra tömény zivatar után alábbhagyott az égi áldás és javuló körülmények között közelíthettem meg Capestang-ot. A menedékem a várostól öt kilométerre délre, egy hat-hét házból álló pici településen volt melynek a neve Le Viala. Nem volt tehát nehéz megtalálni a keresett házat, mely ajtaján hamarosan megjelent a CS vendéglátóm, Nadia. Az udvaron hatalmas fekete dobermann fogadott szelíden, aztán lepakoltam a bicóról. Kívülről fel sem tűnt, de bejutva a konyha-étkező-nappali összetételű földszintre, szinte alig láttam a túlsó felét. Jól ötvöződött a modern konyha felszerelése a fából faragott kiegészítőkkel és egyedi bútorelemekkel, középen egy kétméteres tanker hajó makettjével. A nappaliban a gazdasszony 16 éves fia gyakorolta az angol nyelvet az egyik szomszédasszonnyal. Nadia felkísért a szobámba – ami eredetileg a lányáé – amihez külön fürdőszoba is tartozott, jó nagy káddal. A rózsaszín leányszobát pillanatok alatt romhalmazzá változtattam a kiteregetett száradásra szánt ruháimmal. Csábító volt a kád egy forró lubickoláshoz, de sajnáltam az időt és csak egy tusolással melengettem fel magam. Visszatérve a nappaliba, Nadia elmondta, hogy még vár egy angol társaságot aznap estére, de már több órája meg kellett volna érkezniük, kicsit aggódik értük. Érdekes momentum, hogy az idén először fogad vendégeket és e napra rögtön ketten is pályáztunk és mindannyian kerékpárral. Közben készítette a vacsorát és én egy-két apró ténykedéssel próbáltam besegíteni, persze csipegettem innen-onnan néhány falatot. Már besötétedett, amikor megérkezett a kerékpáros csapat, mely két húsz év körüli lányból és egy fiúból állt. Ők is nagyon eláztak és fáztak, így rögtön megrohanták az emeleti másik fürdőszobát.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Egy nagy családdá váltunk egy vacsora erejéig és vidám beszélgetéssel próbáltuk feledtetni a napközbeni szenvedéseinket. A brit fiatalok ugyan csak hatvan kilométert tekertek aznap, de az eső miatt sokszor behúzódtak kávázókba, kocsmákba. Calais-ből indultak két hete és egy francia körutat szándékoztak végigtekerni, további három hét alatt. Én is elmeséltem a túrámat nagyvonalakban, a reagálásaikban a hihetetlen volt a legenyhébb kifejezés. Előétel valami zöldséges krémleves volt különleges fűszerezéssel, aztán tészta szósszal és sajttal. A háziasszony valószínűleg régen főzött ilyen nagy társaságnak és nem kalkulálta be azt, hogy kerékpárosok a vendégei, mert a fazék felét egyedül is bevilláztam volna, de udvariasságból visszafogtam magam. Nadia észlelhette, hogy két perc alatt eltűnt a tészta a tányérokról, mert friss kenyeret, sonkát és sajtot szervírozott rögvest, melyeknek az elfogyasztásában jelentős részt vállaltam. A végén meglepett egy tál rétesszerű tésztával, amire háromféle lekvárt illetve krémet lehetett kenni. Mivel másnap nem egy kemény etap volt betervezve, még sokáig beszélgettünk nevetgéltünk, bár őszintén be kell vallanom, hogy ezek az angolok olyan gyorsan és egybefüggően beszéltek, hogy sokszor leragadtam a mondat első felénél. A fáradtság azonban egyre meghatározóbbá vált, így elbúcsúztam a társaságtól, rövid telefon haza, majd nyugovóra tértem. Nagy hálával tartozom Naida-nak, hogy egy ilyen kellemes estével ajándékozott meg, remélem találkozunk még valaha.


8. nap: Le Viala - Port Saint Luis 227 km
Négy óra. Sötét volt még odakinn, mikor lebotorkáltam a cuccaimmal - fejlámpámmal világítva - és majd szívbajt kaptam, mikor az előszoba ajtót kinyitva farkasszemet néztem a fekete házőrzővel.
„Elvileg nem bánt” - futott végig agyamon, de a táskám - védelmezően - magam elé tartottam, kissé félretolva az ebet az utamból. Hamar visszataláltam a főútra, ahol elég nagy forgalom fogadott - már megszoktam. Aztán egy nagyváros, Béziers meglehetősen bonyolult utcarengetegében próbáltam eligazodni, szerencsére jól kidolgoztam az ítinerem és a vasút is tárasamul szegődött a kijutásomhoz. Egy óra múlva autóútba torkollott az addigi főút, így kénytelen voltam kerülőutat keresni, szerencsére már ébredezett a város és tudtam segítséget kérni. Hamarosan eljutottam Agde tengerparti városba, melyen küzdelmesen ugyan, de túljutottam és már a tengerparton tekerhettem!

Diavetítéshez kattints a képre


Illetve, csak szerettem volna, mert egy újabb első defekt (hatodik) meggátolt ebben. De hát ilyen környezetben még a belsőragasztás is élveztet így kora reggel. A nagyobb probléma azonban a hajtómű középső lánckerék kopása, hiszen a városban és a kigyorsításkor nem használhattam a legfontosabb tányért, vagy úgy megugrott a lánc, hogy azt hittem szétszakad. Ezen a szakaszon egy keskeny földnyelven tekertem – kerékpárúton – mely egy nagy beltengert választott le az „igazitól”. A tengerparton és közelében haladva elérkeztem egy olyan ponthoz, mely a tervezéskor is okozott bizonytalanságot. A parttal párhuzamos kanális mellett földút haladt, mely használatával egy huszast rövidíthettem. Odaérve kissé megijedtem, mert az eső következtében sok tócsa borította a földutat, de zúzalékkal volt terítve, így sár nem látszott. Egy horgász még bátorított is, hát nekivágtam. Az első kilométeren még úgy, ahogy tudtam kerülgetni, de aztán a tócsák már teljes szélességet elöntötték… átgázoltam valahogy rajtuk. A frász akkor jött rám, mikor az egyik híd előtt behajtani tilos tábla, majd egy lebontott átjáró várt. Két lehetőségem maradt, vagy visszafordulok és kerülök, vagy lemegyek a tengerpartra és ott talán tovább tudok haladni. Aki már ismeri az írásaimat, az tudja melyiket választottam. Letoltam a járgányom a homokos partra, de ott út bizony nem volt. A várost láttam a távolban, talán 6-7 km homokos part… egyszer élünk - gondoltam.

Diavetítéshez kattints a képre


Ahogy tekertem, a homok olykor nagyon süppedt, olykor keményebb, nehéz volt haladni, a kormányt egyenesben tartani, de nagyon élveztem. Teljesen egyedül voltam az egész szakaszon, a nap ragyogott, a tenger morajlott, néha a kerekem alá felcsaptak a hullámok. Aztán következett egy nagyon lágy homokpart, itt levettem a cipőm, fel a szandált és futás… Mindig is szerettem a tengerparti homokban futni, na most trappolhattam, tolva mellettem a bringát, mely így nem süppedt bele a homokba. Aztán megint nyeregbe pattantam és paff: a kormány kifordult, de puhára estem. Futás… futás az idő ellen, mert ha este nyolcig nem érem el az utolsó kompot, akkor alhatok a parton. Egy félórás futás után elfáradtam, pihi, egy kihalásztam egy halat az olajból meg a dobozából, aztán megmártózás a hideg vízben. Megszáradni nem volt időm, úgy fürdőgatyában futás tovább. Hamarosan feltűnt egy Katedrális (Szent Péter) és onnan már aszfaltozott úton tekerhettem tova. Még egy órát tekertem ezen a földnyelven, majd La Grande-Motte település után ideiglenesen elhagytam a tengerpartot.

Diavetítéshez kattints a képre


Sokáig nem jutottam, egy újabb első defekt (hetedik) ragasztás, jó lett volna cserélni külsőt, de csak a régit tudtam volna visszatenni. Az idő sürgetett így nagyon belenyomtam a pedálba, egy szakaszon kihasználva egy országúti srác szélárnyékát. Hamarosan újra a tengerparton találtam magam, mégpedig egy olyan helyen, ahová nagy izgalommal készültem, kerültem is miatta egy jó nagyot.

 

Diavetítéshez kattints a képre



Ez pidig a Camarque Nemzeti Park, melyről sokat olvastam és lenyűgöző képeket láttam előtte. A Rajna folyó delta torkolatában alakult ki, közel 1000 km2 területen szabadon kószálnak lovak, bikák, több mint 400 féle madárfaj található, de a legnagyobb „sztár” a flamingó, mely ezrei lepik el a sekély, mocsaras vidéket és Európában szinte csak itt fészkelnek. Én is láttam sokat, de hogy jobb felvételeket készítsek róluk, ahhoz közelebb kellett volna merészkednem és jobb géppel dolgozni.

Diavetítéshez kattints a képre


A park parti részére csak gyalog, kerékpárral és lóháton lehetett bejutni jó minőségű zúzalékos úton. A városhoz közel még csoportok tömkelegét kellett kerülgetnem, de beljebb haladva szinte egy-két bicajossal találkoztam. Kár, hogy sietnem kellett és szinte csak a fotók elkészítésekkor álltam meg. Később már aszfalton taposhattam és ez jóval gyorsabb haladást jelentett, így hat óra körül el is értem a Rajna folyót. A komp éppen kikötött, így viszonylag hamar átjutottam a túlpartra és még fizetnem sem kellett (egyébként 3 euró, de nem foglalkoztak velem).

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Onnan már csak tíz perc tekerés és megérkeztem a célomhoz, mely neve: Port-Saint-Luis-du-Rhone. Nem egy nagy város, ezért hamar megtaláltam a címet (persze már otthon kisakkoztam), de a csengetésemre semmi reakció nem történt. Hét és kilenc közé írtam az érkezésem, így még időben voltam. Letelepedtem a szemközti sétány mellé és relaxáltam. Talán tíz perc telt el, amikor megállt a ház előtt egy fehér mikrobusz és egy fiatal férfi szállt ki belőle és egyenesen felém tartott. Bemutatkozott, Matthieu a Couchsurfing partnerem barátja, aki barátságos mosollyal üdvözölt. Ebben a pillanatban tűnt fel az utca végén Marion is, akit képről már ismertem. Mintha rég ismernénk egymást, úgy kezdtünk el beszélgetni, miközben felhordtuk a táskáimat az első emeletre. Már mondanom sem kell, hogy külön szobát kaptam, kipakoltam majd zuhanyzás. A fényvisszaverő csíkoknak nagyon megörültek, remélem emlékeztetni fogja őket néha rám. Vendéglátóim közben elkészítették a vacsorát és a teraszon terítettek meg, ahonnan szép kilátás nyílott a Rajnára, mely az utca másik oldalán folydogált. A többfogásos vacsora első fogása hallé volt, finom ízesítéssel, sült tarja zöldséges feltéttel, steak – talán csirke – és hozzá FEKETE rizs, amit még sohasem ettem, de finom volt, az íze hasonlított a dióéra. A húsokból még repetát is kértem és kaptam. Desszertnek gyümölcssalátát és pudingot kaptam, mely tökéletes lezárása volt a mindent kielégítő vacsorának.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Vacsora közben sokat beszélgettünk, kiderült, hogy Marion a lakás alatt működő iskolában tanít kicsiket és imád szörfözni, Matthieu tűzoltó, aki profi Spartatlon versenyző, több világkupán és sok országban versenyzett már, sok-sok érmet és értékes helyezést elérve. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, nemrég Brazíliában szerepelt nagyon jól. A futás által megvolt tehát a közös pont, de sokat kerékpároznak is, a srác még Montainbike versenyeken is indult. Nagyon kedves pár, állandóan mosolyognak, látszik, hogy nagyon boldogok egymással. Késő estig beszélgettünk és borozgattunk, aztán elvonultam a szobámba, Interneten beszélgettem az otthoniakkal. A lányom a túrám során minden nap felhívta - vagy üzenetet küldött – a következő vendéglátónak, hogy tudatosítsa benne az érkezésem. Elalvás előtt a következő gondolatkkal zártam a napot: szép nap volt mögöttem, sok látnivalóval és élménnyel és az első amikor nem esett az eső.

 

 

9. nap: Port Saint Luis - Gemenos (Marseille) 167 km


Hét óra… még kimondani is milyen jól esett, nemhogy hét órát aludni! Teljesen kipihenten ébredtem, a háziasszony már megterített és a gazda is előkerült a reggeli bevásárlásból. Arra sem emlékszem, mikor ültem le utoljára nyugodtan reggelizni – talán még otthon -,de nagyon jól esett a friss pékáruból készített szendvics a forró kakaóval. Marion még útravalót is készített, teljesen meghatódtam a kedvességükön. Az igazi meglepetés azonban még ezután következett, amikor Matthieu elém állt egy csomaggal és átadta nekem. Egy original Asics futó trikó és nadrág került elő a zacskóból. Azt hittem rosszul látok. Meglepetésem átcsapott meghatódásba és könnyek jelentek meg szemeimben… itt állok mint csóró vándor messzi országból, és hálálkodom a szívélyes vendéglátásért és még ők adnak nekem ajándékot, nem is akármit! A kevés angol szókincsem kevés volt a köszönetem kifejezésére, de rajtuk is látszott, hogy nagy szeretettel és örömmel adták.
Hálálkodva intettem búcsút vendéglátóimnak és indultam el ragyogó napsütésben. Kikötők, tartályparkok között vitt az utam és az egyik körforgalomba behajtva láttam, hogy egy kukásautó vezetője integet és kiabált is valamit franciául. Biztos üdvözöl, gondoltam, de pár perc múlva kielőzött és megállt előttem. A néger sofőr kiugrott és intett, hogy álljak meg. Nem tudtam mire vélni a dolgot, „csak nem akar kirabolni fényes nappal?’’ Egy fekete zsákot nyújtott felém, ekkor ugrott be, hogy ez az enyém és valszeg a körforgalomban esett ki az oldalzsebből. Már igen megviselt, lyukas volt, mutattam is ezt neki, megköszöntem, de megkértem, hogy dobja be a konténerébe. Vissza is ment a kocsihoz és kisvártatva két új zsákkal tért vissza és átnyújtotta nekem. Már azon megdöbbentem, hogy előzőleg kiszállt és felvette a kiesett zacskót, de hogy még két újat is adott arra gondolva, hogy szükségem van rá… hát ezt nehéz megemészteni magyar mentalitással. Továbbhaladva hamarosan elértem Martiguest és e város leküzdése nem kis kihívást jelentett, hiszen gyorsforgalmú utak hálózták be és a kettészelő folyó adott támpontot a kijutáshoz. Egy órás bolyongás után sikerült átvergődni rajta. Aztán felkapaszkodtam a várost körbe ölelő hegyekbe, majd gyönyörű fennsíkot átszelve még egy hágót meg kellett mászni ahhoz, hogy legurulhassak egy gyönyörű tengerparti városkába Sausset-les-Pins-be.

Diavetítéshez kattints a képre


Nem volt valami hejde jó idő, ezért kihagytam a fürdőzést, de az újbóli találkozás örömére megmostam a kezem a tajtékzó vízben. Kánikula esetén tele lehet az a partszakasz, de akkor csak lézengtek néhányan. Megebédeltem, majd elindultam a part mentén. A következő városka után sajnos fel kellett kapaszkodnom a partmenti hegyekbe, ahol még egy órát szenvedtem amíg – egy alagúton átjutva – elém tárult a Marseille-öböl. A városba való bejutás nem volt egyszerű, mert a gyorsforgalmi mellett haladhattam, ahol sokszor akadályokba ütköztem, egyszer a kikötőbe is be kellett hajtanom a továbbhaladásom érdekében. Egy gyors szervizelést beiktattam, letisztítottam a láncot és beolajoztam, fékeken állítottam, bowdeneket ellenőriztem és nagyjából letörölgettem a járgányom. Két hajléktalan férfi jött oda hozzám, miközben a nutellás kenyerem majszoltam és nemzetközi mutogatással pénzt kértek. Nem sok kedvem volt előkotorni a tárcámat – fő az óvatosság – de egy szelet krémes kenyérrel megkínáltam őket, akik csak legyintettel egyet és továbbálltak.

Diavetítéshez kattints a képre


Végül bejutottam a várost védő Szent Miklós erőd közelébe és készítettem néhány fotót. Körbetekertem a régi kikötő öblét, megállva néhány faépítésű karcsú vitorlást látván. Marseille, nagyon régen jártam már itt autóval, de csak ezt a részt jártam be akkor is és most sem akartam nagyon elkolbászolni ebben a hatalmas városban. Időm, mint a tenger, csak estére akartam odaérni a húsz kilométerre fekvő szállásomra.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Később feltekertem a - régi kikötőt megkerülve – A Szent János erődbe is, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a kikötő bejáratára és a városra. A képen látható körpanorámás festmény segít behatárolni az egyes nevezetességeket, mutatva azok elhelyezkedését.

Diavetítéshez kattints a képre


A régi kikötő és bejárata. Marseille hatalmas város kétmillió lakossal, de a legfőbb látványosságok ezen a környéken találhatók. Ha letérünk a fő turisztikai útvonalakról, koszos, bűzös utcákban, sikátorokban találjuk magunkat, ahol bizony alaposan körül kell kémlelnünk, mert sok kétes alak, bandákba verődött - főleg arab - fiatalok. A kéregetők viszont bárhol előfordulnak, engem is megszólított egy idősebb szakállas férfi, akinek a napi bevétele valószínűleg több az én egész túrás költőpénzemtől.

Diavetítéshez kattints a képre


Szintén a régi kikötőnél található ez a 46x22m tükörmennyezet, mely alatt minden turista készít legalább tíz fotót. Én is elidőztem alatta, annál is inkább, mert eleredt az eső. Nagyjából megnéztem, amit szerettem volna és az égi áldás miatt nem is volt kedvem tovább maradni. Már említenem sem kell, hogy a kijutás nem volt egyszerű, de legalább bonyolult. Aki járt már Párizsban, vagy francia nagyvárosban az tudja, hogy ott nincsenek szabályos, párhuzamos utcák, hanem kanyarog összevissza és a kereszteződésből legalább hat utca nyílik. Ráadásul minden indulásnál bakkant a láncom, nagyon óvatosan kellett taposnom, ha előtte nem váltottam kisebb fokozatra. Az esőben problémát okozott a térképem és az itinerem használata, néha megkérdeztem egy-egy járókelőt, ha nem voltam biztos az irányban. A közel harminc kilométert két és fél óra alatt nyomtam le, nem részletezem a nehézségeket, csak annyit, hogy rutin nélkül a duplája lett volna.
Gemenos-ba beérve fejemben volt az utca és a ház, de bíz nem találtam. Egy helybéli elküldött az utca másik végébe, de ez nem jött be, mígnem egy férfi megkérdezte kit keresek és a név hallatán nagyot nevetett, hiszen az ő barátját kerestem. Legalább kétszer elmentem a kis sikátor előtt, de nem volt utcanév a sarkon. Kopogtatva az ajtón, egy hatvanas férfi nyitott s nagy mosollyal üdvözölt. A kapualjban számos jól csengő nevű bringa volt felakasztva a falra, a házigazda büszkén mutatta meg néhányukat. Aztán felcuccoltunk a szűk csigalépcsőn az első emeletre, ahol megkaptam a gyerekszobát, illetve az unokaszobát, tele játékokkal. Már levelezéseink során egyeztettünk, hogy ruháimat kimosom náluk, ez eszében is volt a házigazdának és realizálta is ezt. Jean-Michel megmutatta a földszinti hálószobájukat, mely tele volt faragott tárgyakkal és a franciaágy is egyedi fafaragású volt. Nagyon hangulatos régi ház fagerendákkal, kőfalakkal, otthonosan berendezve. Aztán felmentünk a második emeletre, ahol már várt meleg baráti öleléssel várt a felesége, Francois.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Francois középiskolai tanár, Jean-Michel szintén középiskolában dolgozik valami vezető beosztásban. Nagyon sokat túráznak a közeli hegyekben, Jean-Michel kerékpár és futóversenyeken is részt vesz.
A tusoláshoz készülődvén nem találtam a neszeszerem, lehetséges, hogy a tengerparti padon, vagy a szervizeléskor ottfelejtettem, vagy a két hajléktalan emelte el egy óvatlan pillanatban. Kedves vendéglátóm rögtön reagált a problémára és kaptam tusfürdőt, fogkefét, fogkrémet, természetesen elvitelre. A szerény ajándékomat átadtam, igaz, hogy ketten csak egyet kaptak. A vacsorát a teraszon fogyasztottuk el, ahol az előétel sajttál (6-7 féle) olajbogyóval és friss bagettel, a főétel tészta, bolognai mártással. Desszertként aprósütemény került terítékre és mindezt mexikói sörrel öblögettem. Jean-Michel megajándékozott egy jó kis futómezzel, a helyi túrázók emblémájával ellátott futómezzel és egy javítókészletet is adott, miután elmeséltem a hét defektem történetét. Még társalogtunk egy keveset, aztán nyugovóra tértünk. Egy viszonylag nyugodt és élménydús napon voltam túl, ezúttal is nagyszerű emberekkel hozott össze a sors, bizakodással néztem az elkövetkező napjaimra.

 

 

10. nap: Gemenos - Saint Raphael 164 km (2100m)


Öt órai ébresztés. Korábbi túráimon egy hét után általában tartottam egy pihenőnapot. Az idén úgy gondoltam, hogy a Cote d’Azur és az olasz Ligure tengerparton nem kellene csak úgy átrobogni, hanem ki kellene élvezni azt a nyolcszáz kilométert és a pihenőnapot elosztottam öt napra /150-200 kilométerre. Lehet, Így nem kellett olyan korán kelnem, érdekes helyeken megállhattam, este időben érkeztem és közben haladtam is. Visszatérve Gemenos-ba, Francois-ék már terített asztalnál vártak, friss bagettel, sajtokkal, lekvárokkal és teával. Még sötét volt, mikor az utca végében megállva visszanéztem a kapuban mosolygó és integető kedves barátaimnak, majd nekivágtam a kivilágított városnak. Viszonylag egyszerűen visszajutottam a főútra. A hegyek között a semmi földjén egyszer csak egy westernpark és egy kalandpark bukkant elő, a másik oldalon meg egy indián rezervátum tele wigwamokkal és egy vadaspark. Szerencsétlen autósok mit élhetnek át, ha a két tábor egymásnak esik. A parkolók nagyságából ítélve napközben hatalmas forgalmat bonyolíthatnak le, de az is lehet, hogy ez a csatamező. Nem sokkal később egy repülőtérmellé értem, ahol a kapuban nyerges kamionok sorakoztak, felmatricázva - sejthetően versenyre készülődve.

Diavetítéshez kattints a képre



A hegygerincen átjutva gyönyörű panoráma tárult elém a nagy zöldességgel és a kék tengerrel. Annyira belefeledkeztem a lefelé száguldás és a tenger látványába, hogy elnéztem egy kereszteződést (amire később számítottam), és szépen leereszkedtem a tengerparti nagyvárosba Toulon-ba. Na ezt akartam kikerülni, de nem jött össze és visszakapaszkodás szóba sem jöhetett. Ha már így hozta a sors, akkor már legurultam a kikötőbe, ahol a franciák legnagyobb haditengerészeti támaszpontja található. A tengerpart közelében maradva próbáltam kievickélni – térkép nélkül – a városból, sikerrel, de az örömöm nem tartott túl sokáig, mert egy újabb nagyvárosba pottyantam Hyéres-be. Hát ez sem szerepelt a tervemben, így itinerem sem volt, de a rutin ezúttal is átsegített.

Diavetítéshez kattints a képre


Az ég küldött még egy segítséget Thomas személyében, aki olasz származású amatőr kerékpáros versenyző, de munkája a környékhez köti. Egy kereszteződésnél tudakoltam tőle az irányt, intett, hogy kövessem. Mikor kiértünk a városból, felvett egy harmincas tempót és meglepődve tapasztalta, hogy simán követem. Nem akart leszakítani, de kíváncsi volt mennyit bírok szélárnyékában tekerni, ezért könnyedén felkúszott negyvenig. Egy pár kilométeren keresztül még bírtam tartani ezt az iramot, de szerencsémre egy város a segítségemre sietett és visszább kellett vennie a tempót. A településeken egymás mellett tekerve beszélgettünk, nagyon kedves és közvetlen srác, akivel azóta is tartom a kapcsolatot. Közel 40km vonatozás után elváltak az útjaink. Jó érzés volt megtörni a magánytekerést és egy kis országúti edzésfíling is feldobta a napomat. Elhagytam a tengerpartot – csupán egy órára -, de nem tudtam (és persze nem is akartam) megszabadulni tőle, viszont az újbóli találkozásunkkor döntenem kellett, hogy teszek-e egy kerülőt a nevezetes St-Tropez-be (+20km, vagy haladok tovább.

Diavetítéshez kattints a képre


A háttérben látható St-Tropez csábítóan hívogatott, de inkább egy csobbanás mellett döntöttem. Kánikula ugyan nem volt – senki sem fürdött – de nagyon jól esett az alig húszfokos vízben csapatni egy kört. Teljesen felfrissülve és egy kiváló minőségű, partközeli kerékpárúton taposhattam, olykor felkapaszkodva vagy 100 szintet, olykor a homokos part mellett. Az egyik útmenti fa árnyékában két tizenéves srác nézegette az egyikük bringájának lapos kerekét, vakargatván a fejüket.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Megálltam mellettük és felmértem a helyzetüket. Nem volt semmi szerszámuk, pumpájuk a javításhoz és még húsz kilométerre laktak. Kezükbe adtam a gumileszedő kanalat, miközben előkerestem a ragasztómat, láttam, hogy még a kerék kiszedése is problémát okoz számukra. No akkor „én nem koszolom be a kezem, de megtanítalak benneteket defektet javítani” szöveggel kiegészítve megmutattam a technikát. Igaz, hogy én fele annyi idő alatt kész lettem volna, de legalább emlékezetes marad e két tinédzsernek a találkozásunk. Hálálkodva pattantak újra nyeregbe és hagytak ott, míg én összepakolgattam.
Fél óra múlva egy bár teraszáról integettek vidáman, de a karmozdulatukból sajnos nem azt vettem ki, hogy: „Gyere, csóró magyar, hálából igyál velünk egy pohár jéghideg sört!” Volt már ilyen… mindegy, tapostam tovább a pedált és kortyoltam a langyos vizet. Már az esti célom közelébe értem, amikor az egyik pillanatról a másikra eleredt az eső.
Túl szép is lett volna szárazon megérkezni egyszer is -talán nem is én volnék. Fel sem öltözködtem, csak a csomagjaim takargattam be. Saint Raphael-be való bejutásom talán egyszerű lett volna, ha egy megkérdezett bicajos – a központ helyett - az előváros központjába irányít. Hamar rájöttem a turpisságra és fél óra múlva már csengethettem a kikötő szomszédságában fekvő társasház ajtaján. Hamar megjelent a ház ura és a szűk lépcsőn felcígeltük a motyóimat. Az első emeleti hatalmas nappaliban fogadott Krystell és combja mögé rejtőzve egy kis szőke tündér, illetve angyal, azaz Angel.
Lepakoltam a vizes cuccaim a nappaliban, majd felmentem a másodikra, ahol Gihon és az argentin barátja lakásfelújításba volt belefeledkezve. Tusolás után próbáltam a kis angyallal játszani, de bármihez nyúltam ő azt rögtön kivette a kezemből és durcásan elvitte. A háziasszonyt teljesen lefoglalta egy gyerekszék tapétával való beburkolása, én meg nagyon éhes voltam. Egyébként sem volt másnapra kajám, ezért leszaladtam a közeli kisboltba, ahol aranyáron vettem némi eleséget. Visszatérve a helyzet változatlan maradt, ezért Skype-on felhívtam a családom. A kislány ezt már díjazta, sőt néhány mondatot is beszélt a lányommal, persze nem értették egymást. A helyzet lassan oldódott és már labdáztunk, sőt a babáit is bemutatta. Már éppen azon gondolkodtam, hogy befalom a holnapi reggelim, mikor Gihon lejött és serénykedni kezdett a konyhában. Rögvest felajánlottam a segítségemet, ezzel is felgyorsítva a vacsora eljövetelét.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Vacsorakészítés közben megtudtam, hogy mindketten középiskolai tanárok, Krystell a gyerekkel van otthon és nagy lokálpatrióta, Gihon szeret barkácsolni és szinte az egész házat ő újította fel. Vacsorára csatlakozott hozzánk a pár éve Argentínából ideköltözött srác, aki egy kempingben dolgozik. A kis szőke leányzó nagyon örült a lila csengőnek, bár a működésbe hozásához még erősödnie kell. Az étkezés pizzával kezdődött, majd sajtos tészta volt a főfogás, a desszert pedig fagylalt. A vacsora után még bohóckodtam Angel-lel, Krystell nem tudott szabadulni a széktől, amit éppen akkor készített, a házigazda pedig fölment az emeletre. Szerettem volna reggel hétkor elmenni, de ők nagyon korainak találták, így megbeszéltük, hogy reggel nyolckor reggelizünk, majd elbúcsúztunk. Ami rég nem fordult velem elő, nem voltam álmos, nem tudtam elaludni, ezért sokáig bűvöltem a tabletemet és teljesen pótoltam az addig kimaradt információkat. Abban az estében nem volt több, mint amit elvárna az ember egy idegen vendéglátótól, úgy tűnik, ez előzőekkel volt oltári szerencsém.

 

 

11. nap: St. Raphael - Sanremo 141 km (2700m)


Hétkor már fenn voltam, de mivel nyolcra beszéltük meg, ezért összepakolás után leültem és türelmesen vártam. Vártam.. vártam, fél kilenc, kimentem a lépcsőhöz, leblattyogtam a bicajhoz - hátha felébrednek -, de semmi. Az rendben van, hogy nem lesz kemény napom, de rengeteg látnivalót terveztem, amihez idő kell. Kilenc óra: semmi. Már kezdtem elveszíteni a türelme. Elmenjek csak úgy, köszönés nélkül? Fél tíz előtt kopogás a lépcsőn… na végre! Sajnos csak az argentin srác jelent meg az ajtóban, kérdésemre azt felelte, hogy sokáig szoktak aludni. Biztos nagyon önző lélekre vall a történet folytatása, de én elköszöntem a sráctól és eljöttem. Előtte megkértem, hogy adja át a köszönetem és kérjen a nevemben bocsánatot. Ez a sztori nem végződött happy end-del, talán másképpen kellett volna megoldanom, de akkor ezt láttam helyesnek.
A lényeg, hogy úton voltam és a part vonalát követve élvezhettem az égszínkék tenger látványát.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Aki már járt erre, annak nem újdonság, hogy Marseille-től keletre a tengerpart hegyekkel határolt, még a parton futó főút is rövidtávon több száz méter szintet jár be, gyakran 8-10% emelkedőkkel. De a panoráma minden verejtéket megér, minden perce elképesztő gyönyört jelent, és amit az autóban nem tudsz átélni az a tenger illata, mely folyamatos felüdülésben részesít. Ez a parti út nagyon forgalmas még májusban is, nyaranta pedig szinte lépésben lehet csak haladni a lakott településeken.

Diavetítéshez kattints a képre


Dél körül értem Cannes-ba, ahol – legnagyobb meglepetésemre – épp a filmfesztivál ötödik napját tartották, hatalmas tömeg, csokornyakkendős urak, estélyi ruhákban tündöklő hölgyek részvételével. Nem kis gondot jelentett végigvonszolni a szerelvényem a tömegen, de ha már odacsöppentem, akkor részese akartam lenni egy kis időre. A vetítések egy része a Kongresszusi és Fesztiválpalotában zajlott, melynek volt egy fő vörösszőnyeges bejárata, de oda csak VIP vendégek mehettek be és egy mellék – szintén vörösszőnyeggel borított – lépcsősora, ahová a pórnép is bemehetett, persze ha akkreditáltak előtte és megfelelő színű karszalagjuk van. A terrorveszély miatt több lépcsős biztonsági ellenőrzésen kellett átjutni annak aki a szőnyegre szeretett volna lépni. Megunva a sodródó tömeget Egy árnyas pálmafaligetbe menekültem, ahol egy olajos halkonzervvel csitítottam éhségemet. Épp elkezdtem, mikor tapsoló csoportosulás közepette megérkezett Chewbacca személyesen. Leült a szemközti padra és LEKAPTA A FEJÉT! Előtűnt egy apró fej, melyről szakadt a verejték, a kísérőtől kapott félliteres víz tíz másodperc alatt eltűnt a torkában. Nem is csodálkoztam rajta, hiszen a hőmérő jócskán harminc fok feletti vonalon állhatott. Sokat nem időztem, elindultam, de csak a legközelebbi homokos strandig jutottam, ahol megmártóztam a hűs tengerben.

Diavetítéshez kattints a képre


Egy óra múlva már a Cote d’Azur fővárosában Nizzában tapostam a pedált, a híres pálmasor minden méterét kiélvezve. A kánikula és a vasárnap ellenére nagy tömegek nem voltak strandon, bár lehet, hogy éppen ebédeltek a közeli éttermekben. Erős kaptatókkal tarkított szakaszon tekerve hamarosan a kis miniállamhoz értem, ám utamat kordonokkal akadályozták. Először nem tudtam mire vélni a lezárást, majd miután a rendőrök a jegypénztárhoz tereltek, jöttem rá, hogy ez egy autóverseny.

Diavetítéshez kattints a képre


A pénztárosnak mutattam, hogy arra stégre mennyibe kerül egy jegy, mire ő mutatta: 200 euró. Alkudozni kezdtem, hogy a tábla szerint a legolcsóbb csak 150, erre a válasza: „ennyiért be kell ugrani a vízbe és onnan nézni.’’ Eredetileg szerettem volna néhány fotót készíteni a nagy casinó előtt, valamint végigtekerni a Forma 1 útvonalát, de ezt későbbre kellett halasztanom. De ha már ott voltam, legalább lássak valamit ebből a Grand Prix Historique, azaz régi versenyautók versenyéből. Egy kordon mellé tolakodva láthattam a pálya – ami kb. tizenöt méterre volt - mintegy húsz méteres szakaszát, ahol őrületes motorzajjal suhantak el egy szempillantás alatt a hetvenes években főszerepet játszott Forma 1 versenyautók. Egy angolul jól beszélő srác felvilágosított, hogy ez egy sorozat, de csak néhány futama van. Akkor éppen 1966-1972 időszak autói köröztek, de korábban az ötvenes évek versenyautói rótták a köreiket. Megpróbáltam jobb pozíciót keresni, de csak háromméteres falakba ütköztem, melyekkel körülzárták a pályát. Talán a túloldalon többet látni és egyébként is át kellett jutnom a város másik oldalára, hogy tovább indulhassak. Egy rendőr elmagyarázta, hogy menjek vissza a város elejéig, majd fel a hegyre és úgy körbe…..NA NE! Aztán észrevettem egy felüljárót, mely tízemeletnyi magasságban meredezett és emberek álltak a szélén. Volt is egy lépcsősor a közelében, ahol néhányan baktattak felfelé, de én a szerelvényemmel esélytelen voltam. Szerencsémre egy tűzoltó megmondta a tutit és már toltam is a pályaudvar felé a bicajt. Hamar megtaláltam a felvonót, előtte a harminc méteres sort. Beálltam közéjük nem kis feltűnést keltve. Két lift is működött, így negyedóra múlva már az ajtónál álltam, várva a megmentőm. Meg is érkezett a kabin, ahová keresztbe beállítottam a bringát, mellépréseltem magam és a mögöttem morgolódók előtt becsukódott az ajtó. Kiszállva a következő panoráma tárult elém:

 

Diavetítéshez kattints a képre

Éppen ekkor kezdődött a hetvenes évek versenyautóinak a futam, melyet ebből a panorámából láthattam. Igaz, hogy az autók csak matchbox nagyságúak voltak, de a hangjuk még ilyen távolságban is végigborzolta a hátam. A körpálya harmadát beláttam, az alagút bejárata talán ötven méterrel odébb, alattam ásítozott. A futam után tettem egy kísérletet arra, hogy a Casinó, vagy a kikötő közelébe juthassak, de csak az előtte elterülő park palánkjáig jutottam (egyébként tatarozták). Az idő gyorsan elszállt és még legalább negyven kilométer várt rám, ezért nyeregbe pattantam.

 

Diavetítéshez kattints a képre


A tempóval óvatosan kellett bánni lehet, hogy még mértek is! Az olasz határon átkelve zsúfolt városok, hegyi szerpentinek és alagutak követték egymást egészen a célvárosomig, mely Sanremo volt. Kicsit tartottam ettől a szállástól, mert nagyon sok levelet küldve ide, csak egyetlen pozitív választ kaptam, és három nappal korábban visszamondta a partnerem más programra hivatkozva. Andikám próbált lastminut keresni valakit, sikertelenül. Közben kétszer is írt a srácnak, hátha találnak valami megoldást. Végül beleegyezett, hogy fogad, de tudtam, hogy ez egy kissé kikényszerített dolog volt, ami bárhogy elsülhet. A szűk utca ódon falai közt megtaláltam a címet, de a kaputelefonon nem volt ismerős név. A telefonhívásom sem járt sikerrel, így ledekkoltam a ház előtt, talán jön valamelyik lakó és segít. A szomszéd bár pincérnőjének feltűnt az letörtségem és segítségemre sietett. Felcsöngetett egy lakónak, kisvártatva előkerült egy néni, a név hallatán rábökött egy csengőgombra. Hamarosan megjelent az ajtóban egy csapzott hajú fiatal srác és mosolyogva nyújtotta a kezét.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Ő volt Alekos az Argentínából kivándorolt fiú, aki errefelé próbált megélni. Érdekes, hogy két hét alatt több argentín emberrel találkoztam, mint annak előtte összesen. A lepusztult lépcsőház olyan szűk volt, hogy nagyon körülményes lett volna felvinni a bringát, pedig nagyon féltettem ilyen körülmények között lent hagyni, de Alekos megnyugtatott. A harmadik emeleti lakásba belépve meglátszott, hogy zenész lakja, mert egymásra dobálva hevertek a hangszerek, erősítők és hangfalak. A konyhában vidám társaság fogadott, három fiú és két lány, valamennyien dél-amerikai országokból. Gyors bemutatkozás után szorítottak egy helyet a kanapén. Olaszul beszélgettek, néha vetettek oda nekem is némi angol mondatot, de különösebben nem zavartatták magukat miattam. Meglehetősen éhes lévén örömmel konstatáltam, hogy valami fő a fazékban és hamarosan tálalva is lett belőle- mindenkinek jutott néhány falat. Aztán előkerült pár üveg sör és a házigazda előkapta a gitárját is. Az egyik lány énekelni kezdett és nagyon jó hangja révén kiváló előadást produkáltak. Gyanús, hogy gyakran zenéltek együtt, mert a másik lány is bele-bele vokálozott a lírikus dalba és egyik srác dobolt az asztalon. Jó hangulat alakult ki hamarosan a pergő latin ritmusoktól a romantikus dallamokig széles repertoárt előadva. Később a házigazda szólt, hogy ők egy másik helyen folytatják a bulizást, én meg pihenjek nyugodtan. Miután elvonultak, elrendeztem a dolgaim, megkerestem a fürdőszobát, de ott olyan körülmények fogadtak, hogy inkább kihagytam a zuhanyzást. A szénhidrátkészletem utánpótlásért kiáltott, a maradék kekszem és egy csoki sokat nem enyhített ezen, a hűtő tartalmát inkább meg sem néztem. Felhívtam a lányomat és megnyugtattam, hogy jó helyen vagyok, legalábbis fedél alatt. Belebújtam a hálózsákomba végiggondoltam a helyzetem. Van ez a hobó fiatal srác aki – gondolom- meg nem értett zenészként tengeti bohém életét és talán elégedett is ezzel az életvitellel a körülményekhez képest. Vagyok én, akinek most ez jutott, puha fekhelyem, biztos fedél van fölöttem, kaját is kaptam, élő zenében volt részem és aludtam már sokkal rosszabb körülmények között is. Nincs ezzel gond, holnap már csak mosolygok rajta és egy jó poén marad.

 

12. nap: Sanremo - Ovada 188 km (4200m)


Öt óra: ezt az időpontot terveztem be az aznapi etap teljesítéséhez. Az éjjel valamikor hazaérkeztek a fiúk, de olyan csendben tették, hogy fel sem ébredtem. Összeszedtem a cuccaim és egy kis megkönnyebbülést éreztem mikor bezáródott az ajtó mögöttem. Megnyugodni viszont csak akkor sikerült, mikor megpillantottam hűséges társamat a kapuban dupla bilincsbe verve.

Diavetítéshez kattints a képre


A tengerpartra legurulva rátértem a Pista Ciclabile (kerékpárút), mely Ospedaletti – San Lorenzo között mintegy 24 km hosszan húzódik a régi vasútvonal nyomvonalát egyszerűen leaszfaltozták (2001). A régi vasút vonala már nem bírta a terhelést és új nyomvonalat építettek két sínpárral.
Tucatnyi hosszabb-rövidebb kivilágított alagút színesítette az egyébként sem unalmas bringasztrádát. A leghosszabb alagút 1700m Capo Nero 2x2m széles kerékpárút plusz 2x1,5m gyalogos szélességű.

 

Diavetítéshez kattints a képre



A vonalvezetése követte a partot, szép látványt fokozta a végig burjánzó leander bokrok. Mivel én hajnalban jártam ott, szinte kihalt volt, de napközben szép forgalom lehetett.

Diavetítéshez kattints a képre


2-3 kilométerenként segélyhívó állomások voltak elhelyezve és ivókutak is szolgálták a bringások kényelmét. A régi állomásépületeket pihenőhelyként (kávézó, étterem) hasznosították, vagy nagy poszterekkel dekorálták. Elhagyva a paradicsomot vissza kellett térnem az SS1 útra, mely meglehetősen forgalmas, de az előrelátásomnak köszönhetően gyakran találtam alternatív útvonalat, elsősorban a tengerpart vonalában. Néhány nagyobb város (Imperia, Savona) megtörte ugyan a hullámzó terep izzasztó kapaszkodásait, de meglehetősen fárasztó szakasz volt. Az aznapi vendéglátóm már egy héttel előtte üzenetben jelezte, hogy Arenzano után kőomlás miatt lezárták a főutat és kerülni szükséges. Felhívta az útfenntartó céget és információkat kért az alternatív lehetőségekről. Két használható módot javasolt nekem, az egyik, hogy már jóval előtte menjek fel a hegyekbe és 30-40km többlettel kerüljek, a másik, hogy közvetlenül a lezárás előtt kis hegyi utakon próbálkozzam túljutni ezen a pár kilométeres lezáráson.

Diavetítéshez kattints a képre


A lekordonozott részhez érve még az is eszembe jutott, hogy tovább megyek és majdcsak átlépkedek valahogy a kőgörgetegen. Egy helyi férfinek elmondtam az elképzelésem, de szerinte teljesen be van omolva egy alagút bejárata. Amíg ezen görcsöltem megérkezett egy hasonszőrű francia túrázó, így már együtt kerestük a megoldást. Ő Rómába tartott és napi 100-150 km etapokkal tervezte az útját. Hamarosan a segítségünkre sietett egy idősebb hölgy, aki kutyáját sétáltatta és elmagyarázta, hogy merre tudjuk kikerülni ezt a grízes szakaszt. Megindultunk a 10-15% emelkedőn felfelé – kis tányérral – és talán egy kilométert kapaszkodhattunk, - olykor csak tolással teljesítvén a meredek partot –, amikor elvesztettük a fonalat. Szerencsénkre egy helybéli rámutatott egy dűlőútra, mely szerpentin továbbra is csak felfelé tartott, már kétszáz méter szinten voltunk.

Diavetítéshez kattints a képre


Közben játunk az autópálya alatt, fölött, mellett, majd ismét átmentünk felette. Már nem igazán tudtuk, hogy merre menjünk, az irány jó volt, de szinte csak felfelé haladtunk. Megálltunk szusszanni egyet és láss csodát a gyalogútról elénk sétált a kutyás hölgy és nevetve üdvözölt. Mi, kemény túrázók majd kiköptük a tüdőnket míg felértünk, ő meg lazán felsétált a kutyájával. Elmutogatta, hogy menjünk vissza egy keveset, forduljunk balra. Onnantól még kapaszkodtunk egy kicsit, aztán a fékek vették át a főszerepet, hiszen komoly lejtmenet következett elfogadható minőségű aszfalton. Percek alatt visszatértünk a főútra, ahol – forgalom híján – miénk volt az egész úttest. A kolléga elmondta, hogy ő a közeli Genova-ban éjszakázik, nekem pedig meg kell másznom az Appenninek vonulatát. Genova elővárosában Voltri-ban elbúcsúztunk egymástól, kitartást kívánt a hegymenethez. Volt is rá szükségem, hiszen a teteje közel hatszáz méteren volt, de ehhez ezer méterszintet kellett másznom. Az eleje 3-4% még elviselhető volt, de ez is eléggé kimerítően hatott.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Aznap már 150 kilométerrel a hátam mögött a folyamatos taposás már nem esett valami jól. Az eső viszont igen jól esett, hiszen a parton dúló nyári kánikula után hűsítően hatott. Nem volt túl intenzív és nem is tartott sokáig, de a páratartalom miatt sokáig folyt rólam a víz. Szerencsémre csekély forgalommal találkoztam, hiszen az alattam, felettem futó autópálya elvitte szinte az egészet. A tízedik kilométer emelkedő környékén már tartottam egy kis pihenőt, itt már olykor a 10%-ba is belefutottam, ilyenkor a hátsó csomag szinte rángatott visszafelé. A hágót azért átfúrták egy alagúttal, így közel háromórás – és 15 km - szenvedés után felértem Masone-ba, ahol némi élelmet kellett bevinnem az elveszett energiák pótlására. Épp, hogy elindultam egyre erősödő kutyaugatást hallottam mögülem, de hátranézve semmi gyanúsat nem láttam. Mikor már a fenekemben éreztem az ugatást, gyorsan megálltam. Ebben a pillanatba egy háromkerekű olasz csoda robogott el mellettem platóján egy hatalmas fekete vérebbel, aki adta ezt a félelmetes hangokat.

 

Diavetítéshez kattints a képre



Nehogy jól érezzem magam, ezért még kaptam egy kis emelkedőt, de aztán jöhetett a lejtő és a megérdemelt gurulás. Nemsokára megérkeztem egy kellemes kisvárosba, ahol a napot zárom, és ez Ovada. Könnyen odataláltam a címre és a kapucsengő hangjára nem csak egy nagy kutya szaladt felém, hanem kilépett az ajtón a házigazda, Andrea. A lányom elmondta, hogy elindulásom óta szinte
minden nap érdeklődött felőlem, amikor nem posztoltam képet, és az útelzárást is nagyon lelkiismeretesen menedzselte. Ezek után már nagyon vártam a találkozásunkat és bizony nem is okozott csalódást. Felkísért az emeletre – lent a szülei laktak -, ahol szívélyesen fogadott kedves felesége Silvia, és kétéves kislányuk Sofia. Hatalmas nappali-étkező helyiséget nagyon hangulatos berendezés tette otthonossá. A barátságos szobámat pillanatok alatt átrendeztem, majd irány tusolni. Előző levelezésünkkor egyeztettünk a mosás ügyében, így ez a projekt is sínre került. Visszatérve a nappaliba beszélgettünk, majd Sofia-val labdáztam és kergetőztünk. Andrea édesapja is feljött és a teraszról megmutatta az ő kis birodalmát. Az udvar és a háztető tele volt égnek meredező adóvevő antennákkal, amivel – lelkes rádióamatőrként – a hullámsávokat lovagolta igen gyakran. A fényvisszaverő csík ezúttal is gazdára talált és a piros csengettyűt is fel kellett szerelnem a Sofia háromkerekű bringájára.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Silvia a kislánnyal van otthon, egyébként óvónőként dolgozik, Andrea számítógépes szakember. Nagyon szeretnek utazni, szinte az egész földet bejárták. Sokat meséltek Ázsiai hosszú utazásukról, mikor a Bajkál-Amur vasútvonallal elutaztak Mongóliába, ahol jurtákban laktak, és rengeteg kalandban volt részük. Andrea szeretne kerékpárral végigmenni Svédországon, egészen a Nordkapp-ig. A vacsora valamilyen zöldséges krémlevessel kezdődött, majd hal és egy tepsi finomsággal (kolbász, steak, sült krumpli, sült zöldségek), desszertnek jégkrémet majszolhattunk és mindezt finom vörösborral öblögettük. Elképesztő, ahogy lesték minden kívánságomat, mindenről érdeklődtek és jó tanácsokkal is elláttak az elkövetkező napokra. Jellemző,- hogy jobban száradjon a ruhám – előkeresetek egy villanyradiátort és befűtöttek… nyáron. Fantasztikus kis családot és nagyszerű embereket ismerhettem meg személyükben, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Elalvás előtt elgondolkodtam azon, hogy előző este bíztam a szebb jövőben és tessék, még annál is jóval többet kaptam.

 

 

13. nap: Ovada - Legnano 272 km (1000 m)


Telefoncsörgés… három óra. Andrea már a konyhában serénykedett, útravalót készített számomra. Már a kerékpárom pakoltam, mikor átadott egy nagy üveg mézet, melyet édesapja készített, aki a rádiózás mellett nagyon szereti a méhekkel való foglalatosságot. Hálásan megköszöntem mindent, amit kaptam tőlük és nekilendültem a sötét éjszakának. Jó darabig gond nélkül szeltem a kilométereket, de Novi Ligure-ba érve bizony úgy eltévedtem, hogy közel egy óra kellett mire kijutottam a városból. A hegyeket elhagyva némi hullámzás még maradt a terepen, majd teljesen kisimult - bizony ez már a Pó-síkság elejét jelentette.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Egy-két alkalommal elhagytam a főútvonalat és kisebb utakon próbáltam rövidíteni, ha nem is a távot, hanem a zsúfoltságot felváltani kis falvak békességeire. Nagyon jól haladtam, remek idő volt és tíz óra után már Picenza macskaköveit koptattam. Kerékpáros szemszögből nem egy egyszerű város ez, mert van egy körgyűrű, ahol viszonylag egyszerűen haladhatsz ugyan, de a belvárosból nem látsz semmit, vagy begurulsz a szűk utcákon a központba és onnan kitalálni nem egyszerű az idegennek. Mivel időben voltam, így átpedáloztam a régi városrész ódon hangulatú terein. Sokat nem időztem ott sem, hiszen még 150 km hátra volt.

Diavetítéshez kattints a képre


Egy óra múlva értem el Olaszország legnagyobb folyóját, mely hosszú rácssztrádáján élvezetes volt végigcsörögni. A túlparton már Cremona fogadott, ami szintén nem aprócska település. Leghíresebb szülötte Antonio Stradivari, aki közel száz éven át élt itt és faragta világhírű hegedűit.

Diavetítéshez kattints a képre


Az 1100 körül épült Dóm harangtornya olyan magas (110m), hogy bele sem fért a képbe. Rájöttem, hogy kissé öregszem, hiszen korábban csak keresztülrobogtam az ilyen városokon, csak akadálynak tekintettem őket, most viszont még meg is álltam egy fotó kedvéért. Elhagyva a várost újra nekifeküdtem a kormánynak és mellékutakon, kis falvakon keresztül haladtam célom felé. Egy-két kisebb bizonytalanságtól eltekintve viszonylag jól haladtam, bár ekkor már a középső tányérom már menet közben is ugrott, tehát vagy nagy tányérral mentem - amihez kellett a lábizom – vagy kis tányéron pörgettem, de így meg keresztbe állt a lánc ha haladni akartam. Egy kisvárosi bicajboltba betévedtem egy hajtómű után érdeklődve, de a legolcsóbb is 65 Euróba került, plusz 15 a szerelés.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Mantovába öt óra után érkeztem és csak egy fotó elejéig álltam meg a Dózse Palota előtti téren. Igyekeznem kellett, hiszen még 50 km hátra volt és a fáradtság jelei is megmutatkoztak időként. Ebben a régióban nagyon sok út mellett haladt jó minőségű kerékpárút, felezővonallal, pihenőkkel és védőkorlátokkal ellátva. Már nyolc óra körül járhatott az idő, mikor bejelentkezett a célállomásom Legnago. Egy körforgalmat elnézve kissé megnehezítettem a dolgom ugyan, de csak megtaláltam a külvárosban lévő társasházat. Kapucsengetésemre megjelent az ajtóban egy mosolygós szakállas, tipikusan olasz férfi, Valerio. Ő azon kevesek egyike, akik végigkövették az utamat idáig, mindig reagált a posztjaimra. A bicajt a kerti fakamrába tettük. Az emelet modern elrendezése és a stílusos berendezés is a gazdáját dicsérte. Privát szobám ugyan nem volt, de egy egész nappali jutott, pedánsan megágyazva, fürdőköntössel.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Persze ezt a rendet – szokásomhoz híven – rögvest tönkrevágtam a szétpakolásommal, de kedves házigazdám abszolút nem orrolt meg ezért. Meghatódottan vette át az ajándékomat, és megígérte, hogy használni is fogja kerekezéskor. Amíg tusoltam, ő befejezte a vacsora készítését és terített asztallal várt. A leves otthoni ragu ízvilágát hozta, a pasta carbonara igazi olasz fűszerezéssel készült és a desszertként elfogyasztott puding is méltó befejezése lett a kiadós vacsorának.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Sörözgetés közben megtudtam, hogy egy közeli kórházban dolgozik belgyógyászként. Kerékpárral jár dolgozni, szabadidejében is sokat nyomja a pedált. Sokat jár túrázni a hegyekbe és a síelést sem veti meg telenként. Nagyon kedves és közvetlen viselkedésével nagyszerű pillanatokat szerzett, igazán jól feltöltődtem ezen estén. A sok pozitív töltet ellenére már nagyon hiányoztak az otthoniak, szeretett feleségem és gyerekeim, de egyre közelebb voltam hozzájuk és e tudattal hajtottam álomra fejem.

 

 

14. nap: Legnago - Asolo 153 km


Egy újabb pihenőnagyanús ébredés hat órakor. Kényelmesen megreggeliztünk a bőséges kínálatból. Elbúcsúztam vendéglátómtól és nekivágtam a napfényes reggelnek. Reméltem, hogy nagyszerű nap várhat rám, hiszen randevúm volt a GIRO ITALIA olasz körversennyel! Szinte az egész túrám időrendjét arra építettem fel, hogy odaérjek, mikor a Giro felér délről. Közel ötven kilométert tekertem nagyszerű ragyogó időben mikor megérkeztem a városba - ahol rácsatlakoztam a körverseny útvonalára – melynek neve: Este. No, nem este érkeztem oda, hanem tíz óra körül.

Diavetítéshez kattints a képre



Még el sem rajtolt a mezőny onnan 120 kilométerre, de már lázasan készültek a fogadásukra. Négy évvel ezelőtt már jártam ezen a háromhetes versenyen és már akkor nagy hatással volt rám az emberek hozzáállása, mint egy népünnepély zajlott volna éppen.

Diavetítéshez kattints a képre


Ettől kezdve megszűntek a navigációs problémák, minden kereszteződésnél rózsaszín táblák jelezték a helyes irányt. Ha mégis elnézted volna valahol, pár méter után rögtön észrevetted, hogy nincsenek rózsaszín lufik, kokárdák, bicajok, virágok, tehát rossz helyen jársz.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Az idősebbek már délelőtt kiültek a padokra, sátrakhoz és beszélgettek, figyelték az elzúgó csapatkocsikat. Az útvonalat már tíz órakor lezárták, csak a keresztforgalmat, illetve a lakott településen belüli autómozgást engedélyezték. Persze figyelni azért kellett, hiszen a versenyrendezők, a csapatok járművei járhatták az utakat és ezek igen nagy sebességgel használták ki az alkalmat. Nagyon élvezetes volt a lezárt úton tekerni, olykor megtapsoltak, biztattak a nézők.

Diavetítéshez kattints a képre


Olaszországban rengetegen országútiznak, szinte minden kisvárosnak van amatőr csapata. A verseny útvonalának száz kilométeres körzetéből szinte minden bicajos ott akar lenni, szurkolni és általában bringával tekernek oda. Engem is sok csapat előzött meg, olykor rájuk tapadtam. Néhányuk kíváncsian kérdezgettek, és nem zavarta őket a társaságom, de voltak olyanok, akik tempónöveléssel akartak leszakítani (általában sikerült) blamásnak vélték, hogy egy csomagos turista tartja velük a 30-35 km/h iramot. Ekkorra már nagyon szenvedtem a láncommal, a nagy tányéron mentem szinte folyamatosan, ami az induláskor igencsak nehezen gyorsultam fel ilyen teherrel. Amikor már lendületben voltam, akkor már nem okozott gondot tartani az iramot, de kigyorsításkor nagyon taposnom kellett a pedált.

Diavetítéshez kattints a képre


Párszor megálltam olyan sátraknál, ahol megkínálták a helyi és idegen helyről érkezett vendégeket süteménnyel, sajtokkal, pudinggal, borral és egyéb nyalánkságokkal. Ezeket az alkalmakat kihasználtam, végigkóstoltam a repertoárt, a fizetős sátrakat, büféket inkább elkerültem. Délután beértem egy kis faluba, és a központban felállított sátorban olyan magasra hágott a hangulat, hogy énekeltek és ahogy közel értem hozzájuk kiáltottak, hogy álljak meg. Udvariasságból leálltam, kérdezgetni kezdtek és közben bőszen kínálgattak a boros kancsóból és a terített asztalfinomságaiból. A nemes nedűbe csak belenyaltam, az étkeket viszont alaposan leteszteltem.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Több városban is láttam az oszlopokra felszerelt táblákat az eddigi Giro győztesek képeivel, időrendi sorrendbe állítva őket. Az első versenyt 1909-ben rendezték, jövőre lesz a 100. fordulója (a két világháború alatt nem rendeztek), tehát jó sokan nyertek, a legtöbbször Fausto Coppi, aki ötször vehette fel a Maglia Rosa trikót. Délután három körül már a szállásom városához értem, ami egyben a verseny aznapi befutója is volt. Még maradt két órám a megérkezésükig, így gondoltam felkeresem az aznapi szállásadómat. Asolo egy kis város, alig volt CS tag, csak egy igen válasz érkezett, akivel Andikám tartotta a kapcsolatot egy közösségi portálon. A válaszok elég későn érkeztek meg tőle és a fotóján sem keltett túlságos bizalmat bennem. A megadott cím pont az útvonal mellett volt és egyeztettünk is a helyszínről. A társasházhoz érve nem találtam ismerős nevet, de – az időközben megjelent – szomszéd sem ismerte, sőt további két házbelinek sem mondott semmit a név. Telefonhívásom ugyan kicsörgött, ám nem vették fel. Egyelőre nem volt nagy baj, hiszen este hétre beszéltük meg a találkozót, de azért némi aggályt keltett bennem.

 

 

Diavetítéshez kattints a képre


Bőven volt még időm, ezért betekertem a célegyeneshez, ahol promóciós sátrakból osztogatták az ajándékokat. Szereztem kalapot, sapkát, kendőt, kulacsot, és egyéb apróságot, de betáraztam kekszből és csokiból is. A sörsátor előtt elmentem vagy tízszer és persze ez tíz másfél decis olasz radler sört jelentett. Volt olyan sátor, ahol regisztrálnom kellett az ajándékokért, először a saját elérhetőségem adtam meg, de aztán rájöttem, hogy mi haszna, ha egy olasz energiaipari cég, vagy egy bank reklámüzeneteket küld nekem, így falls címeket adtam meg (bocsánat tőlük).

 

Diavetítéshez kattints a képre

Közben megérkeztek az első reklámautók, próbáltam olyan poziciót keresni, ahol kevesen álldogálnak az út mentén. Épp a nutellás szendvicsemet majszoltam, mikor rám köszönt magyarul egy hölgy és hogylétemről érdeklődött. Rövid beszélgetésünkből kiderült, hogy régóta a közeli városban él családjával. A szállásommal kapcsolatban megkértem, hogy nézze meg, hogy rendben van-e telefonszám, majd felajánlotta, hogy felhívja, de többszöri próbálkozásra sem vették fel.

Diavetítéshez kattints a képre



Hamarosan megjelent a szökevénycsoport, majd hosszú szünet után kezdtek el szállingózni a versenyzők. Furcsálottam a dolgot, hiszen csapatok nem álltak össze, mezőnyről egyáltalán nem lehetett beszélni. Csak később derült ki, hogy előttem 5-600 méterre volt egy nagy bukás és teljesen szétapródozódott a főmezőny. Miután elment a konvoj, gyorsan eltekertem a pár kilométerre lévő célterületig, ahol hatalmas tömeg várta a hegyet megkerülő élbolyt. A felmálházott bringával nagyon nehéz volt mozogni a tömegben, de szerencsémre egy srác intett, hogy álljak be mellé a kordonhoz.

 

Diavetítéshez kattints a képre


A céltól ötszáz méterre letáborozva vártam a szökevényeket, lassan (60km/h) megérkezett a vezető trió elől a rózsaszín trikós Bob Jungels, majd Amador és Ulissi. Sejthető volt, hogy az utóbbi az esélyes és ez sajnos be is jött (Jungels-nek szurkoltam). Aztán megjött a főmezőny Nibali-val és a többiek is lassan becsorogtak. A tömeg elindult az eredményhirdetéshez, de nekem esélyem nem volt a közelebbjutáshoz, ezért inkább visszamentem a szuvenírt adókhoz.

Diavetítéshez kattints a képre



A tömeg lazulása után azért mégis készítettem egy fotót a dobogóról. Elindultam visszafelé és egyszer csak valaki megveregette a vállam. Hát a szomszéd volt, akitől érdeklődtem a vendéglátóm felől. Megkérdezte, hogy sikerült-e beszélnem Issaco-val, a nemleges válasz hallatán elkérte a számot és csodák-csodája felvették a vonal túloldalán. Sikerült egyeztetnünk és amíg vártuk a srácot, kaptam egy pohár sört a jótevőmtől. Tíz perc múlva megérkezett egy fiatal, mosolygós szimpatikus, szakállas fiú, aki nem is hasonlított a korábban említett hajú egyénhez. Elnézést kért, de dolgozott és nem tudta felvenni a telefont, csak nemrég szembesült a negyven nem fogadott - ismeretlentől származó – hívással. A kocsiját követve hamar landoltunk a - korábban megismert - ház előtt, ahol egy másik fiatal fiú már várt ránk. Felcuccoltunk az emeleti lakás nagy nappalijába, majd elvonultam tusolni. A fényvisszaverők mellé még adtam egy-két apróságot a sátras ajándékokból, amivel megköszöntem az irántam való jóságukat. A fiúk közben készítették a sokfogásos vacsorát. Előétel sajtféleségek és zöldségsaláta volt, majd igen ízletesre sikerült sült zöldségekkel borított tészta, aztán steak végül eperrel bolondított fagylalt. Degeszre ettem magam a sok finomsággal és a hideg sör már csak ráadásként szerepelt.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Vacsora közben kiderült, hogy Isacco és Adriano egy közeli kórházban dolgoznak szociálpedagógusként. Isacco emellett egy együttesben dobol és egyéb hangszeren is játszik. Az együttese a Carpet Of Horses nagyon temperamentumos zenét játszik és nemrég Berlinben adtak koncertet. Adriano sokat versenyzik, főleg montain bike versenyeken szerepel az élmezőnyben. Egész este sztorizgattunk, sokat nevettünk és teljesen azonos hullámhosszra kerültünk. Nagyszerű két srác, tudatosan építik fel életüket, de a vidámság és a fiatalos hév nagyon jellemző rájuk. Nagyon jó hangulatú estét töltöttem náluk, sokáig beszélgettünk, majd elvonultam a bőrkanapéra aludni.

 

 

15. nap: Asolo – Noale - Cervignano del Friuli 173 km


Teljesen elkényelmesedtem az ilyen hétórai ébredéseket kapcsán, de a nap első fele nem ígérkezik túl durvának. Kényelmesen megreggeliztünk, közben a vidám sztorizgatás ott folytatódott, ahol előző este abbamaradt.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Kaptam bőséges útravalót is, majd búcsút intettünk egymásnak a csepergő esőben. A körverseny 12. szakasza Noale városából rajtolt, ami kétórányi tekerésre volt, de az egyre erősödő eső miatt csúsztam egy kicsit. A város főterén volt a rajtterület, sok esernyős ember nem sok mozgásteret biztosított számomra. Az előző nap tanúságait leszűrve, már céltudatosan gyűjtöttem be a sátrakban az ajándékokat, csak ne kellett volna annyit írogatni. A kóstolókból szinte megvolt az ebédem (palacsinta, keksz, felvágott stb.) és a radler sörkészletem is jól feltöltöttem az útra (összesen 18 db). Az egyik sátorban étrendkiegészítő termékeket és kulacsot adtak egy szatyorban, háromszor álltam be a sorba, mindig másik leánytól kértem – és kaptam – ajándékot… nagy a család. Egy másik sátornál kaptam egy hatalmas rózsaszín esernyőt, amit rögtön elbarteleztem egy fejkendőre.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Még pózoltam egyet a középkori társaság előtt, aztán elindultam, mert egy órakor rajtolt a mezőny, de pontosan megterveztem előre, hogy hol várom be őket és még maradjon időm arra, hogy elérjem a szállásom. Az eső folyamatosan és egyre nagyobb intenzitással esett, a főutat még nem zárták le, így az erős kamionforgalomban nem volt egyszerű a biztonságos közlekedésem.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Treviso-ban tartottam egy kis kajaszünetnek álcázott pihenőt és próbáltam némi melegséget összeugrálni az átázott testembe. Onnan már lezárt és táblákkal jelölt utakon tekerhettem, a népek viszont igencsak behúzódtak a kuckójukba, mert alig-alig láttam néhány embert az út mellett. Igyekeznem kellett, mert el kellett jutnom Oderzo-ba, ahol a frissítőállomást kijelölték. Még vagy húsz kilométerre lehettem tőle, mikor a rendőrök letereltek az útról, mondván, hogy hamarosan érkezik a szponzorautókból álló konvoj. Volt időrend táblázatom erről az etapról, így tudtam, hogy még két óra múlva érkezik a mezőny, tehát bőven van időm, de nem akartam valami büntetést összeszedni. Lekanyarodtam, majd két utcával később vissza és nyomtam tovább. Ekkora már megnövekedett a nézősereg és sokszor tapsoltak biztattak az esernyőjük és sátruk alól. Még két alkalommal tereltek le a rend őrei, de mint a gumibolha, mindkétszer visszapattantam.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Végre megérkeztem a frissítő állomásnak kijelölt hídra és elfoglaltam a pozíciómat, miközben dézsából öntötték a vizet. Ekkor még alig lézengtek egy páran, de ahogy közeledett a mezőny, úgy szaporodtak a kulacs és elemózsiásszütyőgyűjtők. A helikopterek közeledésére fokozódott a feszültség a vadászok között is. A tapasztalataim alapján ahol megkapják a frissítőt és attól 2-300 méterre lehet leginkább kulacsot gyűjteni, aki viszont tarisznyára hajt, az jóval messzebb kell, hogy várakozzon, mert a versenyzők előbb megnézik a szütyő tartalmát, majd kiszedik a nekik kellő étkeket és csak ezután szabadulnak meg a zsáktól. Az iramtól függően ez egy és öt kilométer között történik meg általában, de találtam már 20 km után is zsákot az árokban.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Az előbbiek alapján egyértelmű, hogy én a kulacsra hajtottam rá, úgy helyezkedve, hogy előttem ne álljon senki. A háromtagú szökevénycsoport elhúzott, majd libasorban jöttek a többiek és hopp egy fekete Movistaros kulacs gurult felém, mögötte egy rohanó férfi, de én sem vártam zsebre tett kézzel és már magamévá is tettem. A következő pillanatban újabb puffanás, gyorsan sprinteltem az előző helyem felé és felkaptam a fiatal srác előtt a zsákmányom. Több lehetőségem nem lett, hiszen elhúztak, mint a vadlibák.

Diavetítéshez kattints a képre


Legnagyobb meglepetésemre az egyik kedvenc versenyző ereklyéjét kaptam el, és ez nem más, mint az összetettben vezető BOB JUNGELS! Mivel előzőleg a legjobb fiatal címet viselte, ezért fehérre festett kulacstartója nyoma megmaradt a kulacson is. Nagy elégedettségemben nekilendültem a mezőny után. Az eső lassan elállt, a forgalom pedig elindult, nem is akármilyen intenzitással. Minden autós és kamionos be akarta hozni a lezárt út miatti veszteségét. Nagyon figyelnem kellett a leállósáv nélküli úton, de inkább figyeltem padkát és az árkokat, a vadászösztön erősebb volt a veszélyérzetemnél.

Diavetítéshez kattints a képre


A gyűjtőszenvedélyemnek meg is lett az eredménye. Az első tíz kilométeren kétpercenként meg kellett állni, mert az út mellett sok – a versenyzők által eldobott – szuvenírt kellett felszedni. Ettől jóval több csemegét találtam – a fotó itthon készült – de volt sérült csomagolású és párat megkívántam a hazaúton. Összesen 18 energiazselét, 11 energiaszeletet, 2 kólát és 13 bontatlan süteményt találtam. Jó párszor feleslegesen futottam, mert vagy üres zacskó, vagy sérült süteményes alufólia miatt álltam meg. A legnagyobb örömet azonban egy BMC tarisznya jelentette, mely félig volt finomságokkal. Persze voltak nálam gyorsabb vadászok is – találkoztam két csapattal is, akik épp osztoztak a zsákmányon - akik a nagyon feltűnő helyre dobott kulacsokat, tarisznyákat begyűjtötték előttem, de a sasszememnek köszönhetően találtam még négy kulacsot is, általában az úttól távolabb, vagy mélyebb árkokban. Ekkora már problémát okozott a sok begyűjtött ereklye, hiszen addig sem dúskáltam sok tartalékkal a táskák űrtartalmát illetően. Hozzá kell tennem, hogy a lánckerék kopásom miatt minden elindulás kész kínszenvedésként éltem meg.
Portogruaro után rétértem az SS14 főútra – melyen már vagy hatszor jártam – és ha eddig erős forgalomra panaszkodtam, akkor felejtsék el, hiszen ennek a duplája következett. Még sokáig tapadt a szemem az árkokra még akkor is mikor elhagytam a Giro útvonalát. A szél nagyon feltámadt és természetesen pofára kaptam.

 

Diavetítéshez kattints a képre



Aztán az égiek küldtek egy segítséget egy országútis személyében, akit egy kereszteződésnél értem utol, és onnantól tapadtam rá, mint a pióca. Nagyon jó iramot diktált, a kigyorsításakor azonban rendszeresen lemaradtam a lánckerekem miatt (nagy áttétellel alig tudtam felgyorsulni). Egy lámpánál mellé érve párbeszédet kezdeményeztem és elmondtam, hogy köszönöm a húzatást, de a lószolásokkal csínján bánjon. Ezután mindig visszanézett, hogy mögötte vagyok-e és igazodott hozzám. Legalább egy órát vonatoztam mögötte 30-35-ös tempóban. Ezzel a segítséggel idő előtt beértünk Cervignano-ba, ahol hálásan köszönetet mondtam, majd megálltam az út melletti ház kapujában. A csengetésre már jött is kedves vendéglátóm. Simona. Lepakoltam és felhordtuk az emeleti szobámba a holmikat. Ez ruhamosós állomás volt, tehát összeszedtem koszos cuccaim és irány a mosógép, aztán a tusolás.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Vacsorára megérkezett Simo barátja is Alfi, aki egy elektronikai szervizben dolgozik és előkerült a ház fekete kismacskája is. Finom csőtészta, alaposan meg volt borítva bolognai szósszal és zöldséggel, ketten sem ettek annyit, mint egymagam. A desszert vaniliás jégkrém után pár üveg sör (kisüveges). Simona hihetetlenül kedves és barátságos és egy kicsit bohókás nő, aki állandóan – és nagyon jól – beszélt és szép harmóniában volt Alfréddal. Ajándékképp átadtam egy Giro szatyort és egy sapkát, melynek nagyon megörültek. A másnapi kori indulásom miatt viszonylag hamar elköszöntem és elvonultam a szobámba. A zsákmányom egy teljes oldaltáskát elfoglalt, ezért az addig ebben tartott holmijaimat betuszkoltam a többi részbe, illetve felaggattam a szíjakra. Úgy éreztem, hogy már a célegyenesben vagyok és a hátralévő útvonalat már úgy ismerem – hatszor jártam be – mint a tenyerem. A szeretteimmel beszélve egyre jobban vágytam haza, de már láttam az alagút végét.

16. nap: Cervignano - Poljcane 256 km (3550m)
A korai lefekvés lehetővé tette a kori ébredést, így két órai ébredéssel visszatértem a régi kerékvágásba. A teraszról összeszedtem a nedves ruháim, majd lecuccoltam a bicajhoz.

Diavetítéshez kattints a képre


A hűtőben – a kajám mellett - kedves vendéglátóm csomagja okozott kellemes meglepetést. Belenyergeltem a sötét éjszakába és hamarosan elértem az Isonzo folyó vonalát. Átkelve hídján félórás tekerés után már az olasz – szlovén határon kelhettem át és ugrottam neki az emelkedőknek. Ezen a szakaszon nem voltak nagy szintek, de húzós emelkedők viszont megnehezítették a dolgom. Az egyik falu buszmegállójában felbontottam Simona csomagját, melyben 2 pizza, 2 szendvics és 1 kóla volt és jól befalatoztam belőle. Ajdovscina után következett a számomra hírhedt emelkedő, ahol nyolcszáz méter szintet kellett kapaszkodnom.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Ismertem a hegyet, jól meg is szenvedtem amire feljutottam a hágóra. Közben persze jól jött egy kis energia, azaz a versenyzők által is fogyasztott sütemények és némi sör. Felérve a hágóra felöltöztem a lejtőzésre felkészülve, majd marokra fogtam a fékkarokat és inóc lefelé. Hamar leértem és nagy energiákat mozgósítva haladtam a szlovén főváros felé.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Logatec-től szinte a fővárosig jól kiépített kerékpárút, vagy vörös sáv vezetett, néhány kilométert leszámítva. Ljubljana nem egy rajta nem egyszerű, legutóbb is eltévedtem, így most egy teljesen új útvonalat terveztem a meghódításához. A központig viszonylag egyszerű bejutni, majd a körgyűrű lehetne a jó választás, de ott nem lehet kerékpározni, ezért megkeresni a Slovenska Cesta utcát, ami elvisz a pályaudvarig, ahol rátérni a 644 útra és azon észak felé haladni egészen Domzale-ig. A terv szerint haladva viszonylag hamar átjutottam a fővároson.

Diavetítéshez kattints a képre


Aztán újra hegyek, négyszáz méter szintet kellett felkapaszkodnom, szerencsére csak 4-6 % emelkedőkkel. A Posavske-hegységen átjutva érkeztem meg a fennsíkra. Szlovénia 90%-át hegyek teszik ki, ezért meg kellett becsülnöm e viszonylag sík szakasz előnyeit. Öt óra elmúlt mikor a környék legnagyobb városába, Celje-be befutottam, sajnos hoztam magammal az esőt is. Az innen 50 kilométerre lévő szálláshelyem némi bizonytalanságban leledzett, hiszen Andikám napok óta nem kapott választ az üzeneteire. Felhívtam telefonon és a lányom ekkor sem tudott sok biztatót mondani. Esett az eső, meredek dombok vártak, hamarosan esteledik és a szállásom sem biztos. A lehangolódásom érezhette a leányom is, mert kétségbeesetten küldözgetett üzeneteket a Couchsurfing környékbeli tagjainak.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Én közben elindultam meglovagolni a hullámzó dombságot, olykor csak tolva a meredek emelkedőt. Két telefont is kaptam, az egyik partner szívesen fogadott volna, de nyolcvan kilométert már nem bírtam volna letekerni a városáig, a másik „csak” ötven km távolságra lakott ugyan, de nem esett az útvonalamba, így nem kis kitérőt kellett volna tennem. Eső, emelkedők, sötétedés, bizonytalan alvás… nem túl kedvező körülmények, de egyszer csak megszólalt a telefonom és a vonal túlsó végén bejelentkezett egy női hang, mégpedig a CS partnerem, Martina. Sűrű elnézések közepette elmondta, hogy ő még dolgozik nyolc óráig és még egy óra hazaút, de vár szeretettel. Micsoda megkönnyebülés! Már nem is érdekelt az eső (hamarosan el is állt), a dombok is kisimultak, és még a sötétedés előtt odaértem a csodaszép völgy városába Poljcane-be. A házat könnyen megtaláltam és úgy gondoltam, hogy előtte letáborozok és megvárom a vendéglátómat. Így is tettem, leültem a háromszintes, szépen rendben tartott ház udvari filagóriájának padjára, amikor az oldalsó ablakban fény gyulladt. Vesztenivalóm nem lévén bekopogtattam az ajtón, s kisvártatva egy néni nyitott ajtót, látszott rajta a meglepődöttség. Én próbáltam kézzel-lábbal elmutogatni ki is volnék, erre a néni kitárta a garázsajtót és betessékelt a házba. Nagy kő esett le a szívemről, mert láttam, hogy képben van a jövetelemről, csak éppen egy árva szót sem tudunk kommunikálni. Telefonált a lányának, majd átadta a készüléket, így megbeszéltem Martinával, hogy hamarosan megérkezik. A háziasszonyom leültetett a konyhában és egy tál – a mi tejespiténkhez hasonlító – édességgel kínált meg hozzá lekvárt, mézet és finom házi teát is főzött. Meglehetősen kiéheztem a nagy hajszában, és ennek a pite látta a kárát, hiszen mindet magamévá tettem, persze ehhez a kedves vendéglátóm biztatása is kellett. A néni megmutatta a nemrég elhunyt férje fényképeit és én is elmutogattam a családom felépítését.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Hamarosan megérkezett a befogadó partnerem, Martina, aki felvette a tolmács szerepét. Megtudtam, hogy egy kislány és egy kisfiú egészíti ki a teljes családot, akik éppen rokonoknál töltik a hétvégét. Átadtam az ajándékaimat, a gyerekeknek csengőt és néhány apróságot, a néninek Giro-ról kapott táskát, a vendéglátómnak a szokásos fényvisszaverőt. Annyira megörültek ezeknek az dolgoknak, hogy a néni behozott egy városi emblémával ellátott szatyrot és két horgolt asztalterítőt - amit saját kezével készített – és szívélyes szavak kíséretében adta át nekem. Én is meghatódtam a szép gesztuson, nagyon jól esett a figyelmességük. Martinával felmentünk a felső szintre, ahol a kislány szobáját foglalhattam el, majd megejtettem a tusolást. Kedves befogadóm közben készített egy jó adag rántottát sonkával és sajttal, amit jóízűen bekebeleztem. Némi sütemény is előkerült a hűtőszekrényből és egy üveg bor is került az asztalra. A bőséges vacsora után még beszélgettünk egy keveset, de nagyon fáradt lévén és késői időpontra tekintettel – megköszönve a vacsorát – elvonultam aludni. Végül is terveim szerint jól alakultak a dolgaim, a következő estém már szeretett hazámban fogom tölteni.

 

 

17. nap: Poljcane - Zamárdi 268 km (1600m)
A négyórás limit alvási idő miatt csak háromkor ébresztett a telefonom, a pakolásom zajára Martina is akcióba lendült és készített némi útravalót. Elköszöntem kedves jótevőmtől, a garázsajtón kilépve csípős hideg csapott meg a sötétben. A Makole-medencén végigrobogva megmásztam a peremét és már a Ptuj-síkságon nyomtam a pedált jó iramban. A napfelkelte már Ptuj városában lelt és átrobogtam a Dráva folyó kecses hídján. Innen keletre fordulva egy óra múlva már Ormoz városában vettem magamhoz némi eleséget.

Diavetítéshez kattints a képre


Újra bevetettem magam a dombok közé, illetve Jeruzsálembe is beugrottam (ha már erre jártam). Ragyogó napsütés, gyér forgalom, jó minőségű út, gyönyörű táj majdnem minden megvolt egy élvezetes tekeréshez, csupán egy dolog rondított bele ebbe az idilli állapotba, mégpedig a lánckerekemmel folytatott állandó küzdelmem. Ha rá koncentráltam, akkor finoman nyomva még elviselhető volt az egyszeri láncszem ugrása, de ha erősebben léptem oda, akkor bizony recsegett – ropogott szerencsétlen lánckerék. Bíztam benne, hogy kibírja hazáig, semmi kedvem nem volt javítgatni, beruházni új hajtóműre és láncra. Ljutomernél újra keletre dűtöttem be a gépem, majd a Dráva hídon át Lendva felé vettem az irányt. Kilenc óra után már a városban tekertem és hamarosan a határhoz értem.

 

Diavetítéshez kattints a képre



Nagyon megható érzés volt több mint két hét után újra kicsi hazám földjére lépni. Átérve rögtön felhívtam a feleségem, aki örömmel fogadta a viszonylagos közelségem. A kisrádiómat beállítottam a Class Fm frekvenciájára és szinte szárnyakat kaptam. Lentiben felpakoltam magam mindenféle finomsággal és nekilódultam a Zalai-dombság meredek hullámainak. Valahányszor erre járok, midig elmosolyodom a környékbeli falvak nevein (Iborfia, Iklódbördöce, Csömödér, Lickóvadamos, Pötréte, Pördefölde), de valószínűleg ha a zalaiak mifelénk tévednének, nekik is furcsa lenne Aszaló, Halmaj, Mályinka vagy Dédestapolcsány falunevek. Dél felé már kánikula vette kezdetét és a kapaszkodással összefogva kifacsartak belőlem jó sok verejtéket. A Balaton nyugati végéhez érve az első alkalommal (Berénynél) megmártóztam a kellemes és nagyon tiszta tóban. Egyébként sem igazán szeretem a tó déli partján futó kerékpárutat – rossz minőségű aszfalt, az önálló kerékpárút nagyon keskeny, strandok környékén tömeg, olykor hiányzik az iránymutató tábla – de most a lánckerekem miatt kész kínszenvedés volt az állandó lassítások miatt.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Balatonszemesen újra csobbantam egyet és egy igazi lángost is becserkésztem, nagyon jólesett. Amíg szárítkoztam, felhívtam Andikámat, az aznapi szállásom felől érdeklődve. Korábban már írtam, hogy az egész túrámat úgy építettem fel, hogy minden éjszakára legyen vendéglátóm, sok levelet elküldtem és sikerült összeállítani a repertoárt. Siófok környékére szinte az összes Couchsurfing tagnak írtam (cirka 70) négy válasz közül egy pozitív volt csak, aki – már úton voltam, mikor – visszamondta. Bosszantott a dolog, hiszen végigjártam fél Európát, minden éjszakára találtam partnert és pont itthon nem mutatkozott hajlandóság. Nem okozott volna nagy megrázkódtatást, ha az árokparton, vagy egy kemping fájának a tövében bújok hálózsákba, de ha nem muszáj, akkor inkább puha ágyban pihenném ki magam. Andreám - a lemondás után - felhívta egy lány ismerősét, aki felajánlotta segítségét. Abban maradtak, hogy ha a közelbe érek, felhívom telefonon az édesapját – akivel korábban már találkoztam – és egyeztetünk. A hívásomra be is jelentkezett Imre, de a nevem nem mondott neki semmit, a fogadásomról pedig fogalma sem volt. Elkezdtem mesélni neki a történetet, Andika beugrott neki és egyből mondta, hogy menjek és megoldjuk a helyzetet.

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

Másfél óra múlva ott álltam Zamárdi strandján az Eszem-Iszom, avagy Imre Büfé előtt. A pultnál sorban álltak a vendégek, de amikor a tulajdonos – azaz Imre - meglátott, kijött és barátságosan üdvözölt. Némi kommunikációs zavar okozta a félreértést, de már képben volt és megmutatta a büfé feletti apartmant, ahol kipihenhettem magam. Felhordtam a táskáimat és a bringát a barátságos kis lakba, lezuhanyoztam, majd – elfogadva a vacsorameghívását – lementem az asztalokhoz. Mivel Imre szokott kerékpározni, átadtam neki egy pár Giro ajándékot, aminek szemmel láthatóan megörült.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Vágytam már a hazai ízekre, ezért rántott bordát kértem és akkora szeletet kaptam, hogy - a körettel és kovászos uborkával együtt - alig bírtam magamévá tenni. Jól is esett hozzá a hideg sör, melyet vendéglátóm hozott ki. Amikor a vendégek ostroma enyhült, leült 2-3 percre és beszélgettünk, elsősorban a túrámról és a kalandjaimról. Időközben már teljesen besötétedett és mikor a holnapi indulásom került szóba, szépen eltessékelt aludni. Megköszöntem irántam lévő jóságát és felbotorkáltam az alvóhelyemre. Nagyszerű érzés volt, hogy vannak még jótét lelkek, akik önzetlenül segítenek szinte ismeretleneken. Másnap már – végre valahára - otthon hajthatom álomra a fejem.

 

 

18. nap: Zamárdi - Miskolc 352 km
Az utolsó éjszakai kelés. Két óra: cígeltem lefelé a bringát és a táskákat. Nagyon hosszú út áll előttem - és nem akarok éjjel érkezni -, ezért indultam íly korán. Siófokon nagyon hétvégi hangulat volt, javában zajlott az éjszakai élet. Pörögtek a taxik és óráik. Szerencsére a hetes főúton alig járt kocsi, így a koromsötétben – zenét hallgatva – jó iramban haladhattam.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Már pirkadt, mikor beértem Székesfehérvárra, de a vasárnap hajnal itt is rányomta a bélyegét a közlekedésre. Viszonylag hamar átjutottam és már a Gárdony felé vezető kerékpárúton gyűrtem a mérföldeket. Átrobogtam a Velencei tó déli partját, Érdig meg sem álltam. Aztán ott kóvályogtam egy keveset, mire megtaláltam a nagytétényi utat, amely elvitt az M0 autópályáig, ahol Kimentem a Hárosi Dunapartra.

 

Diavetítéshez kattints a képre

Hamarosan kijutottam az „igazi” Duna partjára, ahol nagyszerű kerékpárút vezetett a belváros felé. A gáton nagyon élvezetes volt kerekezni, bicajossal nem, de futóval annál többel találkoztam. Ha ebben a városban élnék, biztosan csak bringával járnék (ahogy manapság). Aztán rákanyarodtam a Budafoki útra, ahol nagyon gyér forgalomban jutottam el a Rákóczi-híd feljárójához.

 

Diavetítéshez kattints a képre


A hídon készítettem néhány fotót, miközben arra gondoltam, hogy Európa számtalan fővárosában tekertem már, de túráim során még sohasem haladtam át Budapesten. A Könyves Kálmán körútról kissé kalandos módon jutottam el a Jászberényi útra, ahol rengeteget kellett pedálozni, amíg kiértem a fővárosból. Dél már elmúlt, a hőmérő harminc felett és jöttek a Tápió-dombok, nálam meg a gondok. Ekkor már az ideális lánckerekemet egyáltalán nem tudtam használni, ezért induláskor a kicsivel felpörögtem, majd gyors egymásutáni váltással feltettem a nagy kerékre a láncot.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Nagykátára érve, kicsit elegem lett mindenből és meglátogattam a helyi sörfőzőt némi energiafeltöltődés céljából. Szükségem is volt rá, hiszen az addigi oldalszél pofaszéllé változott és nagyon kellett kapaszkodnom a kormányba. Tudtam, hogy szinte hazáig megmaradhat ez a hátráltatás, a pusztában semmi sem fogja a szelet, az útfelújítással az összes útmenti fát száműzték. Bőszen számolgattam a hátralevő távot és időkkel kalkulálgattam, de haladni csak nem úgy sikerült. Hevesen egy jégkrémmel tuningoltam fel magam kis időre, aztán tovább küzdöttem a szelekkel. Füzesabony után – bár nagyon szenvedtem – reményt kaptam azzal, hogy hamarosan találkozhatok szeretett leányommal. Mezőkövesdre már teljesen elkészülve az erőmmel érkeztem meg, még szerencse, hogy Andika késett, így némileg összeszedtem magam és próbáltam valami emberi formát hozni.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Andikámmal való találkozás feledtette addigi kínszenvedésem, meghatódottan borultunk egymás nyakába, feltört bennem az elmúlt 18 nap minden elfojtott érzelme, honvágya. A „radmasine” (ahogy egy kedves ismerősöm elnevezett) ekkor befejezte munkáját egy jó időre és visszavedlett szerető apává. A lányom hozott egy nagy doboz epret, amit ott helyben bekapkodtam, majd odaadtam neki a Griro-ról neki szánt ajándékomat. Egyből belebújt a pólóba, egy gyors fotó, aztán búcsút intve, nekilendültem az utolsó ötven kilométernek. A hármas utat bevállalva – egész addigi utamon csak a gyorsforgalmi szakaszokon tiltották a kerékpározást, a főutakon sehol – próbáltam kisajtolni magamból még némi erőt, amire még nagyon szükségem volt.

 

Diavetítéshez kattints a képre


Hamarosan megérkeztem a hírhedt harsányi emelkedő 10% -os kaptatójához, ami mindig erős kettőséget jelentett számomra. Egyrészt bőven 300 km után nagyon nem esett jól egy ilyen kapaszkodó, másrészt ha túljutottam rajta, szinte már hazáig gurulhattam. A lejtőn már sötétben száguldottam lefelé a városba, majd az utcák fényei kíséretében átvágtam a villanyrendőrön és……

 

 

Diavetítéshez kattints a képre


A Petőfi tér sarkánál – immáron sokadszor – bőszen integetve várt rám szeretett párom és fiam, Viktor. A meghatódottság és az öröm könnyeivel küszködve ölelkeztünk össze át kis családommal.

 

 

 

Némi összegzés:

 

  • 16 nap (+ 2 nap Giro Italia útvonalon, + O. nap Budapestig)
  • 4096 kilométer (+ 200km a repülőtérig)
  • több, mint 50 000 méter szintkülönbség
  • 15 éjszaka Couchsurfing, 2 éjszaka Warmshowers, 1 éjszaka Imre barátom
  • 34,57 Euró + 3500Ft költőpénz, +repülőjegy + biztosítás
  • 7 defekt

Az egyik leghosszabb, legkeményebb túrám volt az idei, nagyon sok esővel, rengeteg szintkülönbségű terepviszonnyal, navigációs nehézségekkel, technikai problémákkal.
Ugyanakkor annyi élményt adott számomra ez a 18 nap, hiszen megadatott sok kedves és segítőkész ember bizalma, barátsága és finom nemzeti étkeik. Hihetetlen szép helyeken járhattam, fantasztikus kalandokban vehettem részt. Mont Blanc a felhők felett, Pireneusok hósapkái, Camarque Flamingói, Cote d’ Azur partvonala, Cannes Filmfesztivál, Monaco Formula Grand Prix, fantasztikus Giro Italia hangulatának átélése, gyűjtőszenvedélyem sikere, mind - mind felejthetetlen emléket nyújtott számomra.
Úgy érzem nagyon szerencsés vagyok, hogy mindez megadatott számomra, ezért szeretnék köszönetet mondani a Szinvapark vezetőségének a támogatásért, főnökömnek és munkatársaimnak a pozitív hozzáállásukért, a lányomnak, Andikának a folyamatos menedzselésért, a fiamnak a technikai segítségért és a kedves páromnak Áginak a türelméért és kitartásáért.

 


"Ahhoz, hogy igazán értékeld a kényelmet, jólétet, időként át kell élni ezek hiányát."

 

Polonkai László

 

 

 

Diavetítéshez kattints a képre

 

 




Kérjük, írja meg véleményét:

Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.


Felhasználó név:
Jelszó:
  
Szöveg:
Kérjük írja ide a képen látható karaktereket:

Eddig hozzáfűzött kommentek:

2017.03.12. 20:10
Jó lenne......de igen sok béklyó köt Európához .........két hétbe kell beletömítenem minden túrám ...... május 29. Baltikum.

2017.03.04. 19:00
No a végére értem, több napra akartam beosztani az olvasást, de nem bírtam abbahagyni :) Mi jön ezután? Európában már minden megvolt. Dél-Amerika? Ázsia?

2017.03.04. 10:10
Még csak tegnap fedeztem fel az újabb élménybeszámolót, már a 10.napnál járok az olvasásban, imét egy izgalmas kalandregényt kaptunk, ami nem mentes a humortól sem :)

2017.01.23. 12:53
Nem semmi tura, gratulalok a sikeres teljesiteshez!

2017.01.18. 15:45
Igen nagy megtiszteltetés számomra az elismerő ilyen szavak egy olyan kollégától, aki videós túrabeszámolóival teljesen elbűvöl, még görgőzés közben is nézegetem. Az általad produkált felkészültséget és megnyilvánulási formát csodálattal szemlélem és én csak szeretnék hasonlóan közzétett leírásokat, de ettől nagyon messze vagyok. Párszor hasznos információkat lestem el tőled, és számtalan ihletet adtál, melyet -remélem- meg is valósíthatok ( saját ízlésemre formálva). Köszönet......

2017.01.15. 16:35
Te egy "megszállott" vagy, a szó pozitiv értzelmében.Nem is értem, hogy lehet ilyen napi km-eket produkálni csomagokkal.Emberfeletti teljesítmény, le a kalappal.
Élvetetes túrabeszámoló, gratulálok!

2017.01.03. 22:28
Kösz a reagálásod, 23 év tapasztalata finomította ilyenné, remélem pár évig még csiszolhatom ( no nem a pénz mennyiségét ). A célnál találkoztunk Zakopáne - ban?

2017.01.03. 11:07
Te vagy az arc! :D Ezek a túrák borzasztó kemények, ilyen távok, kevés alvással, ilyen kis pénzből ez az igazi művészet!
Találkoztunk a Tour de Pologne-on Zakopane-ban 2016-ban!!!

Blog

« 2017. április »
H K Sz Cs P Sz V
0102
03040506070809
10111213141516
17181920212223
24252627282930








Görög-szigettúra 2016. Görög-szigettúra 2016.
Távolság: 960 km
Szintkülönbség: 10200 m
Nehézségi fok: 7
Célpont: SVÁJC 2015. Célpont: SVÁJC 2015.
Távolság: 960 km
Szintkülönbség: 13500 m
Nehézségi fok: 9
Déli-Kárpátok 2015. Déli-Kárpátok 2015.
Távolság: 999 km
Szintkülönbség: 12000 m
Nehézségi fok: 8




Velo.hu bringamagazin.
Biciklis hírek, tesztek, felszerelések, túrák és apróhirdetések