2019.04.07. - A Ronde pokoli útvonala a Kwaremonttól a Paterbergig
A Rondét, a versenyt tarkító, rövid, de annál meredekebb, kockaköves emelkedők tették kiemelkedővé, emiatt is tölt be a versenynaptárban szimbolikus szerepet. Még a nagy „Kannibál” Eddy Merckx is tolta fel ezeken a köznyelv által is falaknak (a Muur jelentése fal) nevezett dombocskákon a bringát. A szűk, kockaköves, szó szerint tüdőrázó, rendkívül keskeny, már-már versenyzésre alkalmatlan utak a flandriai táj és a Flandriai Kör jellegzetes elemei. Ezeken a falakon elég, ha egy versenyző leteszi a lábát - mert nem bírja a megpróbáltatások sorát a nyeregben abszolválni - és mögötte az egész mezőny megtorpan. Az elől lévő vagy közvetlen mögötte érkező erősebb versenyzők, még hátukat meggörbítve ki tudják kerülni, de akik sorokkal hátrébb vannak azok kénytelenek maguk is leszállni a kerékpárról. A Muurok tíz, néhol húsz százalékos emelkedőin pedig nem tudnak újra elindulni, marad a cyclo-crossból ismert bringatolás, és a rohanás felfelé. Ha ezekhez a körülményekhez hozzávesszük a bolond kora tavaszi időjárást, megkapjuk a tökéletes verseny receptjét; persze nézői szemmel. Esőben ugyanis ezek a kövek lényegesen csúszósabbak, mint a sima aszfaltút, ami összeköti őket, kerékpáros cipőben elindulni rajtuk gyalog meg talán olyasmi, mint jégen korcsolyázni, korcsolya nélkül.
A rövid és meredek emelkedők ellenére ez nem a hegyimenők terepe. Ide kicsi, könnyen forgatható áttétel nem elégséges, vagy csak a korai leszakadásra elég. A pehelysúly pedig inkább hátrány, mint előny. A karizmok egy-egy ilyen falmászás után égnek, fájnak, míg egy-egy Alpok-, Pireneusok-, Dolomitok-beli királyetap sima aszfaltútjai sem hasonlíthatóak ehhez a felsőtestet is érő terheléshez. Erre a terepre születni kell és ez önmagában még nem elég, speciális és más jellegű edzések kellenek ide. Nem véletlen, hogy míg a többi klasszikus nyíltabb, több az esélyes, itt az ember egy kezén meg tudja számolni, hogy, kik azok, akik elsőként odaérhetnek a célba. Persze előfordulhat ritkán kivétel és születhet meglepetés eredmény, de ehhez speciális körülmények kellenek. Például az, hogy az esélyesek egymást figyelik, és úgymond semlegesítik a riválisuk, a ’dögöljön meg a másik lova(s) is’ alapon és egy nevető harmadik közben elorozza a trófeát előlük. Utóbbi forgatókönyv akár ezen a vasárnapon is elképzelhető. De nézzük a konkrét útvonalat.
A verseny tíz óra harminc perckor indul el Antwerpen városából és közel 270 lélekőrlő és lélekrázó kilométer után érkezik majd a győztes Oudenaarde-be. Útközben több rázató és tizenhét kisebb- nagyobb meredek fal fogja a versenyzők életet nehezíteni és sokak napját, versenyét tönkretenni. A dombok között lesz, amelyik aszfaltozatott, lesz, amelyik csak részben aszfaltozott és lesz, amelyik elejétől a végéig macskaköves. A hullámvasút „csak” az első száz kilométer után kezdődik, addig azok a csapatok, akik nem akarják magukat kifárasztani az egész napos üldözésben előreküldik versenyzőiket. De ez csak taktika. Még a legelszántabbak sem hisznek benne, hogy ezt a versenyt egy korai, délelőtti szökéssel meg lehet nyerni. Az első domb a 2,2 kilométer hosszú és 4,2% átlagmeredekségű Oude Kwaremont lesz, tizenegy százalékos legmeredekebb résszel. Itt még nem dől el semmi, de jelzés értékű lesz a mezőnynek, hogy kezdődik az igazi verseny, a fokozott koncentrálás, a helyezkedés és egymás figyelése, fárasztása. A műszaki hibák, kisebb bukások itt még beleférnek, hiszen körülbelül százötven kilométer még hátravan. Ahogy halad a mezőny és nő a sebesség úgy rogynak majd meg a tempómenő segítők, és kezdenek leszakadozni a gyengébb versenyzők, akiknek nem a győzelem, hanem a célba érés a fontos. 170 kilométer megtétele után érkezik el a verseny a Muur Kapelmuur emelkedőhöz, ami után megkapják a második és egyben utolsó frissítő zsákjaikat a versenyben maradtak. Itt még egy kicsit visszaesik a tempó, a megmaradt élboly egy utolsót szusszan, mielőtt elkezdődik az esélyesek harca. Amikor a verseny és a versenyzők átlépik a vízválasztó 200 kilométert, újra szembeköszön nekik az Oude Kwaremont és innen már nem lehet hibázni. Akik győzelmi szándékkal érkeztek azoknak elől kell helyezkedniük, kontrollálniuk kell a versenyt, hogy egy esetleges támadásra reagálni tudjanak a szűk utakon. A Kwaremont után jön a pálya legnehezebb 400 métere, egy mindössze, tengerszint feletti 80 méteres dombocska a Paterberg. Az átlag tizenkét százalékos kockaköves út legmeredekebb része húsz százalék, itt akármennyire próbálják majd tartani a tempót a mezőnyben, darabokra fog esni a peloton még meglévő része. Itt már egy erős versenyző, a mezőny méretőtől, önbizalmától és a versenyen általa látottak, tapasztaltak alapján, akár a végső mindent eldöntő támadással is próbálkozhat. Ahogy közeledik a célvonal úgy lesznek egyre kíméletlenebbek, és fájdalmasabbak a falak amik a versenyzők és a győzelem között helyezkednek el. A test és a végtagok fájnak, és amit a bringások a legkevésbé kívánnak, azokkal kell szembenézniük az utolsó húsz kilométeren. Harmadszor is fel kell kapaszkodni az Oude Kwaremontra és utána ismét meg kell hódítani a 80 méter magas Paterberget, ami 245 versenykilométerrel a lábaikban fájni, méghozzá nagyon fájni fog; a mentális erőnlét itt már felülírja a fizikai felkészültséget. Egy kisebb csoport esetén, a Paterbergen lehet a végső győzelmet kiharcolni, ha nem sprintbefutóra fognak játszani a csoport tagjai. A második Paterberg lejtmenet után szűk húsz „sima” kilométer vezet a célvonalhoz és a halhatatlanságot jelentő győzelemhez.
Ami az esélyeket illeti, talán az elmúlt évek egyik legnyíltabb versenye következhet. A legtöbb helyen Wout van Aert (Jumbo-Visma), Zdenek Stybar (Deceuninck-Quick-Step), Greg van Avermaet (CCC Team) és Mathieu van der Poel (Corendon-Circus) neveit emlegetik, de nem leírandó Peter Sagan (Bora-hansgrohe), Tiesj Benoot (Lotto-Soudal), Oliver Naesen (AG2R La Mondiale) és a regnáló világbajnok, a Flandriai Körön először rajthoz álló Alejandro Valverde (Movistar) sem.